Hogy az olvasás mennyire ízlelés, és az írás mennyire étekkészítés, nos, erről Dragomán Györgynek egészen határozott véleménye van: „Főzésről írni majdnem olyan jó, mint főzni. Főzésről olvasni majdnem olyan jó, mint enni.” – Tehát következnie kellene itt egy hosszas eszmetörténeti expozénak arról, hogy a két ügylet – a szöveg és az étel örömei – évszázados rokonságban állnak, ennek persze számos textuális bizonyítékát hozhatnánk, de „idő hiányában erre most nem kerítünk sort”. – Ahogyan ezt a szerző is a könyv számos helyén mondja, jellemzően azokon az érvelési pontokon, ahol éppen a főzés mikrobiológiai, kémiai vagy quantumfizikai részleteihez jut: ne pazaroljuk a drága időt tudományos részletekkel, hiszen – könyörgöm – élvezetről van szó. Mindazonáltal a kóstoló olvasó bizonyosságával támaszthatom alá Dragomán fent idézett véleményét: a Főzőskönyvet olvasni majdnem olyan jó, mint jó társaságban falatozni – közben megjön az étvágy és a főzés iránti lelkesedés.
Nem hagyományos szakácskönyvet tart a kezében az olvasó, ezt mondanom sem kell. Bepillanthatunk az író konyhájába, ami egy népszerű szerző esetében legalább kettős izgalommal jár, hiszen mégiscsak a magánszférába nyer betekintést az olvasó, ugyanakkor az irodalom sem marad el – könnyed vegyítékét élvezhetjük az asztali és a szellemi fogásoknak. Az egyes receptek felvezetése és taglalása oly közvetlen, mintha tényleg vendégül látna bennünket a szerző, az ételleírások és a konyhai műfogások bemutatása között pedig szépirodalmi szövegek rejtőznek korábbi írásokkal, és kifejezetten a Főzőskönyv számára készült darabokkal. A kiadó ügyesen oldotta meg, hogy még csak véletlenül se keveredjen el a kedves olvasó, amikor – teszem azt – a lágytojás recepjét keresné, és a képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel dúsított szépirodalmi szakaszhoz jut. A receptek fehér lapjai mutatják, hogy a szakácskönyvben járunk, a közötte rétegezett vajszínű lapok pedig (akárcsak egy nagy műgonddal előállított stíriai metélt) az irodalom elefántcsont terepére figyelmeztetnek. Bevallom, én először az elefántcsont részeket látogattam. Újraolvastam az édesbús ismerősöket a Máglya, az Oroszlánkórus részleteiből, és hangosan deklamáltam a körülöttem élőknek a fergeteges humorral megírt újabb történeteket a hagymaszeletelés akkurátus technikájáról, a lágytojásfőzés hajmeresztő japonizált praktikáiról, a liszteladásban utazó ügynök trükkjeiről, aki (olvassák el mindenképpen!) egy érzést ad el. A hangos olvasást a közösségi gurgulázás váltogatta, mert valóban rejtői a humor, amit itt tálal Dragomán.
Irigykedve leselkedik az olvasó, amikor az íróházaspár konyhájának felszereltségét megpillantja – már-már fetisiszta késgyűjtemény, különböző célokra rendelkezésre álló mozsarak, fűszergyűjtemény, és kapaszkodjanak: sógyűjtemény. Ez utóbbi megjegyzésemmel valószínűleg a kulinaritás terén kevéssé járatos bölcsész árulja el magát, de el kell ismernem, sokféle gyűjteményt el tudtam képzelni eddig, ilyesfélére azonban álmomban nem gondoltam volna. Dragomán lelkesedése és rajongása a konyhai tárgyai és tevékenységei iránt azonban ez esetben is meggyőz arról, hogy igen, – az általam eddig elképzelhetetlen- sógyűjtemény tiszteletre méltó és fontos részét képezi a kultúrának. Rajongás hat át egyébként minden sort, szinte löki az embert a konyha felé – hogy, nohát, a lakásnak ebben a szegletében a kalandok egyik legnemesebbike vár.
