Két kép – három történet

 

Az Első közlés itt olvasható része rendhagyó abból a szempontból, hogy három szerzőtől tartalmaz három különböző írást. A közös bennük, hogy két hasonló képhez készültek az Írásgyakorlat kurzus záró gyakorlataként. Az első kettőt Ferenczy Károly Napos délelőtt című képe ihlette, a harmadikat Manet Az üvegházban című festménye. Hasonló téma, hasonló korszak, három teljesen különböző történet, három egészen különböző stílusban.

 

Iván István

A levél

Marcel az utolsó sor végére érve döntött úgy, nem lapoz a következő oldalra, mutató- és hüvelykujja apró sercenéssel indult ugyan a papír szélére, ám néhány milliméter után megállt, mert úgy érezte, valami kényszeres van ebben a mozdulatsorban, ő pedig mindig is úgy gondolt magára, mint akinek ilyen cselekedetei nem lehetnek, és most mégis, elbizonytalanodott, mintha már megélte volna ezt a pillanatot, ám nem tudta, hol, mikor, milyen helyzetben, csupán azt érezte, itt és most nem léphet túl az eseményeken, kezében kell tartania, újra kell koreografálnia a kezdetektől, miközben nem hagyhatta figyelmen kívül azt sem, hogy a tőle karnyújtásnyira pihegő Albertine, a szeretője, dacos hallgatásba mered reggeli afférjuk után, s nem tudta, hogyan lépjen túl megcsontosodott helyzetükből, melyben, mintegy kiragadott pillanat, a múló idő folyásában, a szereplők két véglet között vergődtek: közvetlenül a vita tetőzése után, amikor az indulatok legmagasabb hőfokán váltak saját érzelmeik rabjává, majd nem sokra rá, immár pironkodva, elállatiasodott lényüktől megszégyenülve gondolták végig, mit tettek percekkel korábban, s mindenféle erőltetett gesztusokkal, hamis pózokkal, elfoglaltságot színlelve próbálták visszapozícionálni magukat oda, ahol még egyéniségük, habitusuk nem szenvedett csorbát, ám Marcel hosszú percekkel később sem érezte, hogy továbbléphetne, mert tisztán érezte pórusaiban, hogy a tagadás, és az ellenkezés sugárzik felé az immár hanyag könnyedség pózában tetszelgő Albertine irányából, s bár tudta, hogy ez a kép is hamarost tovaillan, és felszabadulhat tettetett sértődöttségéből, mert hamarosan megjön Albertinért a hintó, hogy kivigye az állomásra, és örökre maga mögött hagyja őt, a délelőttöt, amikor halottnak vélt férje levelét kezébe vette, s döbbenten olvasta fel: férje a héten érkezik vissza a frontról, és reméli, Albertine ugyanolyan szenvedéllyel várja, mint a háború kitörésének másnapján vett búcsúzásakor, s csak eztán nyugtázhatja magában: Albertine nincs többé.

 

Almási Istvánné Csilla

Gyógyító színek

Valamikor a régmúlt időkben, amikor még hallani lehetett a fűszálak sóhaját is, együtt éltek a színek egy parányi kis házban a fenyves erdő közepén. A mindig vidám, életkedvtől sugárzó piros, az örökké kutató sárga, ki mindig a fény, az öröm és a boldogság útjait fürkészte, a magából békét és nyugalmat árasztó kék, a tisztaságáról, megbízhatóságáról és hatalmas igazságérzetéről híres fehér. Mellettük remekül megfért a méltóságtól duzzadó fekete, minden titkok őrzője, a negatív érzelmeket, konzervatív hatást képviselő szürke, az egyensúlyra, harmóniára törekedő zöld, aki a nehéz időkben mindig reményt ad a megfáradt lélek számára, valamint a stabilitást, biztonságot nyújtó barna, aki őszinteségével, nyugodt természetével megnyitja a fájdalomtól bezáródott lelkek kapuját. Szerették és tisztelték egymást, becsülték a másik erényeit, és elnézték a néha felszínre kerülő gyengeségeiket. Otthonukban béke és harmónia uralkodott. Mindegyikük más értéket képviselt, de feladatuk mélyen összefonódott és hasonló jelentőséggel bírt. Érzelmekkel tölteni meg az emberek lelkét, vigaszt nyújtani a nehéz időkben, új értelmet adni az életnek – egyikük számára sem volt könnyű. Felelősségük teljes tudatában minden nap útra keltek, bolyongtak az emberek között. Amint észrevették, hogy valakinek lelki támogatásra, egy jó szóra van szüksége, máris munkához láttak.

