2021.06.12.
Tomori világTesztelve!A fantasytől a krimin és thrilleren át a sci-fiig

A fantasytől a krimin és thrilleren át a sci-fiig

 

INTERJÚ BARÁTH KATALIN ÍRÓVAL

A Dávid Veron-sorozattal vált ismert krimiszerzővé, közben reklámszövegíróként dolgozott, társadalomtörténetből doktorált, írt thrillert, most nyomdai munkálatok alatt áll egy science fiction regénye, egyetemi kurzust vezet. Baráth Katalin, nyugodtan mondhatjuk, meglehetősen széles spektrumon próbálta ki magát bölcsészként és íróként egyaránt. 7 regény és egy novelláskötet után kijelenthetjük, hogy sikeres író. De hogyan válik valaki íróvá? Lehet-e tanítani az írást? És miért próbál ki egy szerző ilyen sokféle műfajt? 

 

A regényírás az egyetem utolsó éve óta folyamatosan az életed része. Hogyan vágtál bele?

Az első könyvem, az Ida és az aranygyapjú egy ismert mitológiai történeten alapul, ifjúsági regényként írtam meg, egy kortárs kamaszlány szemszögéből. Hasonlít kicsit a Percy Jackson-sorozathoz, ami egyébként később jelent meg, és nagy sikere lett. Azt hiszem, ez a téma akkor benne volt a levegőben. Ezt az első regényt egy pénzdíjas regénypályázatra írtam, kellett a pénz, gondoltam, megpróbálom. Szóval mondhatnám, hogy  ilyen egyszerű volt, de valójában az első regényt megelőzte jó pár novella. Ezek azóta e-könyv formájában meg is jelentek. Mivel ez a kötet az egyetem évei alatt keletkezett novellákat tartalmazza, jól mutatja az akkori időszak irodalmi trendjeit, persze nem egészen szándékosan, de utólag látszik, hogy próbáltam alkalmazkodni. Felismerhetőek benne az ELTE-s hallgató műveltségének – vagy épp sznobizmusának – morzsái, mindaz, amit felcsipegettem.

 

A történelmi krimid népszerű lett, az olvasók követelték a folytatást, de a negyedik könyv után mégis szünetet tartottál. Mit jelentenek számodra a rajongók? Mennyire számít a véleményük?

Azt hiszem, nincs rajongótáborom. 600–700 ember követ a Facebookon, és a követők közül 100 olyan van, aki az életben tényleg az ismerősöm. Ez a szám azért nem nevezhető rajongótábornak, de arra büszke vagyok, hogy annak ellenére, hogy hét éve nem jelent meg új Dávid Veron-történet, és azóta más típusú szövegeket posztolok, még mindig a követőim, kíváncsiak az új írásokra. Pedig lehet azt mondani, hogy kockázatos, hogy nem folytattam a Veron-történeteket. Érzem, hogy emiatt kezdek kiesni a magyar krimiírók névsorából, mert ahhoz, hogy a köztudatban maradj, nagyjából kétévente kellene egy új könyv. Arra a kérdésre, hogy vajon folytatódik-e a Dávid Veron-sorozat, azt szoktam válaszolni, hogy valószínűleg igen. De nagyon sűrűn jöttek az új részek, és tartottam tőle, hogy a minőség rovására megy. A negyedik rész az első világháború kitörése előtti napokban játszódik, a szerkezete is bonyolultabb, hosszabb, komolyabb a hangvétele, eltér a többi könnyed stílusától. Valójában már ez is kockázatos volt. De szakmai szempontból a leginkább összetettnek érzem, és ezért büszke vagyok rá. A rendszeres olvasóktól sok negatív megjegyzést kaptam emiatt, nem feleltem meg az elvárásaiknak, de a szakmai kritika elismerő volt. Itt már egyértelművé vált, hogy ami felé megyek, az nem felel meg a korábbi stílusomnak. Ha folytatom a Veron-sorozatot, az első világháború idejére esik a további történet, és ezt nem tudtam elképzelni könnyed hangvételben. (Különben most már van ötletem a továbblépéshez is.) Akkor pihenésképpen, vagy új kihívást keresve, megírtam az Arkangyal éjjelt, ami egy kortárs thriller, ezért egyértelműen szintén kockázatos volt, de kipróbáltam valami olyasmit, amit szerettem volna. A visszajelzések azt mutatták, hogy jöttek új olvasók, akik nem annyira a nosztalgikus, mosolyogtató világhoz vonzódnak. Nehéz a kritikáktól elvonatkoztatni, mert tudat alatt is alkalmazkodik az ember, de a műfajváltással azért tudok távolságot tartani. Kiadói szempontból persze kétségtelenül kockázatos volt, de az Agave szerencsére vállalta.

