2021.10.26.
Tomori világTesztelve!Volt egyszer egy…

Volt egyszer egy…

 

Volt egyszer egy… Tarantino. Tarantino szépen lassan építgette filmes életművét, én pedig egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy filmről filmre, egyre inkább görcsösen kell erőlködnöm, sőt lassan meg kellett állapítanom, hogy ez a filmszabó, meseszerű, álomszerű, de mégis kisrealista világokat teremtő, aki mindig is csodálatom origója volt, már nem hoz létre nekem tetsző univerzumokat.

 

Megtört valami, és éreztem, nem okoz izgalmat, nem tudok kellőképp naivan, gyermeki rajongással viszonyulni sem a posztmodernben betöltött szerepéhez, sem az alkotásaihoz. Pedig hát nem egy évente filmet leszállító filmesről beszélek, mint mondjuk Woody Allen, és nem is nyakra-főre önigazolást kereső direktor, mint Spielberg, hanem egy kigondolt stratégia mentén mozgó auteur-ről, aki tíz filmben húzta meg az életművét, hogy aztán egy kis amerikai városkában öregecske mozigépészként fűzze be a kedvenc filmjeit, s játssza le esténként a környék hozzá hasonló filmrajongó lakosainak – vagy nosztalgiázó öregjeinek. 

 

És akkor Tarantino újrafogalmazta a történelmet. Az első, komolyabb megrökönyödés, már-már gyomros akkor ért, amikor Tarantino úgy döntött, nem érdekli a történelem. Pontosabban, hát mégis, csak nem úgy, ahogy az végbement. Neki megvan a saját verziója róla; egy sokkal szebb, emberibb, szórakoztatóbb, nézőbarátabb, pozitív végkicsengéssel bíróbb világ, ahol a hős belelovagolhat a naplementébe – no, nem olyan kételyek közt, mint a Shane-ben, ahol most vagy halott a szereplő vagy sem. Megtehette. Leforgatta. Ünnepelték.

Hollywoodban, ha valaki pénzt ad egy ötletre, legyen az bármilyen abszurd, nevetséges, realitástól elrugaszkodott, mehet a vetítőbe, csak profit – és ha úgy alakul: szakmai díj is – legyen belőle. Tarantino azonban nem a zöldhasú bankók, s nem is a díjesők okán döntött úgy, hogy egy nácik által megszállt francia városkában, egy zsidó mozigépész lány és egy afroamerikai segítője által végez a Harmadik Birodalom teljes vezérkarával (ezzel párhuzamosan adott volt egy Amerikából szalajtott vegyes nemzetiségű és felekezetű kommandó is), hanem, mert jó mókának tartotta, s ezzel üzent, hogy a mozi hatalom, a vászonnal nem lehet szarakodni, ha kell, a film, a celluloid pedig gyorsabban égeti el a lerágott zsánereket, mint a tűző napon nagyítóval játszadozó kisgyerek a hangabojt. Ennél a pontnál még nem fogtam fel teljesen, mi is történt, és a rá következő két filmje sem vitt közelebb a megoldáshoz, mígnem a Volt egyszer egy… Hollywood után leesett a tízcentes.

 

Fotó: Georges Biard, Quentin Tarantino in Paris at the César Awards ceremony, 28 February 2014, forrás: Wikimedia Commons

 

