2022.10.01.

Mese a Jó Helyről

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy forró augusztusi estén egy nem túl fordulatos karácsonyi filmet nézett a Netflixen, amelyikben a jótündér azt mondta az ilyen mesékben obligát szőke kisgyereknek, hogy a világot nem az atomjai, hanem a történetei alkotják. A lány hallott már olyat, hogy mások szemétben ritkán drágaköveket találnak, de ővele személyesen még ilyen nem fordult elő, ez volt az első eset.

Van egy másik történetem is, ha érdekel bárkit. Abban kéretlen sorozatajánlóban lesz része az olvasónak, a szereplők filmeken keresztül beszélgetnek egymással, szépen, érzékletesen fűzik egyik allegóriát a másikba úgy, hogy epizódok bevezetőjének néhány percéről számolnak be, aztán ugranak egy nagyot a történetekben és ügyelve arra, hogy semmit se felejtsenek ki, lelövik a poént. Szóltam előre.

Tehát egy nő régen írt utoljára kitalált történetet. Az elmúlt időszakban naponta többször is igazat kellett mondania, nem, mintha bárki elhitte volna, amit beszél, de a munkája mindössze az igazmondást várta el tőle, hogy adjanak a szavára, azt nem, és a nő így csak arra figyelt, hogy egy P0-P11 skálán, amelyen az első érték az univerzum titkával egyenlő erejű igazságot, a P11 pedig Spongya Bob események mibenlétével kapcsolatos vizsgálatainak eredményét jelöli, az ő igazságai megüssenek egy hármast vagy négyest. Ezzel a feladattal telt múlt az idő. A nőnek volt egy főnöke, akivel nagyon jó barátok voltak, és aki emiatt, vagy ennek ellenére még sohasem rúgta ki őt azért, mert délelőtt berontott a férfi szobájába, indulatosan kérdezett tőle valamit, aztán nem várva meg a választ azt ordította felé, hogy soha többé nem beszél vele, majd úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a falra tolt vitrinben hosszan remegtek a díjak és emlékplakettek. Az ebédszünetben a kantinban aztán a nő ezeken a napokon kéretlenül leült a férfi asztalához, és olyasmikről diskurált vele mint, hogy a férfi unokái, amikor majd felnőnek, mindenképpen nézzék meg a Mindy Projekt összes epizódját, vagy hogy a Sesame Streeten ebben a válságban nyilván elszálltak most a lakásárak.

A minap ezzel a barátjával úgy is mint főnökével beszélgetett a nő, azt akarta megtudni tőle, hogy szerinte ő (a nő) hogy van. A férfi egy érdekes szót használt, azt mondta, hogy úgy érzi, a nő mélabús. Hogy nem látszatra, hanem legbelül tartósan, nagymértékben lehangolt. A nő eltűnődött ezen, a szó képét összeérintette önmagában azzal, amit érzett és azt felelte, hogy csakugyan így van.
„Alighanem egyfajta depresszió lett úrrá rajtad, kellene találni valamit, ami feldob.”

„Majd gondolkodom ezen”, felelte a nő szórakozottan, de esze ágában sem volt a kérdéssel foglalkozni. „Szerinted miért vagyok egykedvű amúgy?”, kérdezett vissza.

„Nem tudom, mióta ismerlek ilyen vagy, nagyon régen kezdődhetett.”

„Ez mit jelent?”

„Mi mit jelent?”

„Ez a szó, hogy depresszió? Légy szíves, valami értelmeset mondjál erre, ne azt, amit a klienseidnek szoktál, amikor arról beszéled le őket, hogy kárt tegyenek magukban. Tudod, hogy nem vagyok öngyilkos alkat. És fogalmazz egyszerűen, mintha egy háromévessel beszélnél, nem az eszem miatt vettek fel ide.”

„A depresszió, az hiedelemnélküliség.”

„Mi?” – kérdezett vissza a nő, mint egy költő.