 

Időközben tanítani is kezdtél. Éveken át tartottál regényíró szemináriumokat. Hogyan lehet a írást tanítani?

Minden félévben el szoktam mondani, hogy az arányérzéket, a mondatalkotáshoz szükséges érzékeny hallást nem tudom megtanítani, ahhoz olvasni és írni kell. Azt el tudom mondani, hogy egy jó krimihez mi kell, de a nyelvi nüanszokat sokkal nehezebb. Ha javítok, persze jelölöm, hogy túl sok a jelző vagy éppen túl kevés, de sokszor nem tudom megmagyarázni nekik, miért éppen úgy lesz jobb. Ezt nekem is tanulnom kell. Azt érzem, legtöbbször pont azzal nem tudunk foglalkozni, amihez inkább értek: a regény szerkezeti problémáihoz nehezen jutunk el, mert főleg rövidebb műfajra van idő egy ilyen kurzuson.

 

A doktori munkádat egy részben retorikai, részben történelmi problémáról írtad, az ötvenes–hatvanas évek történészeinek nyelvhasználatával kapcsolatban. Most sporttörténettel is foglalkozol. Hogyan kanyarodott errefelé az érdeklődésed?

Mindkettőnek közös oka van. A történelemoktatásban mindig a politikatörténet dominál, de én úgy gondolom, hogy nem pusztán a politika nagy eseményei és figurái lényegesek. A hétköznapok története, a határon túliak, a kisközösségek, a nők története például, vagyis sok téma, ami engem közvetlenül érint, háttérben marad. Ezért kezdett érdekelni az elmélet, foglalkoztatott, hogy miért alakult ki a politikatörténet dominanciája. Azok, akik ebben az ügyben kalauzolni tudtak, maguk sem politikatörténet-írást művelnek, hanem társadalomtörténetet. Ez a terület egyébként maga is periférikus helyzetben van a történetírás részterületei között. A történetelmélettől léptem tovább tehát a társadalomtörténeti vizsgálatok felé, a nők története és szűkebb pátriám, a Vajdaság története felé. Jelenleg az MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoport munkatársaként dolgozom. Itt került képbe a populáris kultúra és a globalizáció kérdése, és ennek kapcsán a sport. Ebben a szemeszterben lesz egy tömegkultúra témájú kurzusom is az ELTE Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékén.

 

Fotó: Baráth Béla

 

A történelmi regényeidhez nagyon sok levéltári és könyvtári kutatást is végzel. Hogyan tudod elkülöníteni a történészi és a regényírói munkát?

Nem érzem azt, hogy olyan sokat kutatnék a regényekhez. Illetve pontosítok: nem külön a regények miatt kutatok. Általában az a helyzet, hogy érdekel egy kérdés, elkezdek utánajárni, és vagy tanulmány lesz belőle, vagy egy regény, de előfordul, hogy mindkettő. Az egyik novellámban a magyar futball profivá válásával foglalkozom, de a témáról készült tanulmány is. Ugyanez történt a magyarkanizsai városháza történetének kutatása közben, ennek is a társadalomtörténete érdekelt, hogy milyen társadalmi szembenállások jöttek létre az urbanizáció során. Ebből végül nem született tanulmány, viszont az első Dávid Veron-történet részben ebből táplálkozott. De abban igazad van, az ilyen búvárlatok lényegében minden történelmi krimim esetében megelőzték a regényírást.

 

A legutóbbi regényed még nyomdai munkálatok alatt áll. A science fiction műfajában írtad, amit eddig nem próbáltál, legalábbis regény formájában. Miért választottad ezt a műfajt? Milyen kihívásokkal kellett szembenézned?

