2021.10.27.

Julia Mart uzsonnája

 

Helmut Loft előrehajolt, hogy arca minél közelebb lehessen a gyönyörű Julia Martéhoz. Szaporán vette a levegőt, s amikor úgy érezte, eljött a pillanat, megnyitotta ajkait és olyan hangosan, ahogyan a torkán kifért beleüvöltötte a lány arcába, hogy „Tűnj innen!”. Julia szeme sem rebbent, ez Helmutot még inkább felbőszítette.

„Most!”, ordította Helmut.

„Nem.”, felelte Mart nyugodtan.

Helmut felugrott az uzsonnaasztal mellől, lecibálta magáról a zakót, földhöz vágta, aztán indulatosan föl-alá kezdett sétálni a szálloda halljában. Szeme sarkából figyelte, történik-e valami a recepción, amikor gyanús mozgást észlelt, nadrágzsebébe nyúlt, elővette a pénztárcáját és teljes erejéből a conciergerie-hez vágta. Azt ordította neki, hogy vegyen ki annyi pénzt, amennyit akar, de eszébe ne jusson csitítgatni őt. Helmut önmaga létezését fennhangon szárított petrezselyemhez hasonlította a továbbiakban, mely párologni már nem képes, piaci hasznosítása lehetetlen, vagyis nem kérdés, hogy egyben és darabjait tekintve is értéktelen. A férfi nem volt boldog tehát. A hall közepén a csobogóból egy kőedénybe folyt vékony sugárban a víz, olyan hangot adva, mintha valaki sírdogálna. Helmut arra gondolt, hogy ez a picsogás kibírhatatlan, az óriási helyiség távolabbi vége felé vette az irányt, ahol a vendégek lamantinokról és szögesdrótról beszélgettek. Közülük egy pipázót szemelt ki, odavágtatott hozzá, kiragadta a szájából a pipát és saját ajkai közé illesztette. Az idegen dermedten figyelte, ahogyan Helmut nadrágja zsebéből elővesz egy szurkálót, azzal kezdi élesztgetni a pipában kihunyt parazsat, s közben dühöngve számol be arról, hogy azt a munkát, amelyiket Julia Martnak adtak, ő is el tudta volna végezni minden további nélkül. „De neeeem…!”, rántotta ki fogai közül Helmut a pipaszárat, „a Főőőnök, az mást gondolt.” „Hogy azt mondja”, gügyögte elvékonyított hangon, minden bizonnyal a Főnököt utánozva: „nem sértésnek szánom Helmut, de szerintem egy ilyen feladattal egy férfi nem tudna mit kezdeni. Ott van az a rengeteg érzelem.” „»Milyen igaz!«, így én.”, bömbölte saját hangján Helmut szinte önkívületben, egyszersmind ügyelve arra, hogy a pipás ember ne téveszthesse el, ki beszél Helmutból momentán. Aztán ismét a Főnök modorosságát idézve folytatta: „Kellene valaki Helmut, szóval, valaki, aki tud ógörögül. Ismeri a katonai titkosírások természetét, következésképpen a véges algebrákhoz is ért, és szépen érez, hajlékonyan, mint a köd, megérinti odabenn, amit senki más nem ér el. A szívhez szól. Az nagyon érdekes lenne.” „Továbbá” beszélt még mindig a Főnök Helmutból, „ha mindez a gazdagság egy nagymellű szőkében öltene testet, hát, az volna csak mulatságos, nem igaz, Helmut?” „Oh, egek, de még milyen mulatságos volna!” ordította immár Helmut hangján Helmut. Ekkorra a pipa újra szelelt, Helmut fogta, és visszagyömöszölte az idegen szájába, aztán mintha kicserélték volna, barátságosan hátba vágta az férfit, és annyit mondott: „Jót beszélgettünk, öregem.” Majd sarkon fordult, és visszasétált az asztalához, ahol Julia Mart türelmesen várakozott.

 

