Egy szerelmes nő lépett be a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe. Négy vagy öt asztalnál ültek odabenn, a nő fényhez szokott szeme csak homályos emberalakokat látott. Megállt az ajtóban, és amikor a kép kitisztult, a nő az asztalok között elsétált a hátsó falig. Ott lassan leereszkedett egy székre. Kesztyűjét ujjanként lazította meg egy-egy apró húzással, közben a kettővel odébb ülő festőt hallgatta ki, aki társaságát barátságosan sanyargatta posztmodern képzeteivel. A nő ezután tekintetét egy férfira emelte, aki itt várta őt már majdnem harminc perce. Rá is mosolygott, nem mintha a szemközti arcon ettől bármennyit is enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. “Figyeljen”, szólalt meg a nő, “a múltkor megpróbáltam, és nem ment az, hogy nem írok Magának. Most nem azt mondom, hogy nem próbálom meg újra, mert nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom az igazat, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást fogok csinálni mint amit kért. Érti, amit mondok?” A férfi nem mozdult és nem is válaszolt.
„Ma egyszer már írtam egy levelet, meg is címeztem, a küldés gombról vettem le az egeret”, folytatta a nő. “Onnan töröltem ki az egészet. Semmiről sem szólt az üzenet, éppen ez volt a baja. Arról meséltem, hogy képzelje, újra álmodom.” A nő elővett egy elektromos cigarettát, beleszívott, “azt mondtam múltkor, hogy befejeződtek az álmok” folytatta szórakozottan, “de múlt héten megint ömleni kezdtek, és nem olyanok, mint az előzőek. Maga más bennünk. Hogy egyebet ne említsek, beszél is. Az egyikben például egy világméretű autót vezettem. Nem láttam a végét, a szélvédőn sem láttam ki, alig értem föl a kormányt, a pedálok felé is csak kalimpáltam. Lassan vergődtem előre, valahonnan egy férfihang beszélt hozzám, abban segített, hogy mit kellene másként csinálnom, de csak olyanokat mondott, hogy „én úgy kanyarodom”, „ilyenkor le szoktam lassítani”, „próbáld meg jobban megtartani a kormányt”, „érezd meg az erejét”, ilyenek, közben arra szeretett volna rávenni, hogy vezessek úgy, ahogyan én tudok, az én modoromban, az én idegalkatom szerint. Mindenáron meg akartam felelni a hangnak, pontosan úgy igyekeztem végrehajtani a műveleteket, ahogyan javasolta, kínosan ügyeltem, nehogy valamit másként tegyek, mint ahogyan ő tenné. Emiatt a végtelen jármű hol rázkódott, hol megállt, aztán elindult, és megint gurult egy kicsit. Nekikoccantam ekkor egy biciklistának. Leállítottam a kocsit, föltéptem az ajtaját és odarohantam hozzá, egy nő volt, hosszú gyapjúruhát viselt és egy finomszövésű színes kardigánt. Arcra esve feküdt az aszfalton, csak tarkóig érő szőke haját láttam, nem mozdult, de éreztem, hogy nem eshetett nagyobb baja, a kocsi szinte nem is volt mozgásban, amikor nekiütődött. Óvatosan a fekvő alak vállához nyúltam, megfordítottam és magamhoz öleltem. Akkor föléledt, felállt, elképzelhetetlenül kedves volt velem, leporolta a ruháját és megmozgatta a karját, aztán a többi porcikáját is ellenőrizte, mondta, hogy úgy tűnik, minden rendben. “Egészséges”, ezt a szót használta. Ekkor a hátam mögül hozzálépett egy férfi, felé nyújtott egy kis, színes Mendl’s tortácskát, a nő ennek nagyon megörült, aztán a férfi barátságosan megfogta a nő kezét és elbúcsúzott tőle. A férfi hozzám fordult ezután, kérte, hogy őt is öleljem meg. Meg is öleltem és akkor láttam, hogy Maga az. Megkért valamire, halkan beszélt, közben az arcomat a nyakához érintettem, melege volt, de éppen csak annyira, hogy attól jobban érezzem az illatát. Azt mondta nekem „maga a keretrendszerem, a lényeg, ami én vagyok, magán fut egyedül. Ez alatt mit értett?”, pillantott ekkor a nő kíváncsian a férfira.
“Szeretné tudni, mit értettem azon, amit a Maga álmában én mondtam?”
“Igen.”
“Honnan tudhatnám? Nem én beszéltem”, szólt szárazon a férfi.
“Dehogynem. Tudja, hogy minden gondolatát hallom. Csak amikor haragszik, mint például most, úgy tesz, mintha nem mondana nekem ilyeneket gondolatban. Szóval?”
“Miért erről beszélgetünk?”
“Csak most kezdem el megismerni. És az ezer meg ezer ismeretlen dolog közül az életében találomra ezt választottam.”
