2022.12.05.
Tomori világHétszáztizenöt éjszaka meséiA lány, aki gondolatokat olvas

A lány, aki gondolatokat olvas

 

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy grófnő, Zelmának hívták. Zelma nem olyan régen egy grófozós rádióműsorban mesélte, hogy annak idején Horta úr kimászott a villanybojlerből és nekiiramodott. Olyan erősen igyekezett, hogy nem is rohanás volt az, amit csinált, hanem visszafogott zuhanás. Ráomlott a sezlonra, fújtatott, mint egy gőzmozdony, közben fagyos lábait kibontotta a cipőből, és minkettőt a kályhához dugta. Zelnikné hozzáfogott a szószhoz, kipréselte a citromok levét és zajongott, úgy ahogyan csak Zelnikné volt képes, pörgette a fakanalat a tálban, mintha csak ő is valami villannyal hajtott robotgép vagy szuperforraló lenne, a fakanál meg száguldott körbe-körbe míg a tojások engedelmesen majonézzé keveredtek. Az asszony csak ekkor nyugodott meg, felsóhajtott, „Készen vagyunk”, mondta, aztán finom mozdulatokkal összekészítette azokat a szendvicseit, melyek csirkehús, friss saláta és házi majonéz egyszerű kombinációi voltak. Horta úr az ágyon sejtette, hogy mi következik, aggodalmasan pillantott a kalapokra, amelyek az előszobafogason sokasodtak. Zelnikné értette a módját az uzsonnáztatásnak, nagy ezüsttálcákat vett elő, a szendvicseket ezekre halmozta, aztán a rozmaringos fűszervajtól csillogó szelídgesztenyék következtek, melyeket szőlő és sajt társaságában adott föl szép porcelántálakon. A legjobb az almás rétese volt, fahéjas cukorral töltött tésztába rendezte az átlátszóra szelt almáit, és azokat is cukorral hintette be, dunsztba tette a kerek tortaformát, úgy sütötte csendes lángon, hosszan. A rétescikkelyeket magas, karcsú üvegkínálókra rendezte, mintha valamiféle tündöklő almás baklavák volnának, így mesélte a grófnő a rádióműsorban.

A grófnő dédunokája a belső sávban autózott, egyik kezében kávét tartott, a másikkal a kormányt fogta. A kocsiban hangos zene szólt, a lány torkaszakadtából ordította a dalt: „Low-key, I’m all right/ Would you say you depend on the weather? / My sunshine” Orsinak hívták. Orsolya Jozefának helyesebben, az ismerősei pedig Zsózinak becézték. Amikor még kislány volt, Zsózit arra tanították, hogy a pontosság a királyok udvariassága, ő pedig itta ezeket a szavakat, aztán hétévesen késni kezdett mindennel, mindenhonnan. Az az érzése támadt, hogy a felnőttek az udvariassággal, ezzel a hideg, monoton kiszámíthatósággal a kedvességet helyettesítik, az időt pedig arra használják, hogy vele egymást szekírozzák és a kis grófnő úgy határozott, hogy helyreigazítja a világnak ezt a marginális tévedését, de a késést egyébként nem vitte túlzásba. Éppen csak annyira maradt el, hogy gondolata megjelenjen a várakozó gondolataiban. Cserébe Zsózi szelíd volt, olyan hangon beszélgetett, amilyen a társaságában időzőnek jólesett. Mintha belelátott volna a fejekbe egy kémlelőnyíláson át, annak ismert fel az embereket, akik ők valójában voltak, a lány szavaiban és finom gesztusaiban valódi énjük tükröződött.

