Kármen már harmadszor kopogtatott egy színházi öltöző ajtaján. Odabent az Isten egy tükör előtt újságot olvasott, Kármen a folyosón azt suttogta, hogy fejezze be most már az Isten a vacakolást, mert egy látnoki csoport akar megoldásokat. Mások meg bebocsátást kérnek, a többiek bizonyosságot, és a széllelbélelt káplárok, a záródolgozatosok, a filmesztéták és a méztermelők, a telefonbetyárok és a blézerkabátosok, meg a távolba tekintők, az összes mindenki meg akarja Vele beszélni idekint, hogy mi lenne a feladat, mármint, hogy Ő, az Isten mit csináljon. Ez sok gondolkodnivalót adott az Úristennek, és ezért, már csak megszokásból is, felállt, aztán kilépett az öltöző közvetlenül tengerre nyíló hátsó ajtaján. A sétány végén kért egy jegyet a körhintára, hogy kiszellőztesse a fejét. A parton azután a lábát is ki akarta áztani, de ahogyan ott állt, karba font kézzel, úgy érezte, jobb volna, ha inkább egészen megmerítkezne. Fürdőnadrágra vetkőzött ezért, a többi ruhadarabját a padon hagyta, elmerült a vízben, mintha egy kádban pihenne, kipárolgott belőle ekkor a szótlanság egy pillanat alatt. Eszébe jutott, hogy Kárment csak úgy, szó nélkül hagyta ott, az öltöző folyosóján. Kinyitotta a Whatsappot, üzenetet írt: “kettő, negyven, harminchat.” Megállt, visszatörölte a számokat, eltűnődött, aztán így sóhajtott, “Megvan, János, tizenhat-tizenhat.” Elküldte a levelet, a homokban még egy darabig fél lábon ballanszírozott két, zokniból állított nyirkos frontvonal között, akkor szólította meg egy fiatalember így:
“Uram.”
“Kicsim”, felelte az Úr.
“Van valami, ami halálra idegesít engem”, mondta a fiú.
“Mi idegesít halálra szívem?”, nézett rá gyöngéden az Isten.
“Az elvégezetlen munka.”, mondta amaz, “Fogalmam sincs, mi itt a feladat.”
“Mondhatok valamit?”, kérdezte az Isten, de nem várt választ, hanem csak beszélt tovább. “Nem az elvégezetlen munka az, ami felzaklat, hanem az, amit Anya mondott, hogy nem hiszed, hogy el tudod végezni a feladatot.” A fiú hallgatott, a másik folytatta. “És nem az, hogy te nem vagy jó, hanem a rémületed irántam való. Azt hiszed, hogy tévedek.”
“Nem, hogy tévedsz”, rázta meg a fejét a gyerek, “hanem azt hiszem, hogy elrontottad. Hogy nem csináltad jól. Nem ezt akartad, és csak ráfogod, hogy minden rendben van. Erőlteted, hogy hátha jó lesz minden, üzened, hogy majd a megoldás leszek, én attól tartok, hogy elhittem neked valamit, amit nem lett volna szabad.”
Az Isten elgondolkodott, aztán azt felelte, “Nem, nem ezt érzed. Elmondhatom, valójában hogyan érzel?”
“Mondd el.”, bólintott a gyerek.
“Gyávának tartasz.”, felelte az Úr. “Azt hiszed, gyenge vagyok bevallani magamnak, hogy nem sikerült megteremtenem ezt az egészet jóra, és most ideküldtelek, hogy javítsd meg te, amit én elrontottam. Úgy érzed, csakugyan téged hiszlek a megoldásnak és kihasználom, hogy bízol bennem, de én magam tanácstalanul ülök itt, és azon tépelődöm, hogy ha te nem tudod megszerelni a világot, akkor ez az egész így marad. Igaz?”
“Igen.”, felelte egy gondolatnyi szünet után a fiú.
“Mondhatok valamit?”, emelte a gyerekre szép tekintetét az Isten. “Soha nem küldenélek olyan helyre, amelyen nem ismerem a lehetséges kimeneteket. Soha az életben nem tennék ilyet veled, inkább hagynám magam elemészteni, mint hogy a köztünk lévő barátságot kockára tegyem. Elhiszed ezt nekem?”
“Elhiszem”, felelte a gyerek.
“Ha elhiszed, akkor a következő a helyzet: nem szabad belemenned abba, hogy a továbbiakban is töröljék az emlékeidet. Valami miatt ezt a megoldást választották itt, úgy tesznek, mintha nem jól emlékeznél arra, amit tettél. Hogy nem úgy történt egészen, nem is akkor, nem is vagy hatással itt semmire. Belefáradnak, szinte az egész erejüket fordítják arra, hogy azt mutassák, semmi értelmed, egy Vatel az egész világ. Cseréljetek egy kicsit. Ne az ő tükrükben figyeld magad, nézz a saját szemeddel. Fordítsd most meg a szerepeket egy időre, tartsd meg az emlékeidet olyannak, amilyennek te tudod őket. Minden legyen úgy mától, ahogyan valóban van, hadd legyen a változatosság kedvéért az ő munkájuk most hiábavaló. Eddig azt játszottuk, hogy a tiéd az, most legyen az övék az. Ez sportszerű így szerintem. Aztán majd meglátjuk.”
“Oké.”
“Oké?”
‘Igen.”