Iván István hallgatónk fotója

Háromnegyed órával korábban Helmut Loft az uzsonnáját fogyasztotta ebben a szállodában, először csirkemáj-habot kért ki pirítóson, hozzá savanyított hagymát és hirtelen sütött zsályaleveleket. Főételnek homárt rendelt, a diós szósszal feladott édes rákhús után zárásként karamellpitét és egy eszpresszót hozatott. Julia egy fürt szőlőt kívánt és ásványvizet. Szótlanul ettek, Helmut egyszer csak meleget érzett, fölfelé húzódó fájdalmat a mellkasában, Juliának szőlőmag ragadt a fogai közé, azt piszkálgatta. Komplikálta a dolgot, hogy Helmutnak a beszéd volt a mindene, érzékeny szíve megrezdült valahányszor ritka szórenddel, ható igével, ikes ragozással találkozott, egy-egy harmonikus oximoronért fizetni is hajlandó lett volna. Ha Julia kedveskedni akart, olyasmiket mondott neki, mint hogy kikeleti táborfogócska, vagy ripityára tört banditafejes, meg, hogy csődtámogatási divízió, ezek voltak Helmut favoritjai. A kellemetlen érzés, ahogyan meséltem, körülbelül harminc perce kerítette hatalmába a férfit, akkor pillantott fel a karamellpitéből és szegezte Júliának a kérdést. „Elkészültél a beszéddel?” A lány gondolkodás nélkül felelt, az igazat mondta, mint mindig, ha valaki az iránt érdeklődött: „Nem.” Helmut szép keze ekkor ökölbe szorult és akkorát vágott az asztalra, hogy a környékbeli vendégek poharai és evőeszközei is beleremegtek. Azt, ami rögtön ez után következett, elmeséltem. Helmut mentségére szeretném felhozni, hogy Juliára bízták a Határtalanság Világkongresszusának nyitóbeszédét, Helmutra pedig azt, hogy a másnap délelőtt tíz órakor kezdődő rendezvényre, ahová, ahogyan a névből erre következtethetünk, a világon mindenhonnan tódultak az emberek, egy szépen érző, hajlékony, mint a köd satöbbi, satöbbi nyavalyás beszéd és Julia egyaránt időben ott legyenek.

Iván István hallgatónk fotója

Miután kidühöngte magát, Helmut ugyanazon a széken foglalt helyet, melyről előbb felpattant. A szállodaportás és a conciergerie megkönnyebbültek, Helmut az asztalkendőt kisimította és puha mozdulattal az ölébe fektette, aztán villájára emelt egy falat maradék pitét. „Tennél esetleg egy újabb kísérletet?”, kérdezte Juliától, mielőtt a falatot a szájába vette. A lány bólintott, elköszönt, a szobájába ment, és azonnal munkához látott. Elsőként egy üveg Jagermeisterrel végzett, aztán fölhívta az apját, hogy az írja meg helyette a beszédet. Amikor az apja nemet mondott, a lány kiment a városba, és megpróbált lefizetni egy csoport elsőéves egyetemistát a sarki hentes kuponjaival, melyeket előző nap különböző postaládákból halászott ki. Nemet mondtak. Végül, amikor a kialakult helyzet sejteni engedte, hogy a feladat rámarad, Julia odaült a számítógépéhez. Előre megírt beszédeket kezdett keresni valami normális, internetes áruházban, de az oldal nem fogadta el a hitelkártyáját, és így reggel öt körül belátta, hogy a munkát maga lesz kénytelen elvégezni. Másnap, pontban tízkor színpadra lépett, szépen, érzékletesen beszélt arról, amiről csak akart. Helmut a csarnok B szektorából figyelte, ahogyan ennek a teremtésnek a szavai átjárják a jelenlévőket, megérintve bennük mindazt, amihez más sohasem érhetne el. A férfi megpihent. Nem tehetett róla, de az az eset suhant át a gondolatain, amelyikben egy nő nyíltan szeretett, s kegyesen uralkodott valamikor ezer évvel korábban. Virággal díszített asztalai mellett fogadta vendégeit, közöttük egy férfit, aki leült mellé, csodálkozott és kérdezett, nem bánva, hogy a kérdés a nem-tudásból, a tudomásul vett nem-tudásból ered. Az az ember mindent ismerni akart, a királynő neki óvatosan válaszolgatott, aztán egyszer csak megérezte, hogy a férfi az ő lágyan, idegenszerűen ejtett szavaival táplálkozik. Ez a nőt zavarba ejtette, s hirtelen ötlettől vezérelve két kis rozmaringágat emelt fel az asztalról, szemfogaihoz illesztette őket, így beszélt tovább. Mindent így mondott ki, a két ágacska meredezett ajkai között, mintha rázogatták volna őket, úgy vacogtak a nő kimondott gondolatai nyomán, mígnem aztán az anyja rászólt az uralkodóra, hogy vegye ki azokat az ágakat a szájából, mert semmit sem lehet érteni abból, amit mond. A fenség bárgyún pillantott fel, s fogain a rozmaringot remegtetve, színlelt méltatlankodással a hangjában kérdezte, „Anyám mégis, milyen ágakra gondol, pontosan?” Helmut nyugtázta, hogy bizonyos tekintetben a világ ezer év alatt szemernyit sem változott.

 

 

 

 

 

Keresztesi Judit

 

A kiemelt kép Iván Isván fotója.

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.