2023.01.28.

Mese a Jóról

 

Eleinte nem mondott senki semmit. Léna az erkélyen állt, odakint havazott, olyan nagy pelyhekben, mint a postabélyeg, hullott a hó csendesen, aztán kigyúltak az utcai lámpák, szürke ernyőjük hosszú fényfoltokat vetett az útra, a fényfoltokban pedig, ha egy kicsit előrehajolt, Léna a dombra igyekvők lábnyomait látta és egy összevissza vonalakat ábrázoló képet, melyet szánkók rajzoltak a fehér hótakaróba. “Hideg van”, szólt ki a szobából Harri. Léna sarkon fordult, aztán az orrát a szúnyoghálóhoz nyomta, beszívta a szoba meleg levegőjét. A lyukacsos anyag mint egy gyóntatórács feszült most közte és Harri között.

“A kérdés szerintem nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik”, sóhajtott fel a nő. “A rossz, ha jól értem, támadja a jót. Vagy eltörli, vagy valami ilyesmi, így ahhoz, hogy a rosszat megértsem, inkább azt kellene előbb tudnom, mi a jó. Hogy ne kezdjek el habozás nélkül mindent rossznak nevezni, ami nem tetszik nekem.”

“Tegnap hallottam egy tanárt a Harvardon”, válaszolta Harri, “a jó és a rossz különbségéről beszélt. Azt mondta, hogy egészen addig nem értette, mi a jó és mi a rossz, amíg el nem olvasta a Genezis fejezetet a Bibliában, abban azt írják, hogy az ember akkortól tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, amikortól az almába harap. Úgy fogalmazott a harvardos, hogy onnan az ember öntudatra ébred, megismeri önmagát, így megtudja, mi rossz neki. És, azt is ez a férfi mondta, hogy az ember önmagán keresztül megtudja, mi rossz a másiknak. Ebből származtatható szerinte, hogy felebarátaival mindenkinek azt kell cselekednie, amit szeretne, ha vele is tennének. És persze, ne tegye velük meg, amit nem szeretne, hogy vele megcselekedjenek, akkor minden rendben lesz.”

“Értem”, mondta meggyőződés nélkül Léna.

“Érted?”, mosolyodott el Harri.

“Senki sem ismeri önmagát igazán.” Miközben ezt a megjegyzést tette, Léna még inkább a hálóra nehezedett, aztán az orrán rugózva egy aprót, ellökte magát a felülettől. Lassan beszélt, amikor gondolkodott, megpróbálta összeérinteni a szavait az érzelmeivel, aki hallotta ilyenkor, azt hitte, hogy a nyelv, amelyiken beszélgetnek, nem Léna anyanyelve. “Úgy értem, a legtöbben bizonytalanok vagyunk abban, mi jó nekünk és mi nem.”

“Igen?”, kérdezte Harri.

“Szerintem bárki szabadon nem tudhatja, mi jó neki, vagy mi rossz, nem ezt akarom mondani, hanem, hogy erre, a mozgásban lévő jó és rossz fogalomra vakmerőség másokhoz fűződő viszonyokat alapozni. A másik”, folytatta így Léna, “hogy nincs két egyforma ember. Nem hiszem, hogy ami nekem jó, az a másiknak is jó, és a rosszal is így állunk valahogy. Arról nem beszélve”, húzta most állig a kabátja cipzárját Léna, “hogy amikor úgy cselekszem, ahogyan szeretném, ha velem cselekednének, kihirdetem, mi jó nekem. Odakint nem viccelnek Harri, ha elárulom, mi jó nekem, megtagadják tőlem, ha megmutatom, mi nekem a rossz, elkövetik ellenem. Nem azért, de bízik valaki is annyira az idegenekben, hogy szakadatlanul azt mutassa odakint, mivel árthatnak neki legkönnyebben?”

A kiemelt képen: Jennifer Turpin, Michaelie Crawford Halo c. köztéri szobra, Central Park, Sydney, forrás: City Art Sydney

Harri a szobában megigazította a vállán a plédet, Léna az erkélyen lazított valamennyit a torkánál záródó cipzáron.