A sc-fi írás úgy kezdődött, hogy gyerekkorom óta álmélkodva nézem a sci-fi filmeket, és az Újvidéken megjelent „A lábfülesek bolygóján” című regényt (Kovács Sztrikó Zoltán, 1983) nagyon eredetinek találtam, azóta foglalkoztatott a lehetőség, ami ebben a műfajban rejlik. Azt hiszem, elsősorban a kaland része érdekel. A mai napig megborzongok attól, hogy egy filmben útjára indul egy űrhajó, az az izgalom, hogy nem lehet tudni, mi lesz, és a szereplők mégsem tartanak ettől. Szóval nem a tudományos része érdekel, tehát mondhatjuk, hogy „komolytalan” science fiction fogyasztó vagyok. Inkább a Star Trek rajongója voltam, mint a Csillagok háborújáé, hogy a kötelező sci-fi nézős kérdésre válaszoljak. A Star Trekben éppen a kaland és a felfedezés tetszik, és a különböző társadalmi formációk. A 2000-es évektől aztán olvasni kezdtem rendszeresebben is ezt a műfajt, akkor már színvonalasabb kiadók is foglalkoztak a témával, de ennek ellenére a klasszikus sc-fi műveltségből sok minden kimaradt. Aztán az is közrejétszott, hogy a sci-fire is szakosodott kiadómnál a szerkesztők párszor poénkodtak, hogy jó, jó ez a Dávid Veron, de hiányzik belőle egy-két űrhajó. Szóval kaptam tőlük is egy lendületet, még ha nem is gondolták komolyan, mert az volt az érzésem, ezek a poénok biztosan onnan indulnak, hogy azt hiszik, nem tudok ilyet írni. Ráadásul időközben egyre több lett a magyar krimiszerző, amivel kezdett elveszni számomra a krimi okozta alkotói kihívás. Ami érdekelt, hogy meg tudom-e csinálni, arról kiderült, hogy igen. Kipipálva. Kellett egy új kihívás.

 

Borzasztó izgalmas ez a regényed, több filozófiai probléma jelenik meg benne, elsősorban a filozófia nyelvi fordulatával kapcsolatban, de reflektálsz a képi kultúra szerepének növekedésére is. Az a hang, amit a regényed megüt egyszerre humoros és helyenként patetikus, a szereplők hol elérzékenyülnek a nyelvhez való viszonyuk kapcsán, hol kinevetik magukat ezért. Tele van iróniával, de tele van a nyelv iránti elkötelezettség hangjával is. Mennyiben tekinted a jelenkor kritikájának a könyved?

A sci-fi alapvetően jelenkori problémákat vetít a jövőbe, tehát ilyen szempontból igen, a jelenkor kritikája. Nem kedvelem a tételregényeket, ezért inkább azt mondanám, a saját jelenre vonatkozó problémáimra reflektálok, nem feltétlenül mindenkiére. Értsd egészen konkrétan: a nyelvhasználatomat, azaz a mindennapi eszközömet veszélyezteti mindaz, ami az internetes olvasással jár. Egyre kevesebb dologra és egyre rövidebb ideig vagyunk képesek koncentrálni, és ez veszélyezteti, de legalábbis megváltoztatja a nyelvhez való viszonyunkat. Mindez messzebb vezető problémákat is felvet, például azt, hogy mi tartozik az emberségünkhöz, a nyelvi kifejezés például része-e. Ebből a szempontból ez társadalomkritika, de nem vagyok híve annak, a magyar irodalomban meggyökeresedett gondolatnak, hogy az írónak vagy a költőnek meg kellene mondania a megoldásokat. Nem szerettem volna didaktikus regényt írni egy direkt tükörrel, mert ez magában rejti azt a farizeus magatartást, hogy a szerző kívül helyezi magát a problémán, miközben másokra mutogat. Nem szerettem volna leckéztetni és közben kibújni a saját korom pozíciójából. Ilyen szempontból tehát inkább dilemmázás, mint a probléma felmutatása. Inkább személyesek a kérdéseim, minthogy általános társadalomkritikát vázolnék.

 

Sok ismert motívumot használsz, amelyik a sci-fi és az utópia műfajához tartoznak. Van azonban egy, ami engem különösen foglalkoztat. Platón óta szinte kötelező eleme az utópiáknak, hogy a romantikus és a családi kapcsolatokat elidegenítve kezelik. Ez az elem is megjelenik a könyvedben, a szaporodás a moyerek társadalmában szigorú szabályok közé van szorítva, és a gyerekeket is az anyáktól elszakítva nevelik. Te mit gondolsz, miért veszélyesek az érzelmek az utópiákban?

Arra válaszolok először, hogy én miért így oldottam meg. Kleriko-militáris az a társadalom, amit felvázolok, egyházilag és katonailag egyaránt szervezett, az általam kitalált társadalom hagyományai szerint ez a fegyelmezettség jelenti a túlélést abban az állandó veszélyeztetettségben, amiben élnek. Ennek ellenére ez nem egy érzelemmentes társadalom, csak az érzelmek nem a családban jelennek meg, hanem a bajtársiasságban és a vallásos szertartásokban. Az én fejemben ez a társadalom egy nagy közösség, ahol a tagok között szoros a kapcsolat. A görögöknél kulturális önvédelemnek is lehet nevezni, hogy le kellett győzniük a perzsákat, és a makedónokkal szemben sem tudhatták előre, hogy majd átveszik a kultúrájukat. Tehát a városállam és a patriotizmus gondolata valóban rokon a könyvem társadalmának koncepciójával, nagyon erősen védik a saját kultúrájukat, és ennek érdekében az emberi kapcsolataikat is szigorú szabályok mentén szervezik.