Mielőtt bárki felszisszenne, hogy pont egy geek ne lett volna tisztában Tarantino egyedi látásmódjával, valósághoz való viszonyával, tájékoztatásul közlöm, hogy dehogyisnem, tisztában voltam vele. Évtizedekig voltam hű követője, védelmezője, felekezetének rendes szolgálja. Elég recenziót, életrajzot, analízist tudtam le, hogy tisztán lássam, hányadán kell állni vele, és a műveivel. A korai munkák bizakodásra adtak okot, és azt vetítették a jövőbe, hogy a valóságot csak egy bizonyos határig fogja kisajátítani, nem fog esztelenül randalírozni olyan területeken, ahol semmi keresnivalója sincs. Hitem, bizodalmam egészen a Becstelen brigantyk utolsó negyedig megvolt bennem. Sose gondoltam volna, hogy önhittsége eljut arra a visszafordíthatatlan útra, hogy a filmek főpapja helyett immáron istenségként kezeli saját magát, s úgy véli, karakterei által jogában áll bármiféle változtatásra a világtörténelemben. Megtette. De miért is? – kérdeztem magamban. A móka miatt? Vagy, mert elege volt a sok haszontalan háborús moziból? Akárhogy is, elemeztem és elemeztem, próbáltam meggyőzni magam, hogy ellentétben a legtöbb mélyen kiművelt filmzsurnalisztával és filmkészítővel, akik szobrot kezdtek faragni mesterüknek pimaszságáért, zseniális elbeszélőmódjáért, komisz vagányságáért, én később sem voltam kész, hogy nyitott, befogadó és elnéző legyek a kreálmányaival. Nem bigottság kérdése, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni egy ostoba karikatúrát, ami bár szép álomnak tűnt, mégis inkább a világháború iszonyata felé mutatott gúnyos beintés. Ez sokkal inkább morális, és etikai kérdés. Lehet ugyanis viccelődni, keserű akasztófahumorral kezelni a legszörnyűbb eseményeket, ám az, hogy egy fikcióban olyan banalitás szintjére züllesztünk egy történelmi kort, az elszenvedőkkel szemben tiszteletlenség – hovatovább gyalázat.


Mozi-világ-kép.
A fent leírtakon töprengve döbbentem rá, hogy Tarantino számára egyszerűen nem létezik valóság. Filmügyileg, irodalmilag, zenei vonalon egy magasan képzett egyénről beszélünk, akinek az IQ és EQ szintje biztosítja a tökéletes dialógusokat, karaktereket, helyzeteket, de a valóságban lévő drámával, megváltoztathatatlan tényekkel nem tud, és a jelen tárgyunk alapján nem is akar mit kezdeni. Mert nem talál benne dramaturgiát. A véletlen, mint dramaturgiai eszköz alkalmazása nála közhely (lásd Ponyvaregény, Kutyaszorítóban), de az, ami a valóságban megeshet, túlmegy az ő elméjének a határain. A minket körülvevő univerzum olyan banális eszközökkel formálja a világunkat, hogy a jelek szerint Tarantino úgy döntött, történelmi kalandozásaiban ő ennél jobbat tud: a banalitást, a drámát és véletleneket alakítja giccsé. Meghalhatnak a jók, de a végén csak nem keserű szájízzel távozzunk a moziból; lehetnek gonosz aktusok, de egy váratlan pillanatban elkanyarodik tőle, és nem feltételezem, hogy gyávaságból, egész egyszerűen azért, mert egy adott kor neki sokkal szimpatikusabb és sokkal inkább közelebb áll a szívéhez, semhogy azt egy-két tragikus momentum bemocskolja.

Ahogy egy gyerek (eme szóhasználat tudatos és direkt visszatérő), aki nem képes elfogadni, feldolgozni, ha valami negatív esemény esik meg vele, a valóság helyett egy alternatív valóságot képes kreálni (láss hasonlót autistáknál és skizofréneknél), úgy Tarantino számára sem lehetséges a valóság egyetemes, szikár és nyers elfogadása, reprodukciója. Ha valami nem szép, kedvére való, tagadni kezd, és addig nem nyugszik, míg nem happy enddel, vagy épp túlzó, banalitásig feszített és/vagy radikális végkifejlettel nem záródik. Tudja, mik egy műfaj fokmérői, miket kell beletenni, kivenni, meddig lehet fokozni azt, sőt, ahhoz is zseniális érzéke van, hogyan forgassa ki saját tengelyéből, ám eddig olyan világokban produkálta ezt, ahol figurái kellő távolságban voltak a valóság szférájától. Mert bár olybá tűnik Vincent Vega és Aldo Raine, Mr. Drapp és Jackie Brown valódi személyek lehetnek egy valódi világban, apró kis jelekkel üzeni: ők, dacára többdimenziós karakterüknek, egy percig sem sétálhatnának a mi környezetünkben – erről szóló kifejtésem lásd lejjebb. És ez az a tényező, ami miatt arra jutottam, hogy teljesen mindegy, hány zseniális remekművel képviselteti magát (nálam kettővel) a filmtörténet ligájában (illetve elvitathatatlan posztmodernben tett iránymutatása, stílusteremtő világa – amit jobbára szintén nem ő maga talált ki, csupán csak némi csiszolgatással a jelenkorba illesztette), mint mesélő megbukott.

