A rész és az egész

 

A történet témája, találós kérdésként megfogalmazva valahogy így hangozna: Egyrészt kapjuk, másrészt választjuk. Lehet kicsi meg nagy. Sokszor úgy érezzük, van is, meg nincs is, jó is, meg rossz is.  A sok változó mellett van állandó tulajdonsága, és akár egy mozaikképnél, minden részecskéje fontos. Mi az?  – Igen…igen, helyes az olvasó megfejtése. A világ bármely nyelvén, ha kimondjuk: család – értjük egymást. De vajon mi az a biztos mondandó, ami a szó mögötti fogalmat igazán kifejezi? Vajon mi lehet ez a születésünktől kezdve, szüntelenül működő, súlyos jelentőséggel bíró, és ellentmondásokkal teli közeg?

 

Valami efféle kérdések merültek fel bennem, amikor néhány héttel ezelőtt, egy kamaszlánnyal beszélgettem, akinek én lettem a családsegítője, merthát meglehetősen kritikusan állt hozzá az iskolába járás és a tanár-diák viszony szabályaihoz.

A ház előtti kaputelefon egyenletes, erős sípolása már harmadszor verte fel a háztömb előtti csendet. Be kellett látnom, ha otthon van, akkor sem fog ajtót nyitni. Hátraléptem, és azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. A feladás szóba sem jöhetett. A tanév még alig kezdődött el, és már bőven megvolt az az igazolatlan mennyiség, amelynek tudtam, kellemetlen következménye lesz, ráadásul ott volt az a csúnya jegyzőkönyv is a tanár és Niki között lezajlott konfliktusról. Mindenképpen beszélnem kellett vele.

 

 

Ahogy elnéztem a járdaszegély mögötti bokrok fölött, eszembe jutott még két ötlet, hogy hol kereshetem. Megnéztem az órámat, délelőtt tizenegy óra. A két, általam tudott, és a kamaszok között jól ismert tali pad közül elindultam a közelebb esőhöz. Átvágtam a parkon, és igyekeztem az orrom elé nézni. Az eset, amikor kutyagumi maradvány van a cipőnk talpán, meglehetősen tartósan tudja sokkolni a szaglószervünket. A fák és a bokrok között szlalomozva már messziről láttam, hogy ül valaki a lócán, amelyet egy S betűvel jelöltek meg, nem látványosan. Megszaporáztam a lépteimet, bár nem tudtam tisztán kivenni, éreztem, hogy Niki ül ott. Már egészen közel jártam, amikor felemelte a fejét a telefonjáról, és észrevett. Bosszúsan elnézett, aztán vissza a kijelzőre. Nem dühösen, csak olyan nyűgösen. Úgy, mint mikor egy szemtelen légy röpköd körülöttünk minduntalan. Mellé ültem.

-Most akkor beszélgetnem kell magával? – fordult hozzám néhány másodperc csend után Niki.

-Nem, nem kell, ha nem akarod – válaszoltam. – Elmenjek?

-Mit akar? Megint papolni? Azt, hogy bólogassak, hogy mennyire igaza van? Az iskoláról nyavalyogni, meg az istenverte családomról?

-Nem, ezt nem szeretném.

-Akkor mi a frászt akar tőlem?

-Ez jó kérdés – válaszoltam. Mert tényleg az volt. Mit is akarok kérdezni? Mit is akarok mondani ennek a fiatal lánynak? – végül a bizonytalanság, a szótlan csendet eredményezte.

-Van egy cigije?

A táskámból előhalásztam a dobozt, kinyitottam, Niki kivett egy szálat. Gyújtója volt. Kattanva fellobbant a kis láng és a cigi vége az első szívásra perzselve tüzet fogott. A füst a tüdő járatait elhagyva keskeny sávban bukkant elő, és gomolyogva terítette be az orrunk előtti levegőt, akár egy vásznat.

-Tudja maga szart sem tud semmiről – törte meg a szavak nélküli csendet Niki, miközben szívta a cigarettát és fújta a füstöt.

– Így van, csak annyit tudok, amit engedsz, hogy tudjak.

– Mondtam már, alig várom, hogy lelépjek innen. Anyám akkor a legboldogabb, ha a nappaliban lapátolhatja a xanaxot, apám, amikor egyáltalán otthon van, az agyamra megy a hibbant kérdéseivel, hogy „mi volt ma az iskolában, vagy mi volt ma az ebéd”. Úgy őszintén? Mégis kit érdekel, hogy mit emésztett aznap az ember. Az öcsém meg egy idegesítő kis görcs. Kiturkálja az orrából a taknyot, utána meg megeszi. Állandóan azzal nyaggatja anyuékat, hogy ezt akar, meg azt akar, holott ő is tudja jól, hogy a rezsit is alig tudjuk kifizetni néha. Amikor szorult helyzetben vagyunk, akkor meg vagy üvölt mindenki mindenkivel, vagy egy szót sem szólunk egymáshoz.  

