Felébredünk. Arra emlékszünk, hol kellene lennünk, de a környezet ingerei teljesen ismeretlenek a számunkra. Közvetlen mellettünk a tűz ropogó játékba kezd. Langyos melegét érezzük már jobb oldalunkon, míg a másik oldalról csontig hatol végtagjainkba a sivatag tátongó sötétségének hűvös fuvallata. Az ég csillagai kristálytisztán kivehetőek. Szinte önkéntelenül nyújtjuk kezünket egy különösen világító darab felé, hogy tapintással igazoljuk, valódi. Testünk alatt könnyedén gyűrődik a homok, néhol pedig kemény dúccá formálódik. Igyekszünk fülelni, hátha a hangok elmondják, amit tudni akarunk, de a némaságot csak távoli, tompán kivehető zajok tördelik. Magunk elé tartott ujjbegyeink pillanatok alatt befogják a tűz forróságát, amely labirintusszerű rendszeren halad végig lábaink hegyéig, és így már elég kellemesen is érezhetnénk magunkat, de tétova és nyugtalan pillantásunk még mindig keresi a megoldást a talányra, hol vagyunk és mit keresünk ott, ahová kerültünk. Lebegő zizegésre leszünk figyelmesek, látjuk a csontból, fából és fűből készült lantot. Az alak, aki kezében tartja e nemes hangszert, furcsa, nem evilági embernek tűnik. Arcvonásai szigorúak és méltóságteljesek, sötéten feszülő bőrén visszaragyog a Hold fényessége. Finoman érinti meg a húrokat, rezgésük bársonyos, mely könnyedén emel minket zenészünk mellé. – Kapaszkodj mindig a dallamokba – figyelmeztet minket a lantos – szükséged lesz rá, mert utunkon jó és rossz, élet és halál feszül majd egymásnak, „a Hold gyakran magára hagyja majd az estét, és az éjszakák ekkor olyan feketék lesznek, akár a szén”.
A földrészről, amely az emberi életet először dajkálta keblén, már több ezer év óta regélnek – szól hozzánk a mitikus énekes – Afrika mondandója olykor kivételes közvetítőkön keresztül áthatol a csendes közönyön, és olyan energiával beszél az ősi földről, akár Chinua Achebe Széthulló világ című fájdalmasan szép története, amely megeleveníti az ősök kultuszát, hogy aztán végérvényesen belevesszen és feloldódjon a fehér ember által hozott gyarmatosításba. Az emberi életet a régi és az új rend konfliktusában láthatjuk, amely „a születéstől a halálig rituális átváltozások sorozata, és ezeken keresztül mind közelebb és közelebb kerül őseihez”. A homokszemek örök háttértáncának kíséretében részesei lehetünk egy falu mindennapi életének, láthatjuk verejtékes harcát a földdel a jamgyökér megfelelő terméséért, amely a „az első kakasszóval kezdődik és a tyúkok elülésével” ér véget. Megismerhetjük a „kilenc egwugwut, akik a nemzetség egy-egy faluját személyesítették meg, vezérük a Gonosz Erdő…és tekintélyük olyan hatalmas volt, hogy ha feltűnt egy egwuwu, az asszony máris menekült”. Döntöttek élet és halál felett, ítélkeztek család és földjogi perlekedésben. A számunkra érthetetlen, sőt sokszor abszurd szokások és rítusok mellett, a szabályok mégis érthetőek és világosak a törzs minden tagja számára, a fehér ember által hozott – „kiskapuk”, „a jó, de nem elég jó törvény”, „az Isten, aki egyetlen, de mégis fia van” elemekkel tűzdelt kormányzás pedig, érthetetlen és értelmetlennek tűnik, komoly fejtörést okozva szül alapvető emberi válságot.
forrás: Libri
Wole Soyinka A fékevesztettség évada c. regényében az örökké változó-vajúdó Nigériáról szól. Wole Soyinka hőse már két ellentétes értékrendű, kaotikus világban igyekszik boldogulni. Egy kisközösség, amely őrzi örökölt értékeit, szoros kapcsolatban van a természettel, és tiszteli erejét, ám ugyanakkor a „haladás” hívó szava mögé bújva megveti az „elavult rituálékat” a „gyerekesen kicsinyes babonát”, és elsüllyed a kizsákmányolás mocsarában elvként kezeli a korruptságot, diadalát hazugsággal és kegyetlen erőszakkal érvényesítve. Mohó és kapzsi bozóttüzekkel, írtásokkal semmisülnek meg a múltszázadok erdei, isteneikkel, és velük együtt füstté és hamuvá válva távozik az együttérzés, az élet tisztelete is.
