2021.10.26.
Tomori világGasztronómiaIdentitásválság egyetlen szőlőszemben?

Identitásválság egyetlen szőlőszemben?

 

Hogyan lehet Európai kultúrát és értéket keresni a szőlőben? Lehet-e identitásképző szerepe egy mezőgazdasági terméknek? Hogyan kezeli mindezt az Európai Unió, mint az Európa-eszme megtestesítője és zászlóvivője? A kérdések mögött először a miérteket kell megérteni, csak utána van értelme válaszolni rájuk. A szőlő és méginkább a belőle készülő bor legalább a kereszténység kezdete óta, de olvasva az Odüsszeiát már sokkal régebben egyben kulturális termék is. Nem lehet véletlen, hogy Homérosz nem az általa ismert világ legjobb kenyerét vagy olaját emlegeti, hanem a világ legjobb borát, méghozzá így:

 

Ercsey Dániel

„…s bőrtömlőt töltve meg édes

éjszinü borral, amit nekem Euanthész fia nyujtott:

Phoibosz papja, Marón – Phoibosz volt Iszmarosz őre -,

mert megkíméltük feleségét és a fiát s őt,

félve az istentől: Phoibosz lombos ligetében

élt ugyanis. Ragyogó sok kincset adott nekem akkor,

adta remekmívű aranyát, hét drága talentum

volt ez, s még szinezüst vegyitőt is adott, azután meg

jól megtöltve tizenkét korsót édes itallal,

isteni színborral; s otthon nem tudta se szolga,

szolgaleány sem, hogy van e bor, csakis ő maga, kedves

hitvese és még egyetlen gazdasszony a házban.

S hogyha e mézédes, rőt borból inni akartak,

egy kelyhet töltött tele, húsz mérték vizet öntött

rá, és isteni édes jószag szállt a vödörből…“ 

               (Homérosz: Odüsszeia, 9. ének, Devecseri Gábor fordítása)

A trákiai Ismaros ma éppenséggel nem csak Európa, de az Európai Unió része is, igaz már messze nem olyan ismert, mint egykoron. Ezzel együtt a helyiek büszkék a terület borára, és boldogan élnek az EU által kínált földrajzi eredetvédelem adta lehetőségekkel. Az említett földrajzi eredetvédelem persze nem újkeletű találmány. Már az ókorban, majd később a középkorban is ismertté váltak bizonyos termékek, sajtok vagy borok, olaj vagy gabona, hal vagy forrásvíz, ami finomabb, érettebb, tovább eltartható volt, mint más vidékek hasonló termékei. Így lehetett a középkor legismertebb bora Európában a szerémi, vagy az újkor első évszázadaiban a tokaji.

 

File:Tokaji from Hungary made from Oremus.jpg

fotó: Michal Osmenda, forrás: Wikimedia Commons

 

Később aztán, a XX. század elején az újlatin népek, egészen pontosan a franciák és az olaszok egymás után adtak adminisztratív hátteret és törvény adta keretet ezeknek a korábban már rögzült, földrajzi jelzős szerkezeteknek. Így lett ismert a világon mindenhol a bresse-i csirke, Roquefort városka sajtja, vagy éppen a burgundiai és piemonti vörösbor. Ezek a népek, így értelemszerűen a fogyasztóik is, sokkal inkább a földrajzi egység nevét jegyezték meg, semmint az adott növényt vagy állatfajtát. De hisz nem volt ez máshogy Magyarországon sem, ahol a XX. század első feléig csopakit vagy szekszárdit, netán homokit ivott a borissza és kőbányait vagy pécsit aki sörözni akart. Az adminisztráció bővülésével és a német precíziós törekvésekkel kiegészülve aztán megjelentek a földrajzilag már levédett termékek pontos szabályozásai is, így kerültek előtérbe a szőlőfajták. A világ az Európai Unióban a hetvenes években elkezdte megtanulni, hogy a Rajna és a Mosel mentén, legyen szó bármilyen országról, a legfontosabb fajta a riesling, hogy Bordeaux-ban a merlot és a cabernet sauvignon zöldell, és hogy Burgundiában, ha fehér bort innánk, az mindig chardonnay, ha vöröset, az pedig pinot noir. A félreértések elkerülése végett jó ha tudjuk, hogy a helyiek ezt továbbra sem tudják, vagy ha tudják is, hát egyáltalán nem tartják fontosnak. Mégis a világ így tanulta meg, és ma már köti is ezeket a fajtákat az adott termőtájakhoz. Érdekes viszont, hogy a számtalan háború és határmódosítás ellenére sem okoz identitásválságot a francia Elzászban rieslingnek nevezni a szőlőfajtát, vagy azt gondolni, hogy ettől az adott bor netán nem is francia, hanem német.