„Elmesélek egy történetet”, felelte a férfi. „Van egy sorozat a Netflixen, illetve, korábban az NBC-n ment, csak az utolsó évadra vette meg a Netflix, az a címe, hogy The Good Place. Abban meghalnak az emberek és elkerülnek egy helyre, találkoznak ennek a helynek a főnökével, aki azzal nyugtatja meg őket, hogy a világ, ahová érkeztek, a Jó Hely. Kérdéseket tesznek fel az újonnan érkezettek, például tudni akarják, hogy a földön valaha éltek mennyit derítettek ki az élet igazságáról általában véve. A hely főnöke azt feleli, hogy a vallások nagyon igyekeznek, a hinduk megtudtak valami keveset, a muszlimok is, zsidók, keresztények, buddhisták, tulajdonképpen mindegyik vallás filozófusai eltalálták körülbelül az öt százalékát annak, ami csakugyan van. Az egyetlen kivétel Doug Forcett. Ő Calgary-ban volt tinédzser a 70-es években, és ott az egyik éjjel úgy begombázott, hogy alig tudott magáról, akkor a legjobb barátja, Randy azt kérdezte tőle, hogy „Te Doug, szerinted mi történik a halál után?”, Doug hosszú monológba kezdett, és kilencvenkét százalékos pontossággal számolt be az élet és halál nagy kérdéseiről, „nem hittünk a fülünknek” mesélte így a hely főnöke.

 

Forrás: Wikipedia

Azután a sorozatban a holtak elkezdenek élni éldegélni ezen a Jó Helyen, a hétköznapokban egymást követik a szórakoztató események, korlátlanul lehet fagyasztott joghurtot vételezni. Az ott lévőket összetalálkoztatják a lelki társaikkal, saját házakat kapnak, bármihez ingyen juthatnak, zenés összejövetelekre járnak, egy idő után azonban gyanút fognak legtöbben, például mert kénytelenek beismerni, hogy nem kedvelik a lelki társukat. Nem ismerik eléggé ahhoz, hogy komolyan utálják, de az biztos, hogy nem szívesen élnek vele, és az az érzés rohanja meg őket időről időre, hogy a többiek sem rokonszenvesek ezen a helyen. Észreveszik lassan, hogy a lakásaikban a falakon lévő díszek és a bútorok olyan emlékeket idéznek fel, amelyekről ők szívük szerint inkább megfeledkeznének, a froyóra is ráun gyorsan az ember, ez a Jó Hely egyre kellemetlenebbé válik, és aztán a főhősök kikövetkeztetik, hogy félrevezették őket: ez a Rossz Hely, melynek vezetői ahhoz értenek a legjobban, hogy az idők végezetéig kifinomultan szekírozzák az idevezérelteket.

Később négy évad alatt a sorozat hősei átküzdik magukat a Rossz Helyről az igazi Jó Helyre. Ahol jó. A helybéliek kedvesen beszélnek, felismerik egymást és önmagukat éppen annak, akik valójában. Senkit sem beszélnek ki a háta mögött, mindenki szabad, a kedvenc helyükön vacsorázhatnak ahányszor csak eszükbe jut, bárhol a világon, a Himalája tetején, a Földközi-tenger közepén, csakugyan bárhol, és gazdagok, egészségesek is, míg a világ a világ. A hősök rögtön megérkezéskor találkoznak az 1500-as években idekerült tudósnővel, aki egészen elkényelmesedett az itteni semmittevésben, az esze nem vág már úgy, mint régen, valójában egy keresztrejtvénnyel vesződik évek óta hiába, aztán a sorozat főhősei is semmit tesznek, szabadon, korlátlanul nagyon-nagyon hosszan és pár ezer év múlva azon kapják magukat, hogy hát, az az igazság, hogy ez, a Jó Hely, ez állati unalmas. Akkor kimennek egy tisztásra és eggyé válnak a semmivel, vagy feloldódnak benne, a végkifejlet szempontjából, azt hiszem, ez mindegy.”

File:'The Good Place' cast and crew visit San Diego Comic Con for a panel (48469771081).jpg

Cast and crew of NBC’s ‘The Good Place’, Fotó: Dominique Redfearn, Forrás: Wikimedia

 

A férfi befejezte az elbeszélést, várt. A nő is várt, aztán az ablak felé fordította a fejét és azt kérdezte: „Szóval a jelenleg legkifinomultabb emberi fantázia szerint is csak annyit várhatunk ettől az egésztől, hogy egy rövid, kegyetlen élet után, ami csaknem egyenlő azzal, ami a pokolban vár, legjobb esetben is csak egy hosszú és céltalan, unalmas véges végtelen élet következik odaát.”
„A férfi bólintott.”

„Akarod tudni a véleményemet?” – kérdezte a nő.

„Mindig”, felelte a férfi, majd áthajolt az asztalon, a nő tányérja fölött megállította a villáját „megeszed még azt a krumplit?”, kérdezte. A nő intett a szemével, hogy nem, a férfi lelkiismeretesen a villájára tűzögette a maradék szalmaburgonyát, a nő közben mesélni kezdett.

