Ha a világ minden ideje, egyetlen másodpercben össze tudna sűrűsödni, akkor egyszerre láthatnánk a fiút és a lányt. Ők nem ismerik egymást, lehet, hogy soha nem is fogják. Az őket körbevevő levegő illata, a környezet zaja, a hely, ahol éppen ülnek, távol van egymástól. Egyikük, elmélyülten firkál füzetének margójára, míg a másik, egyenesen a padját dekorálja, miközben fel