 

A fentiekkel szinte teljesen ellentétesen fejlődött viszont Kelet-Európa a mezőgazdasági termékek terén. Ennek oka a kommunisták által erőltetett tervgazdaság, amiben a cél többé már nem a minőség, hanem a mennyiség volt, de ugyanúgy oka a felaprózódott egykori Osztrák-Magyar Monarchia is. Ami az EU kvázi elődjében ilyen téren létrejött, azt eltörölte az ezt követő zűrzavar. Így bár elképzelhető, hogy dédapáinknak nem kellett megmagyarázni a kutjevói, trebinjei, ruszti vagy ménesi jelzőket, az őket követő generációknak ez már semmit sem mondott. A földrajzi jelzők a világnak ezen a táján feledésbe merültek.

 

Így történhetett, hogy a XXI. század elején az EU csatlakozás nem csak Kelet-Európa mezőgazdaságát érte váratlanul, de a felmerülő problémák felkészületlenül érték Európa fejlettebb, nyugati felét is. Amíg ott megmaradt, sőt bizonyos értelemben erősödött is az általános jólétben a regionális identitás, ami gyakran éppen a nacionalizmus elleni fegyverként vált hasznossá, addig Európa keleti felén az elmúlt száz év mintha csak konzerválta volna a különbségeket, a bizonytalanságot, a gyanakvást és a gyűlöletet. Visszakanyarodva fő témámhoz, vagyis a szőlőhöz, így történhetett, hogy van egy szőlőfajta, ami ráadásul vicces módon még csak nem is kelet-európai, és ami mintegy állatorvosi lóként bukkan fel, komoly indulatokat gerjesztve. Írhatnék a plavac mali szőlőfajta kapcsán kialakult Montenegró-Észak-Macedónia-Horvátország ellentétről, a kadarka kapcsán a Bulgária-Szerbia-Magyarország szembenállásról, vagy éppen a furmint tisztázatlan eredetéről (Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Magyarország is versenyben vannak), én mégis a magyar néplélek legfontosabb szőlőjéről és boráról, a fröccs alapját képező olaszrizlingről szeretnék beszélni.

 

File:Rieslingtrauben.jpg

Rizling, fotó: Bauer Karl, forrás: Wikimedia Commons

 