“Vagyis nem megszervezte ezt az álmot, hogy kihúzzon vele belőlem valamit, hanem egyszerűen választott egy témát a sok közül. Azt állítja, hogy bármi más is lehetne?”
“Igen”, bólintott a nő.
“Nem hiszek Magának.”
“Jól van, mutatok valamit”, sóhajtott fel a nő. “A múlt alkalommal hosszan beszélgettünk arról, hogy még nem vagyunk olyan jóban, hogy őszinte lehetnék Magával. Emlékszik, kérdezte, hogy miért? Mondtam, hogy mert akkor biztos, hogy sírva fakadnék. Szeretek őszintén elmondani dolgokat és amikor így beszélek, valójában az történik, hogy odamegyek ahhoz a belső önmagamhoz, aki arról a gondolatról a lehető legtöbb emléket őrzi, és megkérem, hogy meséljen erről az emlékről leplezetlenül. Ha más is jelen van ilyenkor, az olyan, mintha kiterjeszteném magam arra a harmadikra. A részemmé válik így egy rövid időre egy idegen, és ezeknek a pillanatoknak a bensőségességétől mindig elbőgöm magam. Ugyanez történik, amikor másvalaki hív meg engem magába, általában művészek hatnak így rám. Az ő titkaikat hallom át a munkáikon, és ha egy igazán keresetlen megnyilatkozással találkozom, sírni szoktam, esküszöm Magának, kész égés velem bárhová is elmenni. És Magát meg még nem ismerem annyira, hogy sírni lásson engem. Egyfelől, mert nem akarom, hogy a sírástól zavarba jöjjön, másfelől meg kifejezetten ronda síró arcom van, és nem ment el az eszem, hogy rögtön az elején megmutassam. Valami ilyesmiről beszélgettünk négy órán keresztül.”
“Persze, emlékszem.”
“Miért éppen erről kérdezett akkor?”
“Mert aranyos volt, nem bízott bennem. Ez tetszett nekem.”
“Oh, az mekkora kamu, dehogyis emiatt!”, kiáltott fel a nő. “Szedje össze magát!”
A férfi hallgatott. Egy ideig úgy tűnt, a csőre emlékeztető tér másik végében sürgölődő pincérnek szenteli figyelmét. Egyszer csak a nő felé fordult és így szólt: “Kérdésére válaszolva, azért faggattam, mert úgy tudtam, féltékeny vagyok mindazokra, akikkel úgy beszélget, ahogyan nekem leírta. Igyekeztem mindenáron bejutni oda, abba a belső körbe, látni akartam, mi mindene van még ott, és, hogy kikkel osztja meg magát. Ki akartam túrni onnan őket, kisajátítani az élményt, mely első hallásra kellett nekem akkor is, ha fogalmam sincs arról, valójában miről beszél. Elégedett a válaszommal?”
A nő kedvesen beszélt, de hangjában kedvetlenség borongott, “tudja, ezt a magyarázatát azért utálom az előzőnél is jobban, mert megpróbálja elhitetni velem, hogy egyedül az én kedvemért hosszú idő óta először hajlandó volt elmondani, mit érzett valóban. Holott mindössze annyi történt, hogy nagyobb energiát fektetett egy hazugság kidíszítésébe annak érdekében, hogy a kacifántos gondolat önvallomásnak hasson. A kamu méretét jelentős energiaráfordítással megnövelte tehát, ha szabad így fogalmaznom, és ezt készségel elismerhetem teljesítménynek. Megmondja, hogy miért arról faggatott múltkor, vagy nem?”
A férfi meglepődött, hogy nem érez ingerültséget e beszéd hallatán. Mitöbb, nyugtatóan hatottak rá ennek az üde nőnek a szavai, “rendben”, felelte derűsen. Nem volt egészen biztos abban, hogy jól döntött, de már nem számított ez sem, vakmerően engedte kifolyni a száján, ami eszébe jutott. “Ahogyan múltkor beszélt, dühös lettem Magára. Érzések rohantak meg, egyiket sem tudnám megnevezni, azt sem tudom, hogy jók, avagy rosszak. Fojtogatók voltak, ennyi bizonyos, és meg akartam büntetni Magát miattuk. Egyszerűen meg akartam torolni, hogy ilyen sebezhetővé tett, kínzóan sokat kérdeztem, agyonkérdeztem a meséjét, igyekeztem hülyét csinálni Magából. Elégedett?”
“Tökéletesen”, bólintott a nő.
“Ha már itt tartunk”, tette hozzá a férfi, “fogalmam sem volt akkor, hogy így érzek, csak most mondtam el magamnak.”
“Igen”, mondta a nő, “nekem sincs fogalmam arról, miért éppen ezt az álmot meséltem el Magának.”