– Igen, mesélted, hogy sokszor viharos a légkör, káosz és kiszámíthatatlanság az, amivel otthon találkozol.

-Persze az is van, hogy néha játsszuk a kedvest egymásnak, akkor jönnek a hülye kérdések, úgy teszünk, mintha érdekelne, mi van a másikkal.

-Hát igen, az is előfordul, hogy a látszatot akarjuk fenntartani, azt, amit jónak gondolunk, Niki.

-Azt mondja el nekem, hogy miért van az, hogy ennyire közel vagyok hozzájuk, mégsem értem őket legtöbbször? Miért tudom ennyire gyűlölni és egyszerre szeretni is őket? Unos-untalan hallom, hogy a család mennyire fontos. Tényleg? Miért mondogatják ezt állandóan. Én nem igazán értem. Mindig más, hogy kinek, mi a fontos. Mi a fontos nekem, és mi a fontos a családnak. Ez nem ugyanaz… Szóval mondja csak el, hogy miért dumálunk folyton a családról, ha egyszer ennyi kínlódást okoz?

-Tudod az igazság az, hogy csak egyetlen dolog jut eszembe most a családról, amelyet talán biztosra vehetünk, és ami miatt mégis kell, hogy megvívjuk a magunk harcát érte. Az, hogy elveszíthetjük.

A beszélgetés után kíváncsian néztem utána a témának.  Vajon hogyan ábrázolták/ ábrázolják a család fogalmát a képzőművészetben? Hogyan és milyen módon lehet megjeleníteni a téma lényegét?

A családról már az idők kezdete óta vannak emlékeink. A ránk maradt barlangrajzok vadászó alakjai között okkal feltételezhetünk vérségi-rokoni kapcsolatot. A fogalom a társadalmi, gazdasági és történelmi beágyazottságtól függően változott, alakult, és különböző jelentéstartalmak tapadtak hozzá. A család intimitását és bensőségességét például már az egyiptomiak is kivételes szépséggel ábrázolták, gondoljunk csak az Ekhnaton fáraót és családját megörökítő síremlékre. Az ókori görög vagy római képzőművészet híven tükrözi a családon belüli szerepek differenciáltságát, továbbá az apai vagy anyai ágon egymáshoz számtalan szállal kötődő nagy családokat. Kivételes bölcselőink, Platón és Arisztotelész, bár eltérő végkövetkeztetésre jutnak, mégis elmondhatjuk, hogy egyértelműen kulcskérdésnek tartották a família szerepét és annak mibenlétét.

A középkori családfogalma szoros összefüggésben állt a háznép fogalmával. A szigorú patriarchális rend, a sok ember együttélése nem tette lehetővé az intim szféra megjelenését, azonban a zárt (családi vagy házas) egység időt álló voltát bizonyítják a korban készült családábrázolások és családi portrék, példaként emelném itt Jan van Eyck Arnolfini házaspár c. portréját, ahol ezt egyértelműen láthatjuk.

Bár az újkor emberének egyre fontosabb lesz az érzelmes és meghitt családkép, amely meghatározó volt a felvilágosodás kori családmodell alakulásában, azt vesszük észre, hogy a portrék hangulatát egyfajta idealizált szépség és idill jellemezi.

A 19. század őrült tempójú politikai, gazdasági, termelési és társadalmi változásai kitermeltek egy fontos tényezőt, a magánélethez való jog felerősödését. Ennek következtében a zárt és otthonközpontú kiscsalád leszakadt a nagyobb rokoni közösségről, és a városi családmodell lett az uralkodó. A festményeken láthatjuk, hogy a családban betöltött szerepek valódi megformálására került a hangsúly, reális, emberi érzelmekkel. Előtérbe kerültek a családi rítusok, mint például a születésnap, a kirándulás és más családi jelenetek.

Az eddig leírt kor embere, ha mondjuk egyszer csak a 20. században találná magát, és megtekinthetné kortárs művészeink alkotásait a családról, bizonyára zavarban lenne, lehetséges az is, hogy rémülten dörömbölne az időgép ajtaján egy retúrjegyéért, megjegyzem nem biztos, hogy ok nélkül.

