Ez a blog úgy kapta a nevét, hogy körülbelül ennyi napom van hátra a záróvizsgáig és, hogy amikor meseírás közben az órára pillantok, azon valahogy mindig éjjel tizenegy van. Egy szemináriumi gyakorlat hatására kezdtem műalkotásokról mesélni. Megtetszenek nekem a festmények, szobrok, rajtuk keresztül talán azzal is összekapcsolódom, aki alkotta őket, és történetek  jutnak így eszembe, ezeket adom közre itt. Aki valamennyire járatos a lélektanban, nyilván sejti, hogy benne vagyok ezekben a történetekben leplezetlenül. Szerencsére nem kell engem megtalálni sehol, az olvasó inkább önmaga iránt érdeklődik amúgy is, így az író nem fontos, vagyis az író önmagát írja, az olvasó önmagát olvassa: mindenki jól jár. A mesék, ha őszintén írja őket az író, hozzáérnek az olvasóhoz, és nem is veszélyesek, mert semmi sem lehet éppen úgy, ahogyan bennük írva van, hiszen csak mesék. Nem kell tőlük félnie az olvasónak, attól tartania, hogy az ő titkát a mese majd konkrétan tárgyalja, és ezért nem is védekezik úgy a mese ellen az olvasó, mint más szövegek ellen szokott. Nem gyanús neki a mese. Általában az olvasó nem tart benne sem tolakodónak, sem pedig túlzásnak semmit. Nem ítélkezik a mese felett, hanem csak magába engedi a szavakat, és azok azután szabadon járnak-kelnek a képzeletében, felszabadítják őt, illetve sokkal inkább azt, ahogyan a legkülönfélébb dolgok iránt érez.  Sokszor el is mondják neki, hogyan érez, nem direkt, nem rendeznek neki szembesítést önmagával, hanem csak gyöngéden juttatnak eszébe olyasmit, amin már amúgy is régen gondolkodott.  Ha az író elmondja önmagát leplezetlenül ezekben a mesékben, az olvasó is leplezetlenül elmondja önmagát az olvasásban, ez amolyan normális, belső író-olvasó találkozó. 

A kép Ferdinand Keller, Sahrazád és Sahriár király  (1880) című festményének felhasználásával készült.