A lány aztán felnőtt, sportolt és nagyon sokat olvasott, iskolákba járt, mint mindenki más, és egyszer, amikor az egyetemről azt a buszos csoportkirándulást tették Moldovába, amelyiken a tanszék vezetője még Temesvár alatt felvett egy finn stoppost, aztán az irodalomtudományok doktora a fiút végigvonszolta Románián, vele evett, vele itta a rumot, és a reggeli továbbindulások előtt azt kiabálta, hogy kollégák, hol van a fing? A fing elhagyta már a szobát? Bent ne maradjon, ki tudja, milyen következményei lennének, tehát ezen az úton Zsózi az egyik délelőttön Moldova felé egy társával beszélgetett. Illetve, a fiú beszélt, a lány aludni szeretett volna. A fiú lassan, kissé idegenszerűen ejtette a szavakat, melyek Zsózihoz már csak foszlányokban értek el, aztán a hang hirtelen megváltozott, őszintén és lemondóan a fiú így szólt: „Boldogtalan vagyok”. Zsózi kinyitotta a szemét, felegyenesedett, és oldalra hajtotta a fejét, „Ne haragudj, megismételnéd az előző mondatot?”, kérte. „Persze”, felelte a fiú, és Lóciról kezdett beszélni, akivel a szálloda halljában nézték a recepciónál tolongó kis ázsiaiakat tegnap, akik nyilván nem Kis-Ázsiából voltak ott, vagy nem biztos, csak a méretük, az volt kicsi… de a lány így is, hogy minden figyelmét a fiú szavaira fordította úgy érezte, hogy partnere egy távoli állomás vezetékes telefonjáról beszél, s hogy a vonal visszhangzik. Az eredetit követő árnyékhang, ahogyan az imént, most is lágy volt és határozott, ereje túlnőtt a fiú beszédén „Nem érted, végtelenül boldogtalan vagyok!”, mondta. A lány hallgatott, arra gondolt, hogy képzelete tréfát űz vele, és arra még, hogy ennél különösebb hallucinációi is akadtak korábban. Eszébe sem jutott, hogy meg kellene nézetnie magát vagy, hogy arról, ami vele történik, beszélni akarna bárkivel. Hátradőlt, lehunyta a szemét, hallgatta, hogy ez a fiú és Lóci az előző estén mivel ütötték el az időt és hagyta, hogy az iménti hasbeszélős cirkuszi mutatvány feledésbe merüljön.

Iván István fotója.

Az eset megismétlődött. A lány eleinte csak az ismerősök gondolatait hallotta, később az idegenek fejében is szétnézhetett. Ha érdekelt volna bárkit, mi történik, úgy mesélte volna, hogy van, amikor a beszélő nem ismeri önmagát. Ilyenkor ő akadálytalanul hallgatózhat, de az igazat megvallva nem is annyira hallja, mint inkább az orrán át érzi a rejtőző érzelmek illatát. Zsózi úgy tapasztalta, hogy az érzések szavakba csomagolva szöknek ki hozzá, a mondatok az értelméhez érnek, ő pedig feltartóztathatatlanul fedezi fel őket, felnyitja a betűburkokat a hormon, illat, vagy nem is tudja pontosan micsoda, a szóból kipárolog, az őszinte belső hang ekkor szólal meg Zsózi fejében. Előfordult, hogy a lány olyasvalakivel találkozott, aki nem hagyta olvasni magát. Az illető nem gyanútlanul járta a világot, mint a többiek, tisztában volt azzal, lelke mélyén mit érez, de elzárta önmaga elől az igazságot. Okos volt és hajlíthatatlan. Ilyenkor Zsózi nem hallott semmit. Ezek a beszélgetések inkább hasonlítottak lökdösődéshez, a lány szavai keresték, mihez lehetne nyúlni a másik fejében és mihez nem, de mindenen, amit csak talált, tiltótábla függött. Zsózi félbehagyott egy kérdést ekkor, szünetet tartott, aztán megpróbált kikeveredni az előző gondolatból, kérdezett valami újat. Általában előre kigondolt válaszokat kapott, belülről pedig csak mondatfoszlányok szűrődtek át hozzá egy hangszigetelt fal mögül. Ő legalábbis így érezte. A lány egyébként általában lassan, szaggatottan beszélgetett, mint egy szinkrontolmács, valahogyan ki kellett értenie a kinti beszédet a belső, erősebb gondolat mögül. Nem volt szabad összekevernie a hangokat, a belső személyes vágyakról árulkodtak, haragról, félelemről kiabáltak hozzá, és Zsózi úgy volt vele, hogy ő vagy egészen megőrült, s ha ez a helyzet, akkor az amúgy is megoldja önmagát, vagy nem beteg, s akkor ez, amit kihallgat, titok. Egy másik ember magányügye, s mint ilyen, neki ahhoz semmi köze. Képességét éppen emiatt hasznavehetetlennek ítélte, arra gondolt, hogy fölösleges volna beszélnie róla bárkinek. Olykor azon kapta magát, hogy fantáziál egy lehetőség szerint közeli napról, melynek reggelén süketen ébred.