Kifelé a tornádó belsejéből. Tarantino már a második mozijával elérte, hogy az általa elbűvölt (őt szinte vallásosságig fetisizáló) filmesztéták, filmkritikusok, geekek filmjeinek az első snittje láttán lekapcsoljanak elméjükben minden kritikai pólust, s ez a réteg azóta sem pártolt el mellőle. Jól felépített brandet csinált magából – a mi hathatós támogatásunkkal –, kiismerte, mire van szükségünk, milyen adagokat tudunk egyszerre fogyasztani, milyen időközönként, s nem is erőlteti magát ránk, csak mikor már szomjazni kezdünk a cukros bájitalára. És mivel ő is saját kultuszának rabja, nem alkot olyat, ami messzebb menne attól a világtól, amiben ő is létezik születése (na jó: első mozis élménye) óta: a biztonságos fikciótól. Nem lenne rá képes, s ezt igazolja tárgyalt műve is, azonban most a modern Óz új irányból közelíti meg ezt a birodalmat: egyszerűen visszautazott a gyerekkoráig, és azt zárta egymás után pergő képkockákba. Hogy miért most látta ennek szükségét, én meg nem mondom, de annyi bizonyos, hogy ezzel arányosan története inkább egy melankolikus, távolba révedő nosztalgiázás lett, mintsem egy jól felépített, értelemmel felruházott film. A „honnan jöttem”-vonal rég bevett szokása a filmeseknek, mindenki, aki számít, s akinek önálló gondolata van (no és persze produkciós büdzséje/kapcsolati tőkéje rá), megcsinálja a maga kis zarándokhelyét, ahol a megszállott rajongók letérdelhetnek, és elmormolhatnak egy imát kedvencük oltára előtt. Ez a hely Tarantinónál nem más, mint Los Angeles. Nem is kellett nagyon erőlködnie, hogy saját jellemének mozgatórugóit bemutassa, elméjének legbelső, titkos világba invitálhasson minket, ezáltal megértetve a világgal, ki is ő valójában, mi mozgatja a kamera mögött: néhány korabeli filmplakát és autók az utcákra, egy-egy jelenet erejéig beinvitált (vagy megidézett) hollywoodi ikon (vagy annak imitátora), a zenei sávban ropogósra hangolt korszakos, autentikus zenei betét, korhű ruhák, és violá!, kész is a szeánsz! Áldozzunk! Az átlagnéző meg, akinek dunsztja sincs, miért volt menő akkoriban Polanski, miféle sorozatban parádézott Bruce Lee, mitől menő Steve McQueen a Playboy-villában, ecetera, elvan, jót mulat, maximum néha unottan (vagy feszengve?) a háta mögé tekint, amiért egy-egy néző a kelleténél hangosabban hahotázik, vagy csettint a nyelvével, amikor két embert lát, amit egy dagályosnak tűnő jelenetet elemez. Vonnegut szavaival: így megy ez.

