2021.10.27.

Benedict tojás

 

Írok máshová is ezen a lapon kívül, hívjuk most azt Kutyák és Lovaknak. Nem olyan régen Berlinben tanácskozott az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezete, amiről úgy lehetne beszámolni, hogy van a városban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül az első emeleti ablakokból felszökő „Benedict” feliratot is. Ezen a helyen reggelit szolgálnak fel a nap huszonnégy órájában, hozzá szép porcelánnal, karcsú üvegpoharakkal terítenek, de egyik másik jobban sikerült összejövetel hajnalán a vendégek ötletesen bővítve ki az edénykészletet vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak. Az étterem a járvány idején csak elvitelre állít össze piknikkosarakat, viszont tudok egy mesét egy korábbi látogatásról: ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva kihallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a buggyantott tojást brióson és az áfonyás palacsintát.

 

A férfi így szólt: „Figyelj, el akarok mondani valamit.”
„Igen?” – kérdezte a nő gyanútlanul.
„Igen” – felelte a férfi. „A dolgokat könnyebben kell venni. Most mindent halálosan komolyan veszel. És nem szabad komolyan venni, érted?”
„Értem” – igyekezett a nő komolyan venni a férfi szavait. „Te nem veszed komolyan?” – kérdezett vissza.
„Nem, nem veszem komolyan egyáltalán” – mondta a férfi.
„Miért?” – kérdezte a nő.
„Mert nem lehet úgy gondolkodni, hogy bármi előre el van döntve.”
„Mi?” – kérdezte a nő, mint egy költő.
„Szerintem, ha tudod a választ és úgy kérdezel, az nem kíváncsiság. Ha eladod magadnak, hogy valami életbevágó, áldozatává válsz a komolyságodnak. Önmagadat fosztod meg attól, hogy átérezhesd a másik…”
„A másik gyengeségeit” – bólintott a nő.
„Nem, nem a másik gyengeségeit. A másik…”
„A másik erősségeit” – vágott a nő a férfi szavába ismét.
„Be tudnád fogni egy pillanatra, kérlek?” – érdeklődött a férfi.
„Bocs” – mondta a nő, hangjában feszült várakozással.
„A másik találékonyságát” – fejezte be most a férfi a mondatot.
„Mit?”
„A találékonyságot kell átérezni, a lehetséges megoldásokat, azokat a csapokat kell elzárni, ahol ő tudja ontani magából azt a sok keménységet.”
„Mi?” – kérdezte a nő ismét.
„Hogy mit tud még kitalálni. És ezt nem lehet komolyan, csak úgy, ha szórakoztatónak érzed, amit tesz, és beletalálsz.”
„Azt találom szórakoztatónak, hogy kegyetlen?” – kérdezte meglepetten a nő.
„Bele kell érezni a másik találékonyságába. Ha az áldozatának tudod magad, vele értesz egyet, és akkor az egész ellenállás fölösleges. Ha nyerni akarsz, ne üss oda, ahol már amúgy is lehorzsolta magát. Esélyes, hogy ott akar berántani. De, ha ráérzel a gondolataira és hozzá képest kiapadhatatlan a találékonyságod, nem lehetséges, hogy bántson. Ez csak játék. Nem szabad komolyan venni.”
„Rendben.”
„Nem szabad komolyan venni, érted?”
„Igen értem.”
„Nem, nem érted. Ne vedd komolyan ennyire.”
„Jól van, na. Értem.”
„Rendben.”
„Rendben.”

A nő felállt. „Hívlak majd”– mondta, aztán kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltoznia, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés fölé magasodó tálalószekrényen, melynek egyik tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan.

 

 

„Kegyed gyött a Répák és Krumpliktól?” – üvöltött a retikül után.