Valaki azt mondta egyszer, hogy a fikció és a valóság között az a különbség, hogy a fikcióban kell legyen értelem, hihetetlensége okán így nem mesélem el, hogyan történt pontosan, de Zsózi, a grófnő dédunokája, később éppen emiatt a szokatlan képessége miatt egy szervezet kötelékébe került, egy olyanéba, amelyben az ottaniak tudták, hogyan mennek a dolgok, ők úgy vélték, a valóság azzal húzza keresztül a számításokat, hogy megcsalja az érzékeket. Látszat csupán, hogy a hangos és nagy dolgok fontosak, valójában a kis ügyek részletei határoznak a jövőről. Azok, amelyekre azt mondja mindenki, hogy nem érik meg a fáradozást, és inkább el kell engedni őket, mert akkor a karma majd hoz valami nagyot jutalmul, amelyik aztán tényleg eléri a kívánt hatást, és csakugyan, a kisemberek „csip-csup” ügyeit a külvilág általános érdektelensége övezi. A „jelentéktelen esetek” olyanok, mint a Mandelbrot-halmaz, távolról egyszerű, szimmetrikus síkgeometriai formák, peremükön azonban megtalálhatók a halmaz hozzávetőleges, kicsinyített másai. A körvonalon apró, törtdimenziós terek foglalnak helyet tehát, ezek szabad szemmel nem láthatók, csak sejteni lehet ottlétüket, aztán találékonyan rájuk kell közelíteni, s amikor valaki felnagyítja őket, rájön, hogy bennük újabb Mandelbrot-halmazok jelennek meg, azokon belül megint újak, ezért mindig van egy hely, ahol tetszőleges struktúrák tetszőleges sorrendben tartalmazzák egymást. A halmaz, benne a végtelen számú kisvilággal autonóm, elszabadult tér, amelynek egymásból nyíló, egyre szűkülő zárt cellácskáiba sehonnan sem lehet fényt vinni, így azokban bármilyen, akár a lét legáltalánosabb törvényeit módosító eseményt is megtörténté lehet tenni úgy, hogy a műveletbe a külvilágnak nem lesz beleszólása. Úgy voltak vele a szervezetnél, melyhez Zsózi elszegődött, hogy azt, hogy az ördög ezekben a lehetetlenül apró, elérhetetlen részletekben rejlik, úgysem venné komolyan senki odakint. Így aztán valahogyan úgy intézték, hogy működésük hasonló legyen ahhoz, a második világháború vége felé összerendezett szakaszéhoz, amelyikről Vonnegut azt mesélte, hogy Luxemburgban működött. Tagjai művészek voltak a polgári életben. Eredetileg szétszórva harcoltak, mint közönséges gyalogság, de a hadseregben valakinek az volt a rögeszméje, hogy a művészekből különösen jó taktikai egység lehetne, ezért összeszedték őket, és egy különítményt csak festőkkel, meg szobrászokkal, s persze írókkal töltöttek fel. És ők jók is voltak. Azok voltak, igen. Erős hallucinációkat okoztak a németeknek arra nézvést, hogy mi veszélyes és mi nem. És úgy éltek, mint a művészek, késtek, mindig mindenhonnan, mindennel, ez volt az a hely, ahová Zsózi éppen odaillett.

A grófnő unokája most sávot váltott, már a Confetti üvöltött a kocsijában, a lány velük ordította, hogy I’m a ghost, now you see me, now you don’t, befordult a Kis Salétrom utcába, onnan a Rökk Szilárdra és a Krúdy utcában leparkolt. Nem sokkal később megnyomta a hármas szám kapucsengőjét, áthaladt a belső udvaron, fel a lépcsőn,justify a második emeleten Marie, egy tündöklően szép francia nő nyitott neki ajtót.