“A negyedik észrevételem”, szólalt meg kisvártatva újra Léna, “hogy ha csakugyan szépen akarok viselkedni valakivel, nyilván meg kell őt ismernem annyira, hogy éppen azt adhassam, amire vágyik, és éppen azt ne tegyem vele, ami csakugyan bántja. S ha ő valóban különbözik tőlem, nem sok jó származik abból, ha ahelyett, amit ő szeretne, hogy tegyenek vele, azt teszem, amit én szeretnék, ha velem tenne ő. Nem?”

Harri felnevetett. Szokatlannak találta, ahogyan a nő beszél őhozzá. Mintha csak neki adta volna ezeket a gondolatokat. A férfit nem érdekelte, hogy az érvelés helyes vagy nem, egyedül az számított, hogy a nő szavai hozzáérnek.

“Mi a véleményed rólam Harri?”, tette fel a kérdést Léna hirtelen.

“Hogy szép nő vagy.” Harri meglepődve hallotta magát, amint éppen azt feleli, ami abban a pillanatban eszébe jut. “Úgy látom”, vallott tovább Harri, “hogy könnyű préda volnál nekem. Aki addig érdekel, amíg megszerzem, aztán levegőnek nézem, egyedül a saját érdekeim számítanának az ismeretségünk során, aztán összetörném a szíved.”

“Igen. Az életemmel játszom a társaságodban. Pontosan. Kérdezhetek még valamit?”

“Azt hiszem.”, felelt Harri bizonytalanul.

“Hogyan érzel az iránt, aki elfogadottan jó? Akiről a többiek szentként emlékeznek meg? Ha jól érzem, ingerel, amikor valaki jónak mutatja magát. Sanyargatni támadna kedved az illetőt.

“Sanyargatni támadna kedvem az illetőt!” nevetett fel Harri újra, de a nevetésbe már harag vegyült, úgy érezte, minden idegszálával azon van, hogy teljesítsen ennek a nőnek, s hogy dühös önmagára ezért.

“Elmesélek neked valamit, érdekel?” kérdezte Léna.

“Meglátjuk”, dohogott Harri.

“Azok, akik most a szüleim, úgy szedtek össze annak idején, mint az utcáról a beteg kutyákat szokták az állatvédők, mindenem sebzett volt kívül-belül.”

“Értem”, ámult el Harri.

“A pillanattól, hogy kapcsolatba kerültek velem, azon igyekeztek, hogy megnyugodjam. Tudták, hogy az első gyanús mozdulatra megveszek, és hogy bármivel, ami a kezembe akad, nekik támadok, úgyhogy minden erejüket arra fordították, hogy biztonságban érezzem magam. Ellenük fordítható eszközöket hagytak szerteszét, emlékeket osztottak meg velem, melyek kedvezőtlen színben tüntették fel őket előttem, sebezhetővé tették magukat. Amikor az indulat elragadott, hagyták, hadd bántsam őket azzal, amivel csak kedvem tartotta, nem ütöttek vissza és később sem kívánták megbeszélni a történteket. Ebben az időszakban egyedül azt számított, hogy a józanságom visszatérjen. A szüleim nem gerjesztenek kétséget vagy feszültséget, sohasem sürgetnek, vagy próbálnak szégyent, lelkiismeret-furdalást, bűntudatot, félelmet ébreszteni bennem. Nem kérték, hogy viselkedjek, vagy változzak meg, úgy kellettem nekik, ahogy vagyok. Tudod, milyen érzés Harri, amikor a többiek némán elítélnek. Érzed a nem szűnő várakozást, a sóvárgást hallod magad körül, ami a változásodat követeli, s hogy viszonozd a jótevőid türelmét.

“A levegő tele van a feltétel nélküli szeretet feltételeivel.” bólintott Harri. “Ez irritál mind közül a legjobban, azt hiszem.”

“Igen”, nyugtázta Léna. Ilyen, szótlanul támasztott elvárásaik nem voltak azoknak, akikhez kerültem. Eleinte azt hittem, hogy csak ügyesek. A bőrük alá hatoltam nap mint nap, próbáltam a türelmüket úgy, ahogyan csak egy veszett vadtól kitelik, és ők nem akarták, hogy más legyek. Nem a hibáim ellenére, nem a tökéletlenségemmel együtt kellettem, egyszerűen csak nem értették a tökéletlenség szót velem összefüggésben akkor sem, amikor olyan ostobaságokat csináltam Harri, amilyeneket elképzelni is nehéz. Mindent rendben, helyénvalónak találtak bennem, és amikor már olyan sokáig voltam ott, évekig, és ez az egy sohasem változott, ez a végtelen rendelkezésemre bocsátott idő nem rövidült, valahogy kezdett átderengeni az engem fogságban tartó ködön, hogy itt nem az a kérdés, hogy ki adja fel előbb, hanem az, hogy mikor jövök rá egyedül, hogy csak én feszülök nekik, ők nekem nem. Akkor változni akartam lassan. Azt is szerették, ahogyan változom, azt is, amivé változtam.

