“A múlt évem olyan volt, mint egy Neil Simon darab”, mesélte Elvira. “Egy kisebb bajjal kezdődött, melyet mindjárt bonyolított egy nagyobb. A baj nőttön-nőtt, sőt, további bajok adódtak, egyszerre körülöttem minden romokban hevert, aztán a cselekmény egy katasztrófában tetőződött, és végül az egészet egyetlen humoros mondat oldotta meg.”
Január másodikán este a társaság összegyűlt Elviráéknál, articsókát mártogattunk majonézszószba, a levelek végén ringó finom millimétereket szopogattuk. Az, hogy a rosszullétig együk túl magunkat, itt szóba sem jöhetett.
“Nem tud elég idő eltelni két január között”, mondta Lali, egy modern őrgróf, akinek a családja raccsolással jelezte a barbarizmustól való elhatárolódását, a beszédhiba apáról fiúra öröklődött, Lali azonban fellázadt a konvenciók ellen és inkább pöszeséggel tartotta a távolságot. Nem lehetett rajtakapni, hogy csak játszik, szépen beszélt pöszén, kivirágzott a nyelv Lali fennhatósága alatt. Olyan kifejezésekkel lettünk gazdagabbak, mint a “kiszlisszant a paszasz” és a “hosszú szasszé lesz”, vagy, hogy “szarszállítászi szakszolgáltatász.” Elvira meg is lepődött, hogy az első mondatban nem volt “s” hang.
“Mindig elhiszi az ember, hogy idén történik valami rendkívüli”, folytatta még mindig egyetlen “s” közbevetése nélkül Lali. A társaság feszülten várta, hogy a művész kibontakozzon, ő nem is váratott magára. “Ész aszt utálom a szó szorosz értelmében gyerekek”, zendített rá Lali, “hogy májusz mászodikán már biztoszak lehetünk az ellenkeszőjében. Hogy moszt szem lesz szemmi. Szoszem. Szásszor szem.”
Lali most a csapat jobb és balszárnya felé enyhén meghajtotta fejét, mi, az asztalt körülülők áhítattal pillantottunk rá.
“Álmodtam valamit”, vett Daniel egy nagy lélegzetet, de mielőtt a történet elindulhatott volna, Lali közbeszólt. “Nyilvánvalóan aranyoszak az álmaid, de miért tulajdonítasz ekkora jelentőszéget nekik?”, kérdezte.
“Szerintem az álmaim a legfontosabb események a Bayreuthi Játékok óta”, felelte Daniel. “Ilyenkor olyan, mintha azt kérdeznéd, miért jelentős Matisse Tánca. Vagy Victor Turnert, hogy mit kínlódik a liminalitással vagy Wagnert, példának okáért, hogy…”
“Jól van, már a Matisszosz résznél isz értettem”, mondta Lali.
“Szóval álmomban”, kezdte beszámolóját Daniel, “három tárgyra iratkoztam fel egyszerre a Neptunban. De aztán rájöttem, hogy nem leszek képes együtt vizsgázni belőlük, kimerültnek éreztem magam, lecsúszott a melegítőnadrágom a bokámig, hirtelen az jutott eszembe, hogy hazamegyek.
Elindultam egy olyan városrész felé, ahová egy hatalmas, faragott, duplaszárnyú kapun át vezetett az út. Amikor az ajtóhoz értem, kérés nélkül nyílt ki előttem. Megcsapott a városrész szele, az ottani légkör egyszerre volt zord és szelíd. A hagyományok biztonságával óvott, ugyanakkor szabadság áradt mindenfelől. Magamra rántottam végre a nadrágomat, rendetlenül húztam föl, nem érdekelt, hogyan festek, csak az számított, hogy végre rajtam legyen. A városnak abban a részében senkitől sem kellett tartanom. Az utcák félhomályba burkolóztak, rajtuk magas oszloperdőkön mennyezetek nyugodtak, ezeket a csarnokokat menedéknek éreztem. A domboldalak fölé is tetőket húztak néhol, rengeteg embert láttam mindenfelé, csokoládébarna, mélykék, grafitszürke ruhadarabokat hordtak, feketét, öltözékük összességében mégis divatosnak és színesnek hatott. Bementem a házunkba, a nappali egy fogadó ebédlőjére hasonlított. Nehéz, hosszú faasztalok mellett padok álltak a szobában, a helyiség tömve volt emberekkel.
Hemzsegtek ott a vendégek, én átküzdöttem rajtuk magam a központi asztalhoz, aztán lerogytam egy padra. A másik oldalon velem szemben a családom egyik tagja, egy szép arcú, hullámos hajú fiatal férfi ült. Nem szóltam hozzá, csak magamba roskadva várakoztam, sem őt, sem senki mást nem figyeltem, megpróbáltam kipihenni magam, vagy még azt sem, egyszerűen csak jelen voltam azon a helyen. A férfi aztán elővett két süteményt, az egyik egy veknire hasonlított, a másik egy töltött pitére, gyönyörű sütemények voltak, a vekniszerű enyhén rezgett, mondta a férfi, hogy ezek nagyon jól sikerült gluténmentes édességek, ahogy kértem. Mondtam neki, hogy nem akarom megbántani, de nekem most a vizsgákhoz kellene segítség inkább, ő felemelte a kezét, és húzott egyet a tészták alá fektetett sütőpapírokon úgy, hogy a sütik hozzám még közelebb kerüljenek. Azt mondta, hogy nézzem meg ezeket jobban azért.
Ekkor én léptem oda hozzám. Az voltam, aki odabent vagyok. A hajamat máshogy fésültem, mint idekint, csokoládébarna bő gyapjúnadrágot, bézs sportcipőt viseltem, egy fehér pamutgarbó volt rajtam, fölötte hússzínű, lazán kötött pulóver, rá egy barna kasmírkabátot vettem. Tudtam, hogy csak néhány pillanatot töltök majd velem, azután végeznem kell tovább majd a feladataimat. Volt valami a kezemben lévő apró tálcán, ebből megkínáltam magam. Udvariasan beszéltem hozzám, mozdulataim könnyűek voltak, mosolyogtam, ugyanakkor az asztalnál ülő én távolságtartónak érzett engem. Álmomban tudtam, hogy csak bátortalan vagyok, de meglepő volt látnom, kívülről mennyire hasonlít a félénkség a gőgre. Ekkor fölébredtem, más nem történt.”
“Szátortetősz volt?”, kérdezte Lali.
“Micsoda Lalika?”, érdeklődött Daniel.
“A ház, amelyikben a paszasz osztotta a szütiket. Szátortetősz volt?”
“Igen, azt hiszem.”
“Szejtettem”, bólintott elégedetten Lali.