„Mérges vagy?”, kérdezte tőle Zsózi azonnal.

„Nem. Értetlen. Értetlenkedem”, felelte Marie.

„De onnan nem látszik, hogy én hogyan látom…”

„Nem az, hanem nem értem, hogy hogyan gondolhatod, hogy ugyanott vagy, mint mondjuk pont hét éve? Nem értem. Nem értem, hogy gondolhatod, hogy ilyen helyzetben vagy, és nem jutottál előre, és hogyan nem látod, hogy hogyan változtak meg az erőviszonyok egyik pillanatról a másikra. Nem értem. Jól van, nézzük.”

Marie a lány közvetlen főnöke volt a nagykövetségen, és jó barátja. Zsózi levette a kabátját, az előszobafogasra akasztotta, aztán besétáltak a szobába, közben folytatták a perlekedést, „Oké, jól érzem, hogy te csalódott vagy, nem értetlen? Nem szörnyülködsz, hanem lemondtál erről, hogy megoldjam neked ezt a feladatot”, érdeklődött Zsózi.

„Nem arról mondtam le, hanem arról, hogy elfogadod, hogy nincs másik út, és hogy nem lesz semmi baj. Arról mondtál most le, hogy nem lehetetlen az, amibe belekezdtél.”

„Jól van, de el vagyok csigázva agyonra, és nem értem, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. Nem értem. Hogyan legyen? Hogyan legyek én? Halálosan fáradt vagyok.”

„Nem fogsz visszakapcsolódni, nem hiszem el. Itt állunk, és nem tudsz visszakapcsolódni a feladatra.”

„De én… kiütötték az agyamat ezzel a dologgal…nagyon sajnálom… azt mondtad…”

Iván István fotója.

„Rendben, figyelj. Kérlek. De nagyon figyelj, mert nem mondom el még egyszer ezt, és most tényleg nem, nem viccelek, továbbá nem akarom, hogy mást érts, mint amit én értek. Ha azt hiszed, hogy én és a többiek csak hobbibarátok vagyunk, akik nem tudnak semmit sem adni neked, akkor nyugodtan csináld ezt, amit most csinálsz, nem érdekel. De, ha valamennyire is elhiszed, hogy mi azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat, akkor vegyél le ebből a siránkozásból, kérlek. Légy szíves, komolyan. El tudod képzelni, hogy ezek után, amin keresztülmentünk, egyszer csak bedobunk egy szakadékba, vagy egyedül hagyunk bárhol a problémáddal? Mi bajunk van nekünk szerinted?”

„Rendben, de mit csináljak, mi az, ami… jó, értem, be akarok kapcsolódni újra, akkor azt mondd meg nekem, hogy miért nem…”

„Mert tovább akarod húzni emezt. Ami volt. Mert azt ismered. Az újat nem tudod elképzelni, ahová meg jutottál, azt tagadod azért, hogy ne kelljen elképzelni, mit hoz a jövő, érted?”

„De mi az mégis, amit nem tudok kezelni?”

„Hát, aki lettél. Fogalmad sincs róla, hogy mit kell csinálnod, és állandóan csak ezt mondod, hogy nem tudod, meg nem akarod, meg nem szereted. Semmi mást nem lehet hallani tőled, csak azt, hogy mennyire nem kéred, amit neked adtunk. Komolyan nem érdekel ez, csak azt tudom, hogy amit neked adtunk, az teher számodra, és nem kedveled, nem várod, nem játszol, nem érdekel.”

„De nehéz… és nem is értek hozzá…”

„Ja, ez meg a másik, hogy nem hiszem, hogy van olyan a földön, akinek ennyi minden sikerül, mint neked. Sikereket tudhatsz magad mögött, nincs ezek között olyan, amilyennel mások is büszkélkedhetnének, de elképzelni nem tudjuk, miért, nem akarod azt mondani, hogy ezek a te sikereid, mindent a véletlennek tulajdonítasz. Hogy véletlenül vagy ilyen, és csak ott állsz és megtörténnek veled ezek a dolgok. Mindig veled, mindig nálad történik meg, ami mással nem. Véletlenül.”