Azon az emlékezetes napon is éppen egy csendes kis utcában sétálgattak, lopva be-bekukkantva a házak ablakain, kerítések rácsai között. Valami láthatatlan erő mindannyiuk szívét egy bizonyos ház irányába húzta. Mikor megálltak a ház előtt és bepillantottak a kertbe, a vén diófa árnyékában meglátták a lelki terhektől meggyötört házaspárt. Némán, egymás kezét szorítva gyászoltak. Fiatal koruk ellenére a fekete gyászruha éveket öregített rajtuk, szemükben fény és derű helyett a csendes lemondás fénye világított. A színek halkan belopóztak a kertbe. A sárga odakacsintott a nap felé, biztatva, hogy fényes ragyogással töltse meg a sötét színekben úszó kertet. A zöld egyetlen ugrással fenn termett a diófán, minden levelét lágyan végigsimítva gyönyörű lombkoronát varázsolt neki. Minden fűszálat, bokrot zöld színbe öltöztetett. Az asztalon várakozó gyümölcsök is megteltek élettel, az almák sárga és piros ruhát felvéve hívogatóan pompáztak a gyümölcsöstálban. A nap egyre melegebben sütött. A házaspár némán, mintegy varázsütésre emelte fel a fejét és nézett körül a fényben szikrázó kertben, hosszú percekig élvezve az őket körülvevő színek látványát. Szavak nélkül, egymás kezét még mindig szorosan fogva sétáltak be a házba. A színek izgatottan várakoztak. Vajon sikerül az, amiben mindannyian reménykednek? Lassan teltek a percek, örökkévalóságnak tűnt minden pillanat. Egyszer csak kinyílott az ajtó, a férfi udvariasan előre engedve feleségét kilépett a kertbe. Kezében könyvet tartva odament az asztalhoz, leült és olvasni kezdett. Felesége némán követve őt, szintén leült a hófehér terítővel letakart, gyümölcsökkel megrakott asztalhoz, miközben a békét sugárzó kék kancsóból vizet öntött magának. Fekete ruhájukat szürkére cserélve, most látszott igazán, milyen fiatalok is valójában. Az asszony arcára gyengéden pírt rajzolt az egyre melegebben sütő napsugár. Némán lecsukott szemei mögött enyhülni kezdett a fájdalom.  Férje halkan olvasott, s ahogy a sorok fogytak, úgy költözött mindkettőjük szívébe a hit, hogy egymást segítve, támogatva egy napon begyógyulnak a lelki sebek. A tragédia, ami érte őket, gyermekük elvesztése, nem fog elmúlni nyomtalanul és még sokáig égetni fogja lelküket. De a színek, melyek körbevették őket megnyugtatták és reménnyel töltötték el szívüket és tudták, sikerülni fog új életet kezdeni.

 

 

 

Sófalvi Áron

Az üvegház

Volt már valamelyikük üvegházban? Nem azokra az egyszerű üvegházakra gondolok, amelyek kertekben állnak és paradicsom meg uborka nő bennük, hanem azokra a hatalmas, ódon építményekre, amelyeknek rozsdásodó vasszerkezeteire mára már teljesen felkúsztak a futónövények hadai. Ezek az építmények egykor fényesen villantak fel hatalmas parkok közepén, és naponta sok ezer látogatót kápráztattak el pompás világaikkal, melyek között a trópusi növényektől a különleges fákon át az óriás sivatagi kaktuszokig minden megtalálható volt. Még szerencse, hogy pár ilyen csodás épület még napjainkban is üzemel.

Történetünk is egy ilyen üvegházban játszódik, ami nevezetesen Párizsban található. Egy fiatal férfi – biológus professzor – munkát kapott a párizsi egyetemen, így hát kibérelt egy kényelmes lakást a belvárosban, majd bőröndökkel megrakodva vonatra szállt. Mivel érkezése után volt még pár napja a munka kezdetéig, nyakába vette a várost. Egyik nap felkerekedett hogy ellátogat az üvegházba, mivel nagyon érdekelte az ottani növénykollekció. Órák hosszát bolyongott a legkülönbözőbb növények sűrű falai között a nehéz, illatos levegőben, ami a párás üvegeken át besütő délutáni nap narancsos fényében mintha világított volna. Hirtelen észrevette, hogy rajta kívül már senki nem sétálgat az üvegházban, így hát gyorsan a bejárat felé vette az irányt.