 

Sok saját szóalkotásod van a könyvedben, álszakkifejezések, étel-, italnevek. Írás közben ezt nehéz lehetett fejben tartani. Állítottál össze külön szótárt?

Minden ilyen kifejezés írás közben keletkezett, és valóban el kellett kezdenem vezetni egy szótárt, mert tartottam tőle, hogy elfelejtem az elnevezéseimet, olyan sok lett belőle. Ilyen szempontból a világalkotás az írás során bonyolultabbnak bizonyult, mint a történelmi regények esetében. A nevek kitalálása nagyon szórakoztatott, és nem is okozott nehézséget, de rengetegszer újra kellett menet közben olvasnom, hogy az életmód nüanszai, a vallási szokások, a szórakozás elemei egységesek legyenek és összeálljanak. Céduláztam, és magam elé kiraktam ezeket a részleteket, hogy el ne felejtsem. Egyébként korábban is elkezdtem már egy sci-fit, és már vagy hatvan oldal kész volt belőle, amikor rájöttem, hogy túl sok egymással szembe menő ötlet van benne, ezért végül félretettem. Ez a regénykezdemény az előzménye az új könyvnek, aminek a címét egyelőre nem árulom el. Az új könyvet a születése közben nem mutattam meg senkinek, eltérően a korábbi regénykezdeménytől, amit olvastak a kiadói szerkesztők, mert nem szerettem volna, ha alkalmazkodási kényszerem támad emiatt. Rájöttem, hogy az írás közben érkező vélemények inkább hátráltatnak.

 

Számos klasszikus szerzőtől hozol idézeteket a történetben. Sokszor rá kellett keresnem az interneten, hogy vajon honnan származik egy-egy vendégszöveg. Sorolom a neveket: Vajda János, Vörösmarty, Szerb Antal, Nemes Nagy, Pilinszky. Mondhatjuk, hogy a kedvenc szerzőidet vontad be a szövegedbe?

Vajda János például nagyon sokat foglalkozik az égi jelenségekkel, a kozmosszal, őt nem lehetetett kihagyni. Elsősorban olyan szövegeket kerestem, amelyek az irodalmat a science fiction fénytörésében mutatják. De persze befolyásolt a saját irodalomtörténeti perspektívám is, vagy inkább azt mondanám, korlátozott. Ezek a szövegek hitelesítették azt a társadalomképet, amit felvázolok, egy nyelvalapú vallásét. Margócsy István sokat foglalkozott a nyelv kultusztörténetével, ez a gondolatkör kétségtelenül támogatott a regény alapmotívumának kitalálásakor.

 

És az elmaradhatatlan írókhoz szóló kérdés: Elkezdtél már dolgozni a következő könyveden?

Több könyvön dolgozom most egyszerre. Szám szerint hármon, és mind nagyon különböző. A járvány ilyen szempontból negatív hatással volt a munkámra, mert a három témából kettő eléggé nyomasztó, ezért átmenetileg félre kellett tennem őket, nem akartam még fokozni az elszigeteltség miatti nyomást. Az egyik egy történelmi krimi, ami egy Trianon környékén játszódó forgatókönyvem átdolgozása lenne, a másik egy anyaregény, tehát szintén elég személyes. A harmadik, amelyiken most dolgozom, egy alternatív történelmi romantikus szöveg, direkt azért is kezdtem bele, mert ez minden extra teher nélkül szórakoztat. És mert azon gondolkodtam, hogy milyen új műfajban próbálhatnám ki magam. Az alternatív történelmi téma régóta foglalkoztat, szeretnék egyszer egy ilyen történelemkönyvet írni. Ez a „mi lett volna ha” kérdés, amit történészi körökben föltenni szakmai szempontból kerülendő, mondjuk azt, hogy hallgatólagosan tiltott. Ahhoz, hogy alternatív történetet tudjunk írni, nagyon képben kell lenni a tényekkel. Az ilyen típusú gondolkodásban tulajdonképpen az a kérdés, hogy ha egy dominó másfelé dől, ha egyetlen elem máshogyan történik, akkor milyen hatással van az egészre? Például, ha 1849-ben győztek volna a magyarok a függetlenségi harcban, milyen hatása lett volna a társadalomra vagy az európai történelemre, milyen hatással lett volna Kossuthra vagy Széchenyire? Ha elkezdődik 20 évvel korábban a polgárosodás, annak vajon milyen következménye lett volna? Ezek az összefüggések, ez a dominóeffektus izgat az alternatív történelemben. ’49 persze csak példa, a könyv témája egyelőre titok.

 

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.