„Ha egyszer lesz érkezésem, írok egy olyan szuperhősökről szóló forgatókönyvet, amelyikben az Igazság Ligája nem töri rommá a várost, miközben a Gonosz ellen harcol, hanem Batman nagyon szép játékban legondolkodja a pályáról Steppenwolfot. De addig is, van az HBO Maxon egy sorozat, öt évad, nem olyan régen töltötték föl, annak ellenére, hogy egykedvűségem minden bizonnyal rányomja majd bélyegét az elbeszélésre, a sorozat nagyon is szórakoztató, az a címe, hogy A Célszemély. Van benne egy ember, aki saját képére alkot egy számítógépet, ez az ember jó, okos, adakozó, a legjobb, de akkor is ember, aki emberként gondolkodik. Gépe az ő másolataként ugyancsak jó. Ez a mesterséges intelligencia megsokszorozza a jó ember jó tulajdonságainak hatásfokát, egy önállóan gondolkodó, a világot behálózó gépek rendszerén működő, kvázi mindenhol jelenlévő, emberszerűen, korlátozottan mindenható lénnyé növi ki magát. A jó ember aztán teremtményét, ezt a saját képére alkotott dzsinnt átadja a világnak, és így nem a dzsinn lesz az emberé, hanem az ember lesz a dzsinné. A többiek, vagyis a társadalom szerint ez a gép az Isten, aki parancsol, ítél, óv, felemel, kiválaszt, a keze bármeddig elér, bármikor, bárhol le tud sújtani, az elektronikus hálózat útvesztőjében, útjai kifürkészhetetlenek. A földi törvények fölött áll annyiban, amennyiben testében kiszámíthatatlan időpillanatokban áttörhetetlen zárványok keletkeznek, ezekbe sehonnan sem szűrődhet be fény, és a kisvilágok sötétjében mindig a törvényszerűség győzedelmeskedik a törvényesség felett. Aztán a dzsinn szerez magának földi híveket, akik az évadokon át helyében és nevében – egyébként igen lebilincselően – szanaszét lövik a gonoszt.” A nő hátradőlt, egyik lábát átvetette a másikon, a levegőben lévő bokáját hintáztatni kezdte.

 

Cast and crew of NBC’s ‘The Good Place’ Fotó: Dominique Redfearn, forrás: Wikimedia

A férfi azt mondta: „Van az a vicc, hogy Prádelék a hatvanas években alkatrészenként lopnak tévét a tévégyárból, de akárhogy szerelik össze a darabokat, a végeredmény mindig egy Kalasnyikov lesz.”

„Igen. Ezek a szuperlény-fantáziák mind az emberről szólnak, egyik sem mutat túl őrajta. Mintha ez a kérdés az írott történelem kezdetén egy olyan krétakör micsodába záródott volna amilyeneket a horrorfilmeken szoktak rajzolni a padlóra. Tudod, amelyikből nincs kijárat.”

„De nem emiatt vagy lehangolt, igaz?”

„Persze, nem. Igaz.”

„Mi miatt, meg tudod mondani?”

„Elmesélek egy álmot, nagyon régi, de valamiért e pillanatban felidéződött bennem.”

„Rendben.”

“Egy repülőn utaztam, a két pilótát baj érte, elvesztették az eszméletüket, a fülke zárva volt belülről. Bejutottam hozzájuk valahogyan, de nem az ajtón át, hanem, mintha légneművé változtam volna, beszivárogtam a helyiségbe egy résen, aztán ugyanebben az állapotomban felkaptam a két embert és a levegőben kiúsztattam őket az utastér felé. Ezután önmagam voltam ismét, odaültem az egyik botkormányhoz és vezteni kezdtem a gépet. Szokatlanul éreztem magam, amolyan “férfiak munkában” erő töltött fel, mely alapvetően különbözik a “nők a munkában” érzelemtől, ezt majd a máglyán is vallani fogom. Mindegy, nem figyeltem a probléma méretét, nem érdekelt, hogy mostohák a körülmények vagy sem, tudtam, hogy megkövetelnék tőlem a pánikot, izgulnom illene és félnem, de egyszerűen sajnáltam arra az időt, hogy válságosan gondoljak a helyzetre, s ezzel önmagamat fontossá próbáljam tenni magam előtt. A teendőkkel jelen időben való foglalkozáson kívül bármi más nélkülözhetőnek tűnt. Egyébként ez az érzelem hiányzik nekem ébren önmagamból. Ez azt hiszem, lehangol.

“Én is azt hiszem”, bólintott a férfi.

A kiemelt képen: Kristof Kintera, Bike to the Heaven, Forrás: Wikimedia

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.