A család enyhén szólva is, ambivalens jelentéseket kapott. Megváltoztak a szerepek, és máshová került a fókusz, a fényképezés elterjedésével többé már nem reprezentatív a család bemutatása, hanem élethű és a pillanat valóságának megfelelő. Tabunak számító, nemiséget érintő témák kaptak széles nyilvánosságot, és akár kimondjuk, akár nem, a kiharcolt változást követő pozitív eredmények (amelyek létfontossága vitathatatlan) olyan komoly társadalmi feszültségeket is generáltak, amelyek befolyásolják korunk családjainak mindennapi életét.

Akár írott, hallott vagy látott formáról van szó, láthatjuk, hogy a tartalomra kerül a hangsúly. Vessünk egy pillantást mondjuk Man Hyeok 2007-es Family Story vagy Fernando Botero 1989-es Egy család című művére, felfedezhetjük, hogy az igazi mondandó „a furcsa érzések, amelyeket azokkal szemben élünk meg, akik állítólag a legközelebb állnak hozzánk”.

 

2013-ban a Fordított felállás c. vígjátékban, kezdetben úgy látjuk a családot, amilyennek úgy általában, a „valóságban” is látni szoktuk, akár a sajátunkat, akár a másét. A történetet egy kamaszlány fókuszából követhetjük nyomon, aki figyelem-, és szeretethiányos, él-hal a versenysportért. Az apa festőművész, de egy kritikai kudarc miatt „alkotói burokba” zárkózik, munkájában megrekedt, a csend, a nyugalom és a magány az, amit fontosnak ítél. Az anya a pénz és az üzlet világába menekülve, a racionalitás égisze alatt hirdeti a felelősséget. A mindennapi élet pulzálásában, úgy érzi, hogy az idő az, amiből a legkevesebb van számára. Ki nem állhatja az anyósát, aki a földanya spirituális erejével küldi az emberekre a pozitív energiát, és ha úgy adódik, ők ketten igazi példái annak a kedvenc és sokat emlegetett mondásnak, hogy a másik idegeire megyek. Megismerhetjük a legidősebb testvért, aki külsejében és a magáról mondottak alapján is hirdeti a mást. Megismerjük kilenc éves húgukat, aki imád színészkedni, és egyik kedvenc karaktere a Taxisofőr c. film prostituáltja, és végül a fura, maszkos kisöcsit, aki fejből tolja a tasmán ördög rendszertani besorolását, étkezési és párzási szokásainak fázisait, na és persze kiválóan emlékszik mindenre, ami az otthonában elhangzik, amit kérésre bármikor visszamond, akár egy diktafon. Na és persze ki ne hagyjuk a bejárónőt, aki „lenni Suan, nem pedig Szuzán”.

A családi szerepek, a közös és egyéni célok meglehetősen zavarosak, a családtagok közötti feszültség, a kommunikáció hiánya, a kétségbeesés, az elmagányosodás, amellyel naponta küzdünk, megjelenik a filmkockákon. Látszólag mindenki elvan a maga által teremtett mikrovilágban, de hamar láthatjuk, amit repedések megnyílnak, és ezek mentén nyilvánvalóvá válik, hogy a látszat mögöttivel sürgősen foglalkozni szükséges, ha meg akarjuk menteni őket.

Maros András Befutunk c. könyvében szintén humorral bőven fűszerezett, de néhol kesernyés iróniával olvashatunk a Kucsma családról. Az apa él-hal a munkájáért, ornitológus, de egyszer csak az történik, hogy „fogja magát, és kipusztul a ritka madár, amelynek tanulmányozására feltette az egész életet”. Az anya pénztárosnő, és eltökélt szándéka, hogy „aranyos pofikájú” kislányából, Hédiből, szépségkirálynőt farag. A cél elérése érdekében a család minden tagja, így a nagynéni is aktívan beáll a csatasorba. Azt, hogy mit gondol minderről Hédi, nem tudjuk.

A történet maga egyszerű és tiszta, a szülők belső életének kivetülése. A téma a napjainkban nagyon is aktuális szülő-gyermek viszony, továbbá a szülők őrlődése saját álmaik, vágyaik és a társadalom rémesen kommerszé váló elvárásai között.

 

Úgy gondolom, minél mélyebbre ásunk a témában, annál bonyolultabb találós kérdés lesz a végeredmény. Az enyém valahogy így hangzana: szeretjük, mégis eltávolodhatunk tőle, a rész egésze, vagy az egész részei vagyunk, sokszor a pótolhatatlan megmentésére vállalkozunk, de nem tudjuk, hogyan is kezdjünk hozzá. A valóság csak akkor kerülhet a felszínre, amikor rájövünk, fölösleges önmagunknak hazudni. Mi az?

 

A kiemelt kép Sandy Millar fotójának felhasználásával, forrás: Unplash