Írtam egy mesét múlt héten. Fergeteges lett. Nem, nem jól mondom. Írtam egy mesét, nem lett túl jó, három bárány: Sally, Shirley és Sean szerepeltek benne és Greg, a húsvéti nyúl is. A bárányokat éjszakánként az az érzés kerítette hatalmába, hogy megszámolom őket, Greg sok répát evett, gyönyörű, fehér tapsi fülei voltak, és aranyérproblémák györtörték. Valamelyik barátja emiatt sütött el rajta egyszer egy tojásos viccet, ez aztán szájról szájra járt, kisvártatva mindenki úgy tudta a városban, hogy Greg az a nyúl, amelyik piros tojásokat tojik. A bárányok és Greg egy terapeuta előszobájában találkoztak, s még számos sületlenséget hordtam össze aztán, később beláttam, hogy ennek a mesének nem lehet jó vége, másik történet után kellett néznem. Arra gondoltam, hogy elmesélem egy álmomat. Átírom kissé, hogy legyen eleje, közepe és vége, az álmok önmagukban olyanok, mintha egy film negyvenötödik percében érkeznénk a moziba, és aztán az elkapott jelenet végén távoznánk máris, például egyszer álmomban emberek hajladoztak körülöttem a sötétben, párok keringtek körbe-körbe, egyik kezük szabadon, a másikkal a táncosuk nyakába kapaszkodtak, arcukat egymás arcához szorították, mintha egymás lélegzetét itták volna. Egy asszony állt a terem ablakában, figyelte, amint odakint egy női ing hull alá a fölső emeletről, aztán a felfelé törő huzat a ruhadarabot egy pillanatra megállította az ablak előtt, a blúz széttárta karját, és az asszony hirtelen mozdulattal előrenyúlt, gallérjánál fogva megragadta az inget és magához szorította, mintha egyes egyedül ebben az ingben lakozna a Szentlélek. Hirtelen valaki berúgta a szoba ajtaját. Az illető felemelte a fegyverét, de már nem volt ideje célozni, az asszony egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a mély éjszakába, aztán le, a leveleiket kibontó orgonabokrok és virágzó aranyeső közé, földet érve bukfencet vetett, azután fölegyenesedett.
Ebben az álomban, amelyiket most megigazítok, az Isten egy bisztróban reggelizett. Válogatott az étlapról, ezzel húzta az időt az örökkévalóságig, a pincér legalábbis így érezte. A saláta és egy pohárkrém között vacillált, aztán egy szendvicset is kihozatott, az ölében egy asztalkendő pihent, amelyre indákkal díszített sötétkék „J” betűt hímeztek. Aztán átszólt az Isten a szomszéd asztalnál ülőkhöz, hogy legyenek csendesebben, egyszerre csak egy beszéljen vagy kettő, de a három, az a maximum, a társaság tagjai egy pillanatra elhallgattak, üldögéltek ott, a lábukat nézve mérlegelték a kérést, végül úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják, és ordibáltak tovább nyugodtan. Magas, diadalmas férfiak voltak óriási szárnyakkal. Az egyik közülük az asztalon könyökölt, bal tenyerével az állát támasztotta, a másikkal a tarkóját, az Isten villájára tűzött néhány salátalevelet, és beszélgetést kezdeményezett ezzel az emberrel. Megkérdezte tőle, mi foglalkoztatja mostanában. A férfi azt felelte, hogy számba veszi mindenét, amije csak van, és aztán módszeresen eldobja ezek közül azokat a dolgokat, melyek nem szereznek számára örömet. Kérdezte az Isten a férfit, hogy mi lesz, amitől megválik majd, a férfi megrázta a fejét, még nem tudta, hogy mit feleljen, az Isten tűnődött, és azt mondta, hogy ő gondolkodás nélkül a fürdőszobamérleget dobná el.
A helyiség telis-tele volt vendégekkel, mindenki sötétkék ruhát viselt, számtalan kiegészítővel, szépséges bőrcipőkkel, mandzsettagombokkal, sállal és brossal, meg nyakláncokkal ékesítették magukat annak érdekében, hogy ne úgy nézzenek ki, mint egy étteremnyi jegyellenőr. A Halál volt az egyetlen kivétel, ő attól függően öltözött, hogy hova volt hivatalos, a titkárától két hétre előre megkapta a beosztást, nem szerette a tisztázatlan helyzeteket. Ma fekete, lezser, kapucnis házikabátjában ácsorgott ott, háttal a bejáratnak, sült padlizsánt meg kakukkfüvet halászott ki egy tál olívaolajból, egy pirítósra dobálta őket, nagy műgonddal igazította el a karikákat, aztán beleharapott a szendvicsbe, és teli szájjal beszélt, közben feszegette a leragadt gombokat a kis, félig üres komódról, hogy máig nem lehet idejárni normálisan, arról panaszkodott. Mert elállja az utat a nagy fa, egy vaskos hársfa, és ki akarja vágatni azt a hársfát az étterem elől, mert mindig útban van, nem tud bejönni tőle az ajtón olyan hatásosan, ahogyan azt ő elképzelte, hogy a kasza az nem fér el rendesen. Folyton hátratekeredik és semmi sem látszik belőle, ő, a Halál meg ettől úgy néz ki pont, mint Anonymus. “Édes Istenem, ezt utálom legjobban!” – sóhajtott föl most a Halál.
“Tessék?”- nézett föl az Isten a desszertből.
“Semmi, ez csak amolyan szófordulat.” – mondta a Halál nyugodtan.
Ketten léptek a helyiségbe ekkor. Az összeesés határán álltak, megragadták a hatósági szárnyakat és egyenként tapogatták végig őket, hogy mindegyikből kimenjen a fájdalom. Mögöttük egy háromajtós szekrény telis-tele volt kötszerekkel, az egyik belenyúlt a szekrénybe, a fölső polcról levett egy gézpólyát, és magára tekerte, mert alaposan eltángálta a belső sebeket hordozó mecénás, aki jószívű volt és szomorú, s ha valaki túl közel került hozzá, ütött, mint a bolondóra. Ezek ketten nevetgéltek és egymást lökdösték kötözés közben, egy alacsony angyal szendén sétált el mellettük, ezek hirtelen kinyújtották a karjukat, fölkapták, és ő eltűnt a szárnyak között, csak egy sötétkék nadrágszár látszott, amely úgy taposott a levegőben, mintha biciklizett volna. A kis angyal sivalkodott, hogy ezek mindig úgy viselkednek, mint két huszárkapitány, akik soha nincsenek szabadságon, és vezényszavakat kiabálnak, melyeket gondolja ő, hogy bátorításnak szánnak, de ezt aztán sehonnan, semmilyen szögből megérteni nem lehet, és ő meg pirosra meg zöldre változik ettől a viselkedéstől, és reméli, mondta, hogy egyszer majd súlyos rózsaszirmok peregnek bársonyosan a szájukból, és ez nagy meglepetés lesz mindenkinek. Ezen aztán a két nagy meg is lepődött, és a kicsit elengedték. Belőle finom, göndör pihék szálltak föl, köhintés hallatszott, s a kis angyal előrelépett, mindkét kezét felemelve gratulációkat fogadott a helyiség-szerte ülőktől, és lehetett tudni, hogy jó ideig meg fog élni ebből a jelenetből.
Itt az álom véget ért. Megígértem az elején, hogy írok hozzá egy befejezést, de csupa olyasmi jut eszembe, ami a történetet elrontaná. Van egy ünnepi asztalom kiengesztelésül, húsvétkor fényképeztem le, kicsit hasonlít arra, mint amilyet álmomban láttam.