 

 

Most akkor ez mi is pontosan? Tarantino eddigi filmográfiájában kis ikonokkal üzente meg, elméjének épp melyik szintjén járunk: szimplán filmet nézünk, vagy egy film-a-filmben trip-en nyomja tövig a gázt. Big Kahuna Burger, Red Apple cigaretta, figurák karikatúraszerű, vagy épp kisrealista ábrázolása mind-mind olyan kis attribútumok, amikkel érzékletesen, de nem az arcunkba préselve fejezi ki, mikor, melyik világba csöppen, s ennek szintjén kell kezelnünk őt (komolyan) és szereplőit is. A Volt egyszer egy… Hollywoodnál azonban már mintha más szelek fújnának, és kezdene kitisztulni, kivel is van dolgunk a Kutyaszorítóban monologizáló gengszterének első mozija óta. A helyzet pediglen az, hogy jelen állás szerint nincs két sík, csupán csak egy: Tarantino az eddigi történeteit egy sávba irányította, s itt már a Gecko-fivérek, Kaszkadőr Mike, Louis Gara is megfér egymás mögött a sztrádán. Kicsit új, kicsit feszült a viszony, ki mikor előz meg kit, de a direktort mindez nem érdekli (és láthatóan kifejezetten élvezi is), mi meg jobban tesszük, ha időben félreállunk, mert egy ideig szórakoztató lehet ezeket a különböző habitusú karakterekkel egy sávban haladni, a végeredmény azonban kiábrándító és katasztrofális lehet. Ebből kifolyólag pedig leszünk szívesek, és újra értékeljük az egész életművet.

 

Ezek a monolit (bár biztos voltak eddig is, akik egynek vélték, s meglehet, én hittem naivan, hogy kettő van) sugározta jelek (képkockák) azonban veszélyeket is rejtenek: a kollektív tudat manipulálása azt fogja eredményezni, hogy a múlt nem is úgy volt, nem is kell komolyan venni, és igen: a mozi csodákra képes, megszünteti a rosszat, eltörli a könnyeket, és csak örömöt, boldogságot és vidámságot okoz! Üljünk ott egész nap! Végül is, miért ne: neki sikerült. Lehet egy filmben végezni a Führerrel, egy sorozatgyilkosságból banális kis skiccet vázolni, ám ezzel csak azok vehetők meg, akik számára a valóság nem kell, akiknek a szellemi kapacitása megrekedt a pubertás korban, és akik úgy vannak vele: ó, ez csak egy film, itt lehet egy kicsit csalni. Nem!

 

Álláspontom szerint a média hatása így is elég kárt okozott már az emberiség számára, és ha ez így folytatódik, gyakorlatilag bárki, aki kellő presztízzsel bír, azt csinálhat szent ügyekből, világégésekből, emberi nyomorúságokból, amihez csak kedve szottyanhat – mondjuk, teszik már most is, de eddig legalább volt még némi kontroll és nyomás az értelmesebb rétegek felől. A kontrollvesztés azonban egy teljesen torz társadalomhoz fog vezetni. Nem kell aranyborjú, hogy a közösség elbutuljon, jobb híján elég csupán két világsztár, egy sztárkultuszba avanzsált tehetséges, a mesevilágát a valóságba erőltető szerző, és ha bármikor beüt a krach, hozzájuk fohászkodunk bánatunk és szenvedésünk eltüntetése miatt. Ám amikor elül a vihar, és körülnézünk, ők akkor már sehol nem lesznek, mert hamisak, ördögiek, szemfényvesztők, és míg a tömeg a saját kardjába dől, ők messze innen csak nagyot kacagnak hiszékenységünkön és naivitásunkon.

 

Volt egyszer… volt egyszer… egy blöff. A filmet jelenetként kezelve elmondható, hogy szórakoztató, néhol elgondolkodtató, ahogy az is javára írandó, hogy alázattal kezeli egy letűnt filmipar világát, ám az összképet nézve az égvilágon semmi értelme. Két kiégett ember vergődése, akik vagy útjukat vagy egojukat keresik, ehhez az író-rendező kellőképp szép és hangulatos párhuzamot ad utazásaik alkalmával.