A sokszázmilliós, többnemzetiségű, különböző nyelv és nyelvjárást használó Nyugat-Afrika egy kiváló krónikása vezet minket tovább utunkon. Szavai olyanok, akár a pergő dobok szavannákon átívelő hangjai, amelyek „többé már nem válnak külön az élőtől, és olyanok lesznek, akár a szívek ritmusa, ami ott lüktet a levegőben, a napfényben és még a fákban is”.
forrás: Libri
Chimamanda Ngozi Adichie Az aranyló fél napkorong c. munkájában egy ikerpár történetén keresztül lehetünk szemlélői az immár 1961-től független Nigériának. A gyarmatosítók immár elhagyták Afrikát, szabadon lehet szeretni és tanulni a „szép új világot”. De mit is jelent ez pontosan? Olanna és Kainenne, akik pár évtizeddel korábban az igbo néphagyomány szerint sújtott ikertabu miatt meg sem érhették volna a születés utáni másnapot, most önbizalommal és lelkesedéssel vetik bele magukat a 60’as évek pezsgésébe. Értelmiségi viták, nagy álmok és remények, világmegváltó gondolatok kora ez, de a háttérben pattanásig feszülő ellentétek húzódnak ember és ember, a „bozótországból” jövők és „a fehérek által hátrahagyott hatalmi pozíciókba kerülő új elit” között, valamint a nagyhatalmak politikai és gazdasági érdekei mentén, amelyek őrülten izzó gyűlölettel és előítélettel a polgárháború poklába sodorják az országot.
forrás: Moobius
A perzselő, kíméletlen hőség Dél-Afrikája elevenedik meg Doris Lessing A fű dalol lebilincselő cselekményében. „A fű először csak fű volt. Azt csinálta, amit a fű szokott. Nőtt, hajladozott, ha fújt a szél és nem hajladozott, ha nem fújt a szél. A fű fű volt. A forróság. A föld szenvedő lehelletének vibrálása tette-e, vagy csak a szem fáradtsága? Már nem tudom. Az a vibrálás évekig látszott. Aztán elmúlt. A fű akkor kezdett beszélni. Ürességről, a dolgok értelmetlenségéről…elmúlásról…Hogy értettem-e?…Egyszerűen nem érdekelt. S most a fű nekem dalol”. Zimbabwe területén egy rhodesiai farmon két egymáshoz a legkevesebb mértékben sem összeillő ember kínlódik a házasság és konvenciók börtönében. Rossz döntéseik, választásaik miatt egyre inkább fuldokolnak a „zsíros pléhkasztni napközben ötven fokra melegedő” száraz hőségében és nyomorában. Az álszent afrikai romantikát kíméletlenül leromboló aprólékosan feltárt lélektani történések bár rámutatnak a fekete bőrű munkásokat sújtó döbbenetes erejű rasszizmusra, a fehérek elszigeteltségére, ám ezt szinte mellékzöngének érezhetjük a házaspár és fekete szolgájuk háromszögében kibontakozó drámai végkifejletben. A szereplők társadalom által kikényszerített megalkuvása eleve kudarcra lesz ítélve, megkérdőjeleződik a biztosnak vélt hit és normarendszer. Bár a kötet erős női nézőpontot képvisel, mégsem tűzhető a feminizmus zászlójára – ez hamis igazság lenne, hiszen mindegyik fél egyformán vergődik saját csapdájában, az egyik éppúgy áldozat, mint a másik.
forrás: Libri
Utolsó megállónk Abdulrazak Gurnah Utóéletek Kelet-Afrikája. Gurnah nézőpontja egyedi és sajátos, hiszen az I. világháború eseményei egy kelet-afrikai dzsungelben játszódnak, így a 19. század végén indít és majd egy évszázadot ölel fel. Mocsarakon, hegyeken, erdőkön és szavannákon át zuhogó esőben és tikkadt szárazságban folynak a kultúrák és civilizációk, mint pundzsábik, szikhek, fantik, akánok, kongóiak és lubaiak közötti küzdelmek. A monumentális, realista hagyományokból építkező nagyregény nagyon is bensőségesen, leheletfinoman mutatja be a nemzetek sokaságát, az ember életösztönét és alkalmazkodóképességét. „Khalifa nem látszott indiainak, vagy legalábbis nem olyan indiai volt, mint amihez a világnak ebben a szegletében hozzászoktak. Az arcszíne, a haja és az orra mind afrikai édesanyját idézte, de Khalifa szerette felemlegetni a származását, ha úgy kívánta az érdeke. Vannak indiai férfiak, akik elszórakoznak az afrikai nőkkel, aztán amikor készen állnak feleségért szalasztani Indiába, elhagyják őket. Khalifa apja sohasem hagyta el Khalifa anyját”.
Igen, jól gondolod Utazó, afrikai látogatásod komoly kihívással jár. Látható lesz a világ azon rendje, amelyben, ha az egyik ember vétkezik, egy másik bűnhődik helyette, ám rájövünk, egyvalami a legsötétebb éjszakán is átsegíthet minket, mégpedig az, ha nem veszítjük el emberi méltóságunkat és önérzetünket. A történetek rámutatnak arra, hogy együttérzés nélkül az igazság nem igazság, csak mészárszék, az együttérzés pedig igazság nélkül az isteneknek talán, de nekünk embereknek, aligha felel meg.
A kiemelt kép Harshil Gudka fotója, forrás: Unplash