„Ja… én” – bólintottam, és fölemeltem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Azután fontos dolgokról esett szó, például a folyosói pletykákat beszéltük át részletesen, majd kihozták a buggyantott tojásokat brióson, amit itt Eggs Benedictnek neveznek. Meséltem a nőnek, aki az én munkatársam, ezzel persze nem szeretném ráhárítani a felelősséget, hogy úgy volt, hogy Lemuel Benedict 1894-ben különböző lokálokban töltötte az éjszakáit New Yorkban. És az egyik reggel még a mulatóból el akart menni az orvoshoz, mert olyan érzése támadt, hogy rosszul lesz. De a taxiban aztán inkább a Waldorf szálloda címét mondta be. A szálloda éttermében lefeküdt a padlóra, és amikor jobban lett, kért két buggyantott tojást, szalonnát, hollandi-mártást és angol muffint. A Waldorfban Oscar Tschirky volt a főpincér akkoriban, ő végignézte, ahogyan Benedict tányérján a szépen rezgő tojásburok egyszer csak engedelmesen megnyílik, belőle aranysárga krém bújik elő, csendesen takarja be az alá halmozott rétegeket: összekeveredik a citromos mártással, ráfolyik a forró baconszalonnára, majd az édes tésztára, s végül a sokízű falat szétomlik Lemuel Benedict szájában. A Waldorf ezt az esetet követően vette fel étlapjára az Eggs Benedictet. És, tettem még hozzá, úgy is mint a Répák és Krumplik tényfeltáró írója, köteles vagyok megemlíteni, hogy ebből egy szó sem igaz, egy bulvárlapban olvastam. Azonban, folytattam így, nem szeretnék igazítani a történeten, részint, mert nekem így tetszik, részint, mert van egy csomó dolgom, mással vagyok elfoglalva, részint, mert nem is érdekel közben.

 

De azután felkutattam ennek a reggelinek a receptjét, és ez most a színtiszta igazság: számos változat létezik, vegyünk egy brióst. Ne kezdjünk el angol muffint sütni, nem éri meg a fáradozást, én így tapasztaltam.

Először a hollandi-mártást készítsük el. Én, amikor hozzáláttam, elővettem három tojást, egy teáskanál fehérborecetet, egy evőkanál citromlevet, cayenne borsot, 120 g olvasztott vajat, sót. Egy lábasban vizet melegítettem, egy tálat helyeztem a gőz fölé, abba ütöttem a tojások sárgáját, meghintettem azokat ecettel. Majd habverővel, nyugodt mozdulatokkal kevergettem a masszát. Először összekapott, mert a víz túl magasan állt az edény alatt és fölforrósította a hozzávalókat, lett így egy ecetes rántottám. Hogy hogyan lehetne feljavítani a rántottát, ezen tűnődtem röviden, majd egy hirtelen, gyakorlott mozdulattal kivágtam a szemétbe az egészet, és kezdtem elölről: kevés víz, gőz, tál, tojások, ecet, habverő, szép, nyugodt mozdulatok, mindez csakugyan gyönyörű, sárga krémmé változott a kezeim között ezúttal. A tálat akkor levettem a vízfürdőről, a vajat eleinte cseppenként adtam a masszához, még mindig habverővel dolgoztam, majd növeltem az újabb és újabb vajporciókat, aztán, amikor a massza annyi zsiradékot felvett, amennyit képessége csak engedett, megsóztam, megborsoztam, hozzáadtam a citromlevet és melegen tartottam a szószt.

Kisütöttem ekkor egy szelet bacont úgy, ahogyan az angol királynő szakácsa mutatta: szinte izzásig forrósítottam egy serpenyőt, a szalonnát benne más zsiradék hozzáadása nélkül mindkét oldalán alig egy-egy percen keresztül sütöttem, majd gondolkodás nélkül kiemeltem onnan. Ebben a mozdulatban vakon szükséges megbízni, mert a bacon csak akkor nyeri el tökéletes formáját, ha a sütést követően kipihenheti magát röviden.

Azután vizet forraltam. Egy kanál ecetet dobtam a zubogó vízbe, majd örvényt kevertem benne egy kanállal, s egy tojást éppen az örvény közepébe ütöttem, így főztem két perc ötven másodpercen át. Akkor óvatosan kiemeltem a buggyantott tojást és hagytam, hadd csepegjen le róla a fölösleges víz.

Összeállítottam a szendvicset: előbb a brióst megpirítottam enyhén, ráhelyeztem a szalonnát, arra a tojást, az egészet mártással öntöztem meg. Ebből jónéhányat készítettem, aztán megérkeztek a vacsorázók, kérdezgették, hogy ez, mi ez? Én mesélni kezdtem, hogy Lemuel Benedict 1894-ben különböző lokálokban töltötte éjszakáit… Egy fiatalember tőlem jobbra a negyedik széken teli szájjal azt kiáltotta: „Ez, egy kamu!” Én pedig felnevettem, aztán ráemeltem a poharamat és azt mondtam, hogy mivel ma sincsen egyetlen eredeti gondolatom sem, azt idézném valahonnan: „Nagyon jó, hogy itt vagytok … Talán így véget ér ez a nap.”

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.