 

A színészi teljesítmények pazarok, bár megjegyzem, a két A-kategóriás ikon közül Brad Pitt messze DiCaprio fölé magasodik zsigeri lazaságával, ösztönös viselkedésével, míg előbbi szupersztáron érződik, bizonyítani akar, miközben ez a film az, ahol aztán éppen, hogy semmit nem kellene csinálnia, hisz semmiféle tétje nincs sem a valós események, sem a hollywoodi korszak okán. Ez a kilencvenmilliós mozi ugyanis hiába épít a rendező múltbeli élményeire, a filmipar egykori nosztalgikus atmoszférájára, abban tobzódó ikonjaira, semmi realisztikus sincs benne, és összképet nézve nem éri fel, a Kretén magazin (jó, legyen MAD a polkorrektség kedvéért) átlagos számának színvonalát sem. Onnan, hogy a vége főcím alatt egy fiktív karakter egy fiktív dohányt reklámozva (ki tudja megmondani, hány Tarantino-filmben bukkant fel a Red Apple?) kvázi-búcsúzik, a történet azon pillanatai is kamuvá válnak, amik amúgy valódiak voltak (Playboy-kúria, Manson-família), és érzésem szerint ezt mindenki örömmel veszi tudomásul. Tegye. Szíve joga. Ettől nem lesz sem rekviemszerű sem szórakoztató.

 

Meglepő módon a tömör, karaktereket jól leíró, a jeleneteket kitöltő dialógok ezúttal (egy-két kivételt leszámítva) kispadon maradtak. Odaköpött szavak, egy-egy komoly, de rövid beszélgetés, vissza-visszatérő kutyakonzerv, néhány szereplő osztályrésze, ezen felül mindenki a korszellemnek megfelelően belazul, és éli a mélabús és/vagy delíriumos életét. Ettől jogosan valahogy úgy érezhetjük: jól érezzük, ha nem akarja a szerző agyondumáltatni őket. Nem róluk szól.

 

Ahogy már leírtam (és még később is ezt teszem, mert nehéz egyszerűen túllépni rajta), itt mindenki kellék a Tarantino világában című fantáziaműsorban. A neonfények, az autók, a díszlet, a kosztüm és a kor nagy filmcímei, plakátjai, sztárjai azok, kikért a főcímzene szól. Minden más csak ennek függvényében élvez létjogosultságot. Vagy még abban sem, hisz most őszintén: nem tök mindegy, hogy Brad Pitt beszél-e vagy sem, amikor egy háztetőre felmászva leveszi Champion pólóját, és cigarettával a szájában félmeztelenül kezd antennát szerelni? A rendező itt is játszik: a testkultusz előbbre helyezése a személy lényegénél, hisz nincs funkciója, csak annyi, hogy kitöltse a teret, amiben létezik, illetve, hogy legyen jó szolgája egy másik, szintén elfuserált, felette álló figurának, aki a maga szintjén szintén csak kellék, egy másik, felette álló rendszerben. Rick Dalton kontra Cliff Booth. Hollywood kontra Los Angeles. Los Angeles kontra Kalifornia. És itt meg is érkeztünk a lényeghez. A filmkészítéshez. A világ, amiben Tarantino alázatos túravezetőként végigkalauzol minket, egy emlékpark, amiben bő lére eresztve kifejti érzéseit, prezentál egy olyan korszakot, ami egykoron az egyén (a kis Quentin), a közeg (hippik és a filmesek), és a társadalom (nézők) releváns részét képezte, határozta meg. Ennek elmúltával az űr, a továbblépés hiánya is szembetűnő, s talán ezzel is magyarázható, hogy nem egy, de rögtön két főszereplővel próbálja tudtunkra adni saját, illetve ennek az illuzórikus, Janusz arcú világnak a kettősségét. Egy valóságos, és egy fikciós világ reprezentánsának vezetőjével. Míg az egyik képtelen valódi tettek elvégzésére (leesni a lóról, rendesen megtanulni egy bagatell szerepet, valódi érzelmeket kifejezni), a másiknak büszkeségében és baltaarcú mivoltában lehetetlenség eljátszania a társadalomban betöltött szerepét (inkább egy huszáros mozdulattal egy kocsihoz vágja Bruce Lee-t!).

 

Búskomor búcsú a korszaktól, a művészettől, a filmtől. Orson Wellestől kezdve Federico Felliniig már számos művész letudta a maga tiszteletkörét a témában; De Altman, Lynch és Nichols filmipari kirándulásai is jelzik, hogy az álomgyár egy önmagát felfaló intézmény, ahol csak azok képesek életben maradni, akik kellőképp tudják, miként viseltessenek, vagyis: az ego az egyetlen érték, minden más csak szemfényvesztés.