“Oh, és még valami.” szólt az Isten. “Ha elfogadsz egy tanácsot: óvatosan az idei karácsonyi filmekkel a Netflixen. Mindent megnéztem, amit a “romantikus csomag” és az “ünnepi kedvencek” gyűjteményekben a csatorna felajánlott, én nem tudom, olyanok, mintha a Hallmark és Johnny Bravo együtt írták volna őket, kiolvasztják az agyadat kisfiam. Ha akarsz lazító mozit látni az ünnepek alatt, ajánlom a Wonderland címűt, egy finn film az HBO Maxon, nem fogod megbánni. Ott van még a holland Single 39, a svéd Off track, és az időszerű csodákról egy lengyel: a Karácsonyi kiszállítás. Ha érdekel egy hiánypótló édes brit mese, a Karácsony a farmon éppen ilyen. Ne hagyd, hogy megtévesszenek a színek és a revü, végül imádni fogod a történetet, megígérem. Van egy magyar még, a Nagykarácsony, egyelőre csak a felénél tartok, de nagyon ígéretes.”
Az Isten azután elköszönt. Éhes volt, úgy érezte, szinte bármit meg tudna enni, betért a legközelebbi büfébe, ott csirkés szendvicset rendelt és kuglófot, mondta a vendéglős, hogy karácsony van, nincs csirke, válasszon valami halas ételt, mint a többi normális ember. Azt felelte az Isten, hogy jó, akkor legyen kagyló, meg diós rétes. “Boldog karácsonyt!” szólt az Úr, miután az ebédet befejezte. “Boldog karácsonyt”, intett a vendéglős az Isten után.
Lefőztem egy ünnepi kismenü-sort, ami annyi idő alatt van készen, míg a mesét bárki végigolvassa. Ez, persze, csak akkor volna igaz, ha a fogások alkatrészei darabolva, megtisztítva rendben sorakoznának most a konyhapulton. Szigorúan elméletben tehát, egy ember percekre áll egy kagylóvacsorától. A sor tartalmaz paradicsomot, hagymát, sajtot, bort, zellert, csípőset, kenyeret, diót, majdnem tradicionálisnak mondható. Egy próbát mindenképpen megér, azt hiszem.
Az előétel hozzávalói:
1 kerek, háncscsomagolású camembert,
1 csomag zöld zellerszár,
kakukkfű,
petrezselyem,
szőlő.
Elkészítés:
A sütőt 120 °C-ra melegítem elő. A camembert-t a belső papírcsomagolásából kibontom, visszahelyezem a háncsdobozba, a dobozt valamilyen természetes szálból készült zsinórral körbetekerem, hogy a keret erősen tartson. A sajtot hosszában és keresztben is mélyen beirdalom, fedelét visszahelyezem, egy sütőlapra sütőpapírt teszek, a sajtot a sütőbe teszem, majd 25-30 perc alatt a belsejét felolvasztom. A zellerszálakat megtisztítom. Amikor a sajt belül folyóssá válik, kiemelem a sütőből, a doboz fedelét leveszem, a sajtot fölnyitom, lágy belsejét kakukkfűvel és petrezselyemmel szórom meg és zellerszállal, friss baguette-el, szőlővel tálalom. Fehérbort adok hozzá.
A kagyló hozzávalói:
2 kanál olívaolaj,
4 szál zöldhagyma, karikákra vágva,
1 nagy gerezd fokhagyma, összetörve,
1 nagy chili, apróra vágva,
150 g koktélparadicsom, kettészelve,
250 ml fehérbor,
1 kg kagyló, alaposan megmosva, szakállaktól megtisztítva,
3 evőkanál durvára vágott petrezselyemlevél,
½ citrom leve,
friss kenyér vagy baguette.
Elkészítés:
Az olajat egy nagy serpenyőben felforrósítom. Beledobom a zöldhagymát, a fokhagymát, a chilit, a hozzávalókat egy perc alatt megdinsztelem, ekkor a félbevágott paradicsomokat is a serpenyőbe teszem. Megvárom, hogy a paradicsom éppen csak átmelegedjen, majd a fehérbort a zöldségekre öntöm, amikor gyöngyözni kezd, az alapot leveszem a tűzről.
A kagylók közül eltávolítom azokat, amelyek kinyíltak vagy sérültek, az alaplevet fölforralom, hozzádobom a kagylókat. Összekeverem őket a fehérboros szósszal, a serpenyőt egy fedővel lezárom, és 3-4 percen keresztül nagy lángon így hagyom, hogy a kagylók kinyíljanak. Ekkor megöntözöm őket citromlével, rájuk dobom a petrezselymet, és friss kenyérrel adom fel őket.
A mini diós rétesek hozzávalói:
250 g dióbél,
115 g kókuszvirág-cukor,
½ evőkanál őrölt fahéj,
3 evőkanál rum,
1 csomag rétestészta,
85g sótlan vaj vagy kókuszzsír, plusz amennyi a kenéshez szükséges,
további kókuszvirág-cukor a szóráshoz.
Elkészítés:
A sütőt 120 °C-ra előmelegítem. Egy nagy tepsit kibélelek sütőpapírral, a papírt olvasztott zsiradékkal kenem meg. A dióbélből gondosan kiválogatom a véletlenül ott maradt dióhéjdarabokat. A dióbelet egy aprítógépbe helyezem, porrá zúzom, hozzáadom a cukrot, a vajat vagy kókuszzsírt, a fahéjat, végül a rumot is, az alkotóelemekből masszát keverek.
Minden réteslapból négy téglalapot vágok. A celofántokból kiemelt réteslap pillanatok alatt kiszárad, nedves konyharuhában tartom azokat a lapokat, amelyekkel éppen nem dolgozom. A kis téglalapok rövidebb oldalánál csíkba rendezek egy-egy evőkanálnyi tölteléket, a lapokat fölgöngyölöm, tepsibe helyezem, bekenem olvasztott zsiradékkal és körülbelül 15 perc alatt készre sütöm. Vigyázok, hogy a rudakat ne tömjem meg nagyon, és ne is süssem túl őket. A kész süteményeket édesítővel hintem meg és feketekávé mellé tálalom.