Harri odaadóan figyelt, Léna odakint megint közelebb lépett a rácshoz, két kezét az ajtó két félfájára helyezte, így mesélt tovább. “Mielőtt naivnak gondolnád őket, el kell mondanom, hogy ez nem egy rehab: akkor jössz és mész, amikor akarsz. Nem tudod sanyargatni az ittenieket azzal, ha a bosszantásukra elemészted magad, vagy éppen ellenkezőleg, ha a szakadék peremén táncolsz azt figyelve, megmentenek-e. Ezek nem egy lottóötös Harri, csak, ha felismerteted magadban őket, értik úgy, hogy az akaratoddal egyezően van közötök egymáshoz, különben tiszteletben tartják, hogy mindent a magad dolgának érzel. Ha adhatok egy kéretlen tanácsot, tegyél mindent saját örömödre majd. Az a tapasztalatom, hogy nem amiatt adják oda, amit kérek, mert elégedetté teszem őket. Ingyen hozzáférek bármihez, amire szükségem van ahhoz, hogy megtegyem, amit elképzeltem. De olyasmit sohasem adnak, amit egyedül kell megtanulnom megszerezni. Kiénekelni belőlük semmit sem lehet, tudom, hogy ha maradsz, megpróbálod majd elbűvölni őket ezzel a finom illatoddal, mely belőled árad, úgyhogy ezt csak azért meséltem el, hogy később, amikor elmélyülnek az első benyomásaid, beugorhassak egy ‘na ugye megmondtam’-ra hozzád.

A kiemelt képen: Jennifer Turpin, Michaelie Crawford Halo c. köztéri szobra, Central Park, Sydney, forrás: City Art Sydney

A nő leeresztette a karjait, “Szerintem folytassuk holnap, vagy valamikor a közeljövőben innen, ha van ehhez kedved Harri.”

“Nem tudom”, sóhajtott a férfi. “Őszinte leszek, megveszek azért, hogy tudjam, mi folyik nálatok, de amikor beszélgetünk, önkéntelenül az igazság szalad ki a számon, és ez lehet, hogy túl nagy ár nekem ezért.”

“Értem.”, bólintott Léna. “Ezen a héten délután négytől mindennap itt vagyok, ha meggondolnád magad.” Harri felállt a kanapéról, összehajtotta a plédet, finom mozdulattal a karfára helyezte és kiment a szobából. Amikor Léna hallotta, hogy a férfi hívására a lift szuszogva megérkezik a folyosón, figyelmét a téli utca halvány fényeket magába nyelő, mindent elborító félhomályára irányította.

Útban a kocsijához Harri arra gondolt, hogy ezt a szépséges nőt soha többé nem akarja látni. Otthon a kapualjnak nedves falszaga volt, de amikor a kapu alagútján végighaladva kiért az udvarra, a férfi arcát a hóeséstől megtisztult nagyvárosi levegő csapta meg. Egy szomszédjához csöngetett be, akit a munkahelyén a buktás nőként emlegetett, a nő konyhájában ült le. Az tudni akarta, hogy mentek a dolgok, és Harri aztán csak valami olyasmit mondott, hogy igazán nehéz az ő korában megszületni minden ürügy és ugródeszka nélkül, “de az a helyzet Sárika,” kapta magát őszinteségen Harri elborzadva, “hogy ha lesz ürügy is meg ugródeszka is, annál rosszabb nem is igen történhet az emberrel.” Miközben beszélt, a férfi egyenként megtörölgette az este kisült buktákat, hogy melyik diós és melyik nem, mert a diósat nem szerette, de nem kérdezett, csak nyomorgatta a süteményeket és aztán, hogy nem talált lekvárosat, legyintett. Harri másnap négy órakor csöngetett Léna ajtaján.

 

A kiemelt képen: Jennifer TurpinMichaelie Crawford Halo c. köztéri szobra, Central Park, Sydney, forrás: City Art Sydney

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.