 

Tarantino (aki gyerekként ebbe a közegbe csöppent és ott is ragadt, felnőttként, művészként immár csak egy túlárazott színészekkel, műanyaggá vált celebekkel, és a valóságtól teljesen elrugaszkodott atmoszférában kénytelen-kelletlen megosztani felségterületét) úgy érezte, egy kiégőben lévő westernhős és kaszkadőr által tesz pontot a saját, és a filmipar leglazább, leginkább mitizált korszakára. Egóját ezúttal nem hosszú, cikornyás mondatokkal eteti meg, hanem jól elnyújtott, látszólag semmibe vezető jelensorokkal, ne terelje el semmi a figyelmet egy mögöttes tartalommal bíró, vagy egy soron következő drámai fordulatnak megágyazó mondattal sem a képről. Életképek, hangulatok, hangok, mosolyok, lábfejek. Ezek az esszenciái a Volt egyszer egy… Hollywoodnak. De nézzük a másik oldalt. Mi lett volna, ha…

 

Az, hogy két elfuserált figura lesz a rendező kettős személyiségének testet öltött alakja, így számtalan érdekes és magvas kérdéseket boncolgató cselekményt rendezhetett volna, például: lehetett volna egy kiüresedés-mozi is, lásd Jarmush, Antonioni, Ferreri mozijait, vagy egy olyan buddy movie, ahol ketten, egy emberként veszik fel a harcot a szép, dekoratív világra törő iparral szemben. Szükségtelen volt egy brutális, a hippimozgalom és eleve: a szabadságkultuszt egy éjszaka alatt semmivé porlasztó eseményt beleerőltetnie. Igen, a Manson-család ámokfutása törte össze az illúziót a fent említett világban, ám itt nem katalizátorként funkcionál, nincs érdemi célja, sem funkciója, egyszerűen azt érezteti, kellett valami „valós” ebbe a metafikcióba. Egy ártó szellem, ami miatt egész idő alatt ott lappang a történetvezetés sorai között, hogy egy nem várt pillanatban lecsapjon a karaktereinkre, s ezzel egyetemben a tényekkel tisztában levő nézők lelkére is. Aztán pedig, hát, mégse.

 

QT be akart etetni minket, mint tette azt számtalanszor, ám azzal, hogy másodszor is megvezetett minket, nézőket (mivel a tisztelt publikum többsége tisztában van a tényekkel, így csak attól tarthatott, vajon a rendező menyire vérgőzösen fogja mindezt prezentálni), véleményem szerint óriási kapufát lőtt. A poén, amire kihegyezte a százhatvan percét, nem volt sem nem tanulsággal, sem pedig feloldozással bíró. Pitt elvitte a show-t (mikor nem), de rajta is csak azért kacarászhatunk, mert annyira laza és láthatóan zsigerileg tesz mindenre, hogy nem lehet nem vele azonosulni.

 