– Mintha erről jöttem volna – gondolta, de aztán elbizonytalanodott. Nem tűnt ismerősnek a hely, ahol a pálmák és páfrányok már olyan sűrűn fonódtak össze, hogy szinte semmi mást nem lehetett tőlük látni. Egyszer csak egy kis térszerű helységhez ért, közepén paddal. A padon egy nő ült, hosszú, kék ruhában és elegáns kalapban.

– Jó estét, bocsánat, – kezdte a férfi – de örülök, hogy van itt valaki. Már kezdtem megijedni, hogy itt fogom tölteni az éjszakát. Meg tudná, kérem mondani, merre van a kijárat?

A nő merengve maga elé nézett és hallgatott. A férfi várt pár másodpercet, majd közelebb lépett, és ismét megszólalt.

– Elnézést, tudna kérem segíteni? A kijáratot keresem.

– Jó estét! Sajnos én nem tudom, merre van – szólalt meg végre a nő bágyadt, ábrándos hangon, és még csak fel sem nézett a férfira.

– De hát későre jár már, hét óra tizenöt perc. Ha jól emlékszem, hét órakor zárnak.

– Meglehet, – hangzott a halk válasz – de én már nagyon régóta itt vagyok.

– Az meg hogy lehet? Ön is eltévedt volna?

– Igen, eltévedtem – szólt a nő kisebb szünet után, hangja pedig olyan fátyolos és tompa volt, hogy szinte szétfoszlott a párás levegőben.

– Mégis csak nevetséges, hogy nem lehet megtalálni a kijáratot. Mi ez, talán labirintus? Miért nem raktak ki jelzéseket? – hangzott a férfi türelmetlen hangja. Aztán elhallgatott. A nő nyugodtan, némán ült. A férfi egy pillanatra rátámaszkodott a padra, és a nő felé fordulva, valamivel nyugodtabban kérdezte.

– Ön mégis mióta van itt?

A nő száján egy pillanat erejéig mintha halvány, szomorú mosoly suhant volna át.

– Pontosan hét éve.

– Na, nézze meg az ember, lehet, hogy bezártak minket ebbe az üvegházba, ön pedig ilyen tréfákat űz velem. Én most azonnal megkeresem a kijáratot! Velem jön?

– Én itt maradok – felelte a halk hang.

– Hát, ez hihetetlen – gondolta a férfi. – Asszonyom, maradjon, ha úgy tetszik, én megyek, és megkeresem a személyzetet, aztán elküldöm őket önért is! – mondta, majd elviharzott az egyik úton. Kisvártatva meglátott egy erősebb fényt, és eszébe jutott, hogy az csak a kijáratnál levő lámpa lehet. Odafutott, és látta, hogy a kapus épp zárja a nagy üvegajtókat.

– Ne zárja be, eltévedtem odabent!

– Épp időben, ha öt perccel később jön, itt éjszakázik. Na, jöjjön.

– Várjon, van még bent valaki. Egy hölgy, a padon ül. Nem akart velem jönni.

– Óh istenem! Mi történik itt ma este? Mutassa meg, hol van az a hölgy, már fél órája zárva vagyunk!

– Rendben van, erre kérem!

Gyors léptekkel meneteltek az úton, ahonnan a férfi jött, és hamarosan el is értek a kis térhez a paddal. Üres volt.

– Itt ült… pár perce még itt ült!

-Itt? Itt senki sincsen, kedves uram! Miféle tréfa ez? Jobb dolgom is van, mint itt viccelődni munkaidő után. Kérem, a kijárathoz, hogy végre bezárhassak!

A férfi meghökkenve pillantott körül. Akart valamit mondani, de aztán jobbnak látta, ha nem beszél. Több szó nem esett, hangtalanul lépkedtek a kijáratig. Amikor kiértek, a férfi pár lépés után visszafordult, és szórakozottan nézte, ahogy a kapus kulcsra zárja a hatalmas üvegajtókat.

A kiemelt képen: Ferenczy Károly, Napos délelőtt, forrás: Wikipedia