2023.01.28.
Tomori világTesztelve!Rájuk is gondolunk

Rájuk is gondolunk

 

Filmajánlóm bevezető gondolatain, őszintén meg kell vallanom, meglehetősen sokat tépelődtem. Az utóbbi években több, kiváló alkotást láthattunk a hazai filmgyártás kínálatában, amelyek nagyon fontos témát helyeztek fókuszba, ám nemrég szerencsésen ráakadtam egy alkotásra, amely, mondandóját tekintve bőven ad okot töprengő elmélkedésre, kérdései pedig olyan válaszok keresésére bíztatják a nézőt, amelyek napjainkra meglehetősen sürgős szemléletmódváltásban kellene, hogy testet öltsenek.

Néhány napja, igencsak zord és zimankós reggelen éppen megszokott útvonalamon haladtam munkába menet a metrón, amikor könyvemből felpillantva észrevettem, hogy velem szemközt egy tízévesforma kamasz fiú ül, míg mellette, kettejük rövid szóváltásából következtetve, a nagypapája. Az unoka a fiatalokra oly nagyon jellemző magabiztossággal gyors hüvelykujjmozgásokkal lapozgatott a mobiltelefonjában, talán elmerülve az interneten fellelhető számtanleckék tanulmányozásában, hogy minél alaposabban felkészüljön az aznapi matek felmérőjére. Nagypapája, ölében egy jókora kék-fehér csíkos táskát szorongatva hol viseltes cipője orrát, hol a fel és leszálló utasokat elnézegetve ült mellette. Szokásos életkép, amelyet naponta láthatunk, nincs ebben semmi különös, azonban leszálláskor a fiú a zsebébe rakta a telefonját, és ők kéz a kézben várták a szerelvény megállását. Virágzó ifjúságról és szelíd, tisztes, de sokat megélt időkről mondtak történetet az összekulcsolt kezek, és nekem eszembe jutott az a kérdés, amelyet filmünk első perceiben az egyik főszereplőtől hallhatunk: Vajon hogyan is kell leélni 70 évet?

Az unoka című produkcióban megismerkedhetünk Rudival. Teljesen hétköznapi fickó, egy callcenterben dolgozik, amely nem mellesleg mindenféle szolgáltatást próbál, persze legálisan, rátukmálni emberekre. Rudi félénk és visszahúzódó, talán egy kicsit balfék is, akit a munkatársak többsége kihasznál, és a felé küldött Cupido nyilak is rendre eltévesztik céljukat, a kolléganő, Zsuzsi nagy bosszúságára. Rudi Budapesten él nagypapájával, Papussal, aki békésen tengeti jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Bevásárol, táncol, társas életet él, vacsorát főz, sétálgat a főváros utcáin. Rigolyái ellenére nem lehet őt nem szeretni. Szóval szépen csordogálnak a mindennapok, amikor egyik este Rudi nem ér haza időben. Ezen az estén csörög Papus mobilja, akit ekkor az unokája életének megmentésére hivatkozva, telefonos csalók vernek át csúnyán. Ahogy az gyanítható, az esetnek tragikus következményei lesznek. Nem csak az áldozattá váló és feltétel nélkül szerető nagypapára, az unokára, de az őket körülvevő környezetre is. Hősünk, szerettének végzetesen fájdalmas szégyenérzetét, bűntudatát látva, egyre elszántabban küzd az igazságért, persze szeretné visszaszerezni a spórolt pénzt, de legfőképpen nagypapája kedvenc karórájának felkutatására indul, amely nem számszerűsített értéke miatt, hanem vélt családi ereklyeként jelent pótolhatatlan veszteséget. Az eseményeket követve láthatjuk, Rudi nem szuperhős, szupererővel. Az óra nyomon követése közben nagyon is reális szituációkba keveredik Budapest zeg-zugosan kanyargós, sötét árnyakkal teli utcáin, melyek az eseményeket váratlan fordulatokba terelik az egészen az izgalmas végkifejletig. Az abszurd helyzetek itt-ott komikusak, máskor viszont szívbe markolóan komolyak.

 

Deák Kristóf filmje egy tipikus problémát tár elénk, amelyet napjainkban gyakran hallhatunk a híradásokban, egy-két perc erejéig. Idős embereket vernek át csalók, akik a legsebezhetőbb ponton támadva csapnak le, hogy aztán sokkos állapotban, sorsukban magukra maradjanak. Különös erőssége az alkotásnak, hogy az érzelmi manipulációnak áldozatul esett szépkorú társainkat áldozatnak láttatja, és nem enged semmiféle hamis áldozathibáztató álláspontnak. Teszi ezt úgy, hogy kimondja, igen is lehetnek hiszékenyebbek, naivabbak az idősebbek, és bizonyos helyzetekben fölébe kerekedhet az érzelem az értelmnek.

A filmben megismerhetjük a Harcosok Klubjának nevezett segítő csoportot, amelynek körében mi is helyet foglalva, láthatjuk a hasonló esetek utóéletét. Rajtuk keresztül egyértelműen elénk tárul az a magunknak sem bevallott probléma, hogy sokszor nem értjük nyugdíjas hozzátartozóinkat, nem ismerjük igazán családtagjainkat, mert egyre felszínesebbé válik a figyelmünk, és egyre karcsúbbá válik az idő tortájának szelete, amelyet arra szánunk, hogy felvessük a generációk együttélésére vonatkozó kérdéseket. Az egyik itt elhangzó monológból azonban hallhatjuk: Igen, olykor nehéz az időskor, de talán nem a kor a legnagyobb gond, hanem az, hogy csendben utat engedünk az elszigetelődésnek, közösségünk tagjait magányosságra és elhagyatottságra ítélve. Jogosan merül fel a kérdés, vajon miért van ez így? Tehetünk-e annak érdekében, hogy társadalmunknak sokkal többet jelentsen pár perces hírnél, sajnálkozó, de üresen csengő jegyzőkönyvnél az az eset, amikor tagjainkat sérelem éri, legyen az ember bármilyen korban?

Az eseményeket követve szemtanúi lehetünk annak a harcnak, amely az elrabolt méltóság visszaszerzéséért küzd, érdeklődve, tisztelettel és szeretettel viseltetve az idősebb korúak iránt.

Vajon van-e fontosabb üzenet annál, amit amaz összekulcsolt kezek sugallhatnak: Vajon hogyan is kell leélni 70 évet?

A kiemelt kép Huy Phan fotója, forrás: Unplash

 

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.