Fentebb említettem, hogy Tarantino a megtévesztés mestere, hisz munkássága (nem kis részben) abból áll, hogy fog egy témát, kianalizálja, majd, úgy ahogy van, kiforgatja a sarkából. Látunk gyémántrablást? Végignéztük a végzetes bokszmeccset? Hát a mexikói határ előtti bankrablás? És Bill viszonya a menyasszonyhoz? Napestig sorolhatnám, hol, mikor, mennyire ver át, vezeti félre a jól bevált narratívára (cselekményszálra) beprogramozott nézőket Venice Beach egykori videotékása. Most lehet azzal jönni, hogy hát, de akkor most mi a baj, hisz itt is csak egy saroknyit tér el a valóságtól, nemde? Igen. Csak egy saroknyit. A Becstelen brigantykban ez a sarok már száznyolcvan fok. Senki nem állítja, hogy nem szórakoztató látni, ahogyan a golyóktól pépessé mállik a náci gazemberek arca (majd teste), csakhogy ez nem egy pár tízezer dolláros naziexpolitation, s nem is egy Enzo B. Castellari-féle B-kategóriás olasz háborús mozi (The Inglorious Bastards, Eagles Over London). Egy százmilliós, sztárokkal teletűzdelt történelemlecke, ami egészen addig, hogy úgy mondjam, hiteles, míg a vászon lángra nem kap, és a retinánkba nem ég egy olyan alternatív valóság, amivel épeszű ember nem tud mit kezdeni. Na jó, és utána? Eljátszadozni a gondolattal jó dolog, de ettől függetlenül, ha egy könyvesbolt történelmi szekcióját nézzük, rögtön úgy érezhetjük, ez a feloldás csak addig ért valamit, míg a stáblista véget nem ért, rögtön utána előtörhet az a fura érzés, hogy akkor most ez jó, avagy sem? Szabad ilyet tenni vagy sem? Tarantino ezzel az elmejátékkal akar kiborítani, megleckéztetni, elbizonytalanítani minket. Szerinte persze, minden további nélkül! Hisz ez csak egy film!

 

De továbbmenve: egy kreatív, de eszelős kezébe került a világtörténelem egyik leggyalázatosabb korszaka, vagy csak úgy gondolta, ideje ezen az egészen túllépni? A moziban a néző persze nevet, mert a kapott pénzéért feloldódik, feloldozzák a dráma alól, örül, hogy szándékosan kizárják a valóságból, de a tényen ez mit sem változtat: elárulja és megbecsteleníti az illúziót. Metafikció, mondom még egyszer, és a Volt egyszer egy… is ezt a billogot kapja, nem kaphat mást, hisz elítélni nem lehet. Ahhoz túl profi, túl őszinte. Azzal a tudattal végezni, és felkelni a székünkből, hogy tehermentesítettek a történelem rideg valóságától, egy dokumentált traumából, egészen addig életképes, míg ki nem lépünk a mozi kapuján. Látjuk, mivé lehetne a világ, de ehhez nem ülhetünk egész nap egy sötét teremben. Tarantino számára sosem volt kérdés, mi a valóság: ami a vetítő kis ablakán kifér. Amíg egy vallásos embernek az élete a hit által, Istenben van, addig a két lábon járó filmlexikonnak a vallás a film, a patrónusának meg azt tekinti, aki ezt az egészet tető alá hozta. Ennyi. Ha meg netán dönteni kell valóság és fikció között, a válasz nem lehet más: mozipénztár, mozijegy, gépterem, hadd induljon a totális fantazmagória! Ez az este sohasem érhet véget, hisz a mozi örök! Elfuserált túlrajzolt hősök kezébe adni mindent, mondjuk… egy kelléket – mondjuk… egy (SPOILER!) lángszórót. Ezzel a látlelettel mentesítve is van a rendező mindenfajta magyarázattételtől, blaszfémiától, történelemhamisítástól. Megkapta (nem először) a valóságot, a mi valóságunkat, belegyúrta egy zsánerbe, és mint hülyegyerek a töltetlen pisztollyal, kedvesen eljátszadozott vele.

 

És ami kihozott a sodromból. Igen kínosan, feszengve, de azért nem túl hangosan kacagtam fel az olyan kikacsintásokon, amikor a C. C. & Company előzetese ment a moziban, vagy amikor a Sharon Tate-et játszó Margot Robbie egy valódi Sharon Tate filmet nézett meg; és még azon is kuncogni mertem, amikor a Halálbiztosból megismert Stuntman Mike ismét tiszteletét tette – innen tudatván a rendező, hogy ez nem az a tényfeltáró alkotás lesz, ami rekonstruálni akarja a Tate-gyilkosságot és annak hátterét. (De itt álljunk is meg egy gondolat erejéig: a film valódi személyeken, eseményeken alapul, a korszak filmjei tényleg akkor mentek mozikban, a zenei repertoár is stimmel, így a tény, hogy Tarantino képtelen volt ezen a realista síkon maradni, s a saját kreált univerzumából is képes volt beleemelni, sejtetni engedi, hogy: a saját fantáziájában megszületett karaktereket létező, hús-vér személyekként kell kezelni, nem zár ki bizonyos szintű mentális problémákat, és igazolja fenti tézisemet a többsíkú QT-univerzum egybeolvasztásáról.)