“Akar hallani még valami igazat?”, kérdezte a férfi.
“Mindig”, felelte komolyan a nő.
“Azt hiszem, hogy ha bármelyik másik témát választottam volna múltkor, elveszítem Magát.”
“Miért?”
“Nem tudom, remélem, van igazság abban, amit mondani fogok: miközben dühöngtem, nagyon érdekelt, amiről beszélt. Valahogyan egyneműnek éreztem a Maga óvatosságát és az én akaratosságomat. Nem arról van szó, hogy kapcsolódtak egymásba és nem is arról, hogy összeillettek, hanem egyformák voltak, és ez örömmel töltött el. Nem tudom, érti-e mire próbálok utalni, a vak is látja, hogy nem sok mindenben hasonlítunk mi ketten. Valójában, ha meg tud nevezni bármit, amiben a külvilág szemében hasonlítunk, bármilyen apró részletet, akkor meghívok itt mindenkit egy szendvicsre. Meg egy kávéra is.”
A nő a férfira pillantott és azt kérdezte, “Ebben nekem mi lenne az üzlet?”
“Semmi, csak egyúttal próbáltam imponálni is valamivel.”
“Mivel?”, kérdezte vidáman a nő.
“Hát, nem gondolkodtam ezt agyon”, mosolyodott el a férfi pajkosan, kevés együttérzéssel neme iránt, “de alighanem azzal, hogy meg tudnék itt venni hét szendvicset, meg hét kávét.”
“Ah, az szexi!”, nevetett fel a nő. “Figyeljen, mondani akarok valamit. A múltkor, amit kértem, csak próba-szerencse kértem. Vártam azután, nem izgultam, nem is tudom, mi lehet a helyes szó arra, amikor lehetetlenre vár az ember, hogy olyankor mit csinál. Megmondom, mit egyébként. Iszik. Haragszik még?”
A férfi már negyedórával ezelőtt sem haragudott. Egy szemernyit sem. De most nem felelt a nő kérdésére. Úgy volt vele, hogy a kapcsolatnak ebben a szakaszában korai volna még ilyesmiről vallomásokat tenni.
Itt a mese vége. Ami a továbbiakat illeti, adnék a történethez egy szendvicset. Mert, elhangzott benne a szendvics szó, és emiatt ezt helyénvalónak érzem. Olyan szendvicsről van szó, amelyik után nem gondolkodik azon az ember, hogy úgy enne még valamit, egy falatot. Illetve, nem is. Rosszul mondom. Ha ezt a szendvicset valamilyen kis menü részeként szolgálják fel, adnak hozzá, teszem azt, egy levest vagy egy desszertet, akkor a fogás annyira kielégítő, hogy otthon már nem lóg ki az ember háta egész délután a hűtőszekrényből. A szendvics valójában négyemeletes: mozzarella, savanyított hagyma, zöldsaláta és egy két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból, metélőhagymából és apróhal húsából kevert halmajonéz egyszerű kompozíciója.
A savanyított hagyma hozzávalói:
2 fej vöröshagyma,
150 ml fehérborecet,
2 púpozott teáskanál kókuszvirágcukor,
1 teáskanál só,
¾ teáskanál szemes feketebors, kissé megtörve.
A halmajonéz hozzávalói:
130 ml majonéz,
1 kezeletlen citrom,
2 gerezd fokhagyma,
só, bors,
8 db füstölt apróhal,
2 marék bazsalikomlevél,
2 marék metélőhagyma,
2 marék tárkonylevél.
Szendvicsenként:
2 szelet rozskenyér,
½ kis avokádó, fölszeletelve,
1-2 jégsalátalevél,
2 szelet mozzarella,
4-5 vékony szelet kígyóuborka,
1 marék zöld, például rukkola, vagy bébispenót,
1 kávéskanál majonéz,
só.
A hagyma elkészítése:
A hagymákat megtisztítom, vékony szeletekre vágom, majd egy tálba dobom. Az ecetet összekeverem a cukorral, megsózom, és hozzáadom a borsot. Az így elkészített lében a hagymakarikákat körülbelül 10 percen át savanyítom.
A halmajonéz elkészítése:
A zöldfűszer-leveleket megmosom, majd a fokhagymával, egy fél citrom reszelt héjával, citromlével, a majonézzel, ízlés szerinti sóval és borssal, valamint a fejétől, farkától és gerincéről leválasztott halhússal egy robotgépbe dobom, és sima krémmé zúzom.
A kenyérszeleteket megpirítom, megkenem halmajonézzel, majd rájuk helyezem az avokádószeleteket. A mozzarellát megsózom és az avokádóra teszem, ezt követi a savanyított hagyma, az uborka, a zöldsaláta, a majonéz, végül a jégsaláta. A szendvicset egy halmajonézzel megkent kenyérszelettel zárom le.
Keresztesi Judit