„Jól van na.”

„És nem akarod megérteni, hogy nem lehet gyorsabban haladni, nem lehet mindent egyszerre megkapni. Nem lehet. De neked van időd, vagyis ki tudod várni, hogy a tiéd legyen. Oh, és állandóan siránkozol, hogy így a sors, meg úgy a sors. Azt sem tudja a sors, hogy hova kapjon, amikor megérkezel, aztán a sors csak hazamegy, és kisírja magát, ennyire jó vagy. Nem tudom elmondani, milyen jó vagy, és ha te ezt a sikerszériát megszakítod, mert egy kicsit most megütötted magad, akkor egy Gábor Zsazsa vagy.”

„Ki az a Gábor Zsazsa?”

„Egy primadonna, mindegy. Szóval, ha el szeretnéd érni, amit akarsz, akkor légy szíves, gyere vissza. Nem lehetünk nélküled. És nem adok semmit, amíg vissza nem jössz, nem tréfálok, addig, amíg nem jössz vissza, nincs semmi. Nincs láb, nincs csoki. Tessék visszajönni.”

„Jól van.”

„Mit tudunk, hol dobtad el a feladatot? A múlt heti ügy szedett le róla?

„Igen…”

„És megváltozott a kód, nem tudsz a régiek szerint rágondolni, igaz?”

„Igaz.”

„Jó, akkor elmondom, hogy mire kell gondolnod, és minden helyreáll, reméljük.”

…. „

Még hosszan beszélgettek, Marie és a lány. Zsózi egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt egy nála idősebb nő megszeresse, Marie az első néhány évben akárhogy próbált barátságot kötni a lánnyal, az végig távolságtartóan viselkedett. Szerencsére Zsózit még középiskolában egyszer úgy eldobták egy kungfuedzésen, hogy csaknem nyakát szegte, hónapokon át kínozta a fájdalom, ami aztán elmúlt ugyan, de időről-időre később újra fellángolt. Zsózi ilyenkor egyszerűen csak megpróbálta túlélni a rohamot. Marie egyszer ajánlott neki egy főzetet. A lány nem hitt a kuruzslásban, ő az Algoflex Forte mindenhatóságában bízott, de mondta neki Marie, hogy egy krónikus problémára semmivel sem számít modernebb orvoslásnak a fájdalomcsillapító, mint az, amit most ő készített. Úgyhogy megitta Zsózi a zöld mosogatólevet, és másnap újra, s három héten át mindennap, végül meggyógyult egészen. A fájdalom elmúlt és azután többé nem is jelentkezett. Ha korábban valaki azt ajánlotta volna Zsóznika, hogy unaloműzésként fitoterápiáról beszélgessenek, a lány azt felelte volna, hogy inkább nézne meg egy új Steven Seagal filmet, pedig valahányszor megjelent a tévében Steven, Zsózi legszívesebben egy téglát dobott volna a képernyőbe. Azonban a teától, amelyet Marie-tól kapott, valósággal kicserélődött, s ezt követően megmagyarázhatatlan kíváncsiság ébredt benne a gyógynövények iránt, Marie pedig a kérdésekre rendre kimerítő választ adott. Akárhogy is, a füvek valahogyan megtörték a jeget, eltéphetetlen köteléket fontak a lány és az asszony közé.

Éjfél körül Zsózi elköszönt. Összehasonlíthatatlanul jobban érezte magát annál, mint mikor becsöngetett. Hazafelé bekapcsolta a rádiót, a dédnagymamáját adták ismétlésben, „Zelnikné, fogadjunk”, mondta, és amikor elhangzott Zelnikné neve, felnyerített, aztán átváltott egy listára, a Ricsárdgírt üvölttette és énekelt, „Én nem csak arra vagyok jó, hogy megfőzzem a spagettid / De megfőzöm, mert én is ennék veled majd belőle.”

Keresztesi Judit

A kiemelt kép Iván István hallgatónk alkotása.

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.