Az adventi időszak beköszöntével, a meghitt vasárnap délutánokon, a karácsonyi mozik uralják a képernyőt. Idén már túl voltam a „Szerelem illata”, a „Télapó visszatért” és a „8 bites karácsony” című filmek megnézésén, amikor szembejött velem a „A kutya karmai közt” nevezetű alkotás. Az előzetes tudásom igen hiányos volt a művel kapcsolatban, de két dologgal tisztában voltam: az első, hogy a forgatókönyv nem a karácsony témáját dolgozza fel, a második, hogy a Sherlock Holmes megformálásával világhírűvé vált Benedict Cumberbatch játssza a főszerepet. Gyors mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a karácsonyfák és az ünnepi masnik hiánya ellenére, ezzel a filmmel nem várom meg a szürke januárt… Szeretném leszögezni, hogy a vadnyugat világa és a western műfaja nem tartozik a kedvenceim közé, így bevallom: némi fenntartással vágtam bele ebbe a kalandba. Szerencsére a „bátorságom” kifizetődött és egy újabb, a fejemben hosszú ideig motoszkáló gondolathalmazzal gazdagodtam. A Jane Campion által vászonra vitt történet 1925-ben, Montanaban játszódik, egy marhatenyésztő ranch-on. A néző nem a klasszikus, lövöldözős vadnyugati sztorival ismerkedhet meg, hanem egy csodálatos, szinte érintetlen tájban elhelyezett, életről és halálról, lelki bántalmazásról és gyermekkori traumákról, gyilkosságról és öngyilkosságról szóló drámát követhet végig a több, mint két órát felölelő játékidő során. A film főszereplője a már említett, Oscar-díjra jelölt, Benedict Cumberbatch, aki a pszichikai terrort mesterfokon űző, magas intelligencia szinttel rendelkező Phil Burbanket formálja meg.
Az alapkonfliktus triviális: Phil öccse, George feleségül veszi az özvegy Rose-t, akit a bátyjával közös farmra költöztet. Az asszony érkezése az idősebb testvér komfortzónájának megsértését jelenti, így Phil eldönti: fizikai erőszak nélkül fogja megkeseríteni Rose mindennapjait. Ennek ékes példája a mozi egyik legmeghatározóbb jelenete, amelyben a bendzsózó Phil és a zongorán gyakorló Rose közötti, gonoszsággal és rémülettel teli párharc bontakozik ki. Az ifjú feleség az alkohol rabjává válik, nem bírja elviselni azt a destruktív negativitást, ami az otthonukat uralja. Olyan apró dolgok is félelmet keltenek az asszonyban, mint Phil fütyülése, ami minden alkalommal felér egy késdöféssel. Amikor a néző eljut arra a pontra, hogy beskatulyázta a megismert történetek és jellemvonások alapján a karaktereket, akkor érkezik a meglepetés Rose fiának személyében. Peter egy sovány, feminin vonásokkal bíró, érzékeny lelkivilágú fiúként tűnik fel a mozi elején, a későbbiekben viszont az édesanyját minden áron védelmező, orvosnak készülő zseniként látjuk viszont. A szereplők közti dinamika folyamatosan változik, egészen addig, amíg Phil és Peter gyermekkori tragédiái a felszínre nem kerülnek. Ez a pillanat megállítja a nézőt: az öntörvényű, durva Phil és az ártatlannak tűnő, gyenge Peter más megvilágításba helyeződnek, átértékelődik a teljes addigi elbeszélés, amit a film fináléja koronáz meg. Az olykor kendőzetlenül megjelenített nyers brutalitás, a főszereplők arcairól készített közeli felvételek, a páratlan színek, a dermesztő zene, a személyiségek csontig hatoló bemutatása, mind-mind együttesen kavarják fel a közönség lelkivilágát. Véleményem szerint ez a regényadaptáció üde színfoltja a mai kínálatnak, hiszen nem egy szuperhősöktől és számítógépes trükköktől hemzsegő művel kerülünk szembe, hanem egy mélyen szántó, a befogadót bizonytalanságban és feszültségben tartó filmélményben lehet részünk. Az egyik legmegrázóbb tapasztalatot (és egyben tanulságot) az jelenti, hogy egy olyan egyszerű, ártalmatlannak tűnő szokás, mint a fütyülés, képes a rombolásra, egy másik ember lelkének eltiprására. Véleményem szerint ez a füttyszó a díjátadó szezon talán leghangosabbika lesz…
A kiemelt kép Bailey Alexander fotója, forrás: Unplash