 

Nem mintha szégyellenem kéne, hogy ismerem, láttam, birtoklom ezen filmeket, hanem mert egy olyan közegben, ahol a nézők rajtam kívül nem jelzik érzelmi kitörésekkel, hogy Aha! Lesett!, Megvan!, Érettem a poént!, én is a szektához tartozom, mert láttam a titkos kézfogást!, szóval egy olyan környezetben, ahol ezek a filmek, a bennük lévő áthallásokkal nem adnak többletinformációt, kizárnak, elszeparálnak, parkoló pályára teszik azokat az átlagos filmnézőket akik nem is hallottak róluk. Ennek tükrében megbecsülni sem tudom, ki élvezhette a filmet, pontosan mit is benne, de az biztos, hogy Tarantino öncélúsága, popkultúrára épülő narrációja nem tolakodó, ahogy nem volt az példának okáért a Kill Bill-ben sem (a filmet követően kijött egy könyv, mely tételesen, értsd: snittről snittre bemutatja, épp melyik filmből lopott, vagy épp: idézett a rendező), de megjegyzem, ezen plusz adalékok hiányában bizony sokkal kevésbé szórakoztató és teljes értékű.

 

Egészen az utolsó percig reménykedtem, már-már fohászkodtam, hogy csak ne valami banális ostobaságba torkolljon Sharon Tate és barátainak lemészárlása, ám a látottak után meg kell állapítanom, hogy alábecsültem Tarantino fantáziáját, pofátlanságát, tapintatlanságát.

 

Pesze sokak számára lehet szórakoztató, szép kis alternatív valóság, laza kis szösszenet, a korábbi életműbe tökéletesen passzoló láncszem, ám én elvártam volna némi komolyságot, racionalitást, s ha nem is feltétlenül és kizárólag miattam, az áldozatok, rokonaik, barátaik okán mindenképp. Nem történt meg. Bazári komédiába torkolló tort ült a fenegyerek (ráadásul már a cím is hazudik, mert ellentétben Leone klasszikusával, Hollywoodban nem volt egyszer, hanem ahogy a rendező szerette volna, hogy legyen), és ha voltak is jó pillanatok a filmben – márpedig számtalan adódott –, az élettől és valóságtól elrugaszkodott végkifejlet hazavágta az egészet.

 

Csalódtam, s még az sem enyhíti a keserű ízt, hogy a múltról érintőlegesen sem tudó, vagy arra közönyösen legyintő nézők, az őrületig hívő filmrajongók számára (akik minden Tarantino-eposzt a filmtörténet egy csodájaként kezelnek) jó kis diliként kerül a múlt emlékeinek láncolatába. Előbbinek tökmindegy, hogy valójában Tate-et és barátait milyen bestiális kegyetlenséggel végezték ki, túl rég volt ahhoz, hogy érzelmileg azonosuljanak vele, utóbbiak már attól is önkívületi állapotba kerülnek, ha egy poént, egy hommage-t felismernek. Egyszóval mindenki nyer. Egyedül az nem, aki egy csepp valóságot, netán egy főhajtást várt volna. Jómagam ebbe a közegbe tartozom, s mivel a kritikák többsége a hülyeség és történelemhamisítás előtt hajt fejet, szépen csendben, de magamban feldúlt állapotban zárom soraimat, és lekonyult szájjal, kiábrándultan rejtem el tudatom mélyére egy korszakos rendező valóban releváns munkásságát – mielőtt a beígért utolsó nagy tombolása porrá nem zúzná az azokba vetett hitemet, és romantikus-nosztalgikus rajongásomat is.

 

A kiemelt kép fotósa: Michael E. Arth, forrás: Wikimedia Commons

Címkék

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.