Ahogy a fentiekből is kiderül, az olaszrizling a XIX-XX. században teljesen egybeforrt a magyar fogyasztó fejében a magyar borral, szinte szinonimájává vált, olyannyira, hogy a többség meg van győződve róla, hogy ősi magyar fajtáról van szó. Pedig az elnevezése nem hazudik! A modern génkutatások alapján a fajta őshazája talán a franciaországi Champagne környéke, ahonnan Németországon keresztül érkezett a Kárpát-medencébe az 1800-as évek első felében. Az olasz nevet is a németek ragasztották rá, igaz ők még „vlach“-nak, vagyis welschriesling-nek hívják. Ez a vlach ebben az esetben nem más, mint a protogermán walhaz szó, ami egyszerűen rómait jelentett és szoros rokonságban van a vallon szóval is. Miért is térek ki erre ennyire részletesen? Azért, mert Kelet-Európában az olaszrizling az elmúlt évszázadban lassan mindenhol a nemzeti bor szinonimájává lett! Horvátországban ma minden negyedik eladott palack bor grasevina (az olaszrizling horvát neve), Csehországban több földrajzi eredetvédelem (pl. Dunajovske Kopce) is kapcsolódik a ryzlink vlassky-hoz, Szlovákiában szintén a fröccs alapja az ősi szlovák rizling vlassky, Szerbia éppen újra felfedezi magának a fajta ősi szerb nevét (grasac), Ausztriában a Fertő-tó menti édes borok és a stájerországi friss száraz fehérborok alapja a welschriesling, de még a szlovének is magukénak érzik a rizling laskit. A felsorolás még csak azt demonstrálja, hogy egy adott szőlőfajtát másképpen neveznek a különböző nyelveken, de ennél jóval többről van szó! A horvátoknál ugyanúgy a nemzeti identitás része, mint nálunk, vagy a cseheknél. A szerbek újabban azt állítják, hogy a horvát grasevina név csupán a szerb grasac elnevezés elkorcsosult változata, vagyis igazából övék az elsőség. Mindezt arra alapozzák, hogy úgy tűnik, Közép-Európában a mai Vrsac szőlőhegyén írták le először a fajtát. Az, hogy akkoriban a várost Versecz-nek hívták, Magyarország része volt, a lakosai és a polgármestere pedig mind német, már nem zavar senkit. Ha egy szerb borkedvelőnek elmondanám, hogy a grasac-ot elzászi németek hozták magukkal a szőlőhegyre, valószínűleg kinevetne. Ha hozzátenném, hogy ez a legfontosabb horvát szőlőfajta, talán még kést is rántana. De ha azt is elmondanám neki, hogy olaszrizling néven ebből a fajtából a Balaton nevű tó északi partján a világ legjobb fehérborait csinálják a gazdák, csak hitetlenkedne. Ahogy a nemzetek kisajátították maguknak a történelmi alakokat (mint Hunyadi Jánost a szerbek, románok és a magyarok), ugyanúgy sajátították ki a szőlőfajtákat és ez súlyos vitákat generál, melyeket az Európai Unió, vagyis tágabb értelemben a kulturált Európa egyáltalán nem ért.

 

fotó: Thomas Martinsen, forrás: Unplash

 

De vajon mi a teendő? Egyáltalán találhat-e megoldást erre az EU? Meggyőződésem, hogy igen. Az elmúlt években számtalan olyan programban vettem részt, amit kellően nyitott emberek szerveztek a határok két oldalán éppen azért, hogy a kelet-európai kis nemzetek újra felfedezzék egymást. Ahogy Danilo Kis szerb író legalább annyira magyar és zsidó mint szerb, ahogy Gozsdu Elek legalább annyira román, mint magyar, ugyanúgy az olaszrizling is legalább annyira horvát, mint cseh. Ami pedig az EU-t illeti, egyre több a határokon átnyúló pályázat, melyekben a cél ugyanúgy egymás kultúrájának a megismerése, így a bortermelők is részt vehettek már egy zágrábi grasevina konferencián, ahol az összes környező országból jelen voltak termelők és előadók, hitetlenkedve egymáson, azon, hogy ugyanazt a szőlőfajtát termesztik évszázadok óta, és még csak nem is tudtak róla. Így végső soron az „európai eszme“ újra felszínre kerül, mert mi más is lehetne ez, mint egy mindannyiunkat összekötő kapocs, az első görög hajósok megismerési vágya, a rómaiak karós szőlőültetvényei, a germánok fahordói melyek kiváltották az amforákat, a franciaországi szőlőfajták és a számtalan szőlőmunkás szerte a kontinensen. Mind egyazon hagyományhoz tartozunk, amit ma földrajzi eredetvédelemként a legegyszerűbb kifejezni. Ez Európa!

 

A kiemelt kép fotósa: Edward Howell, forrás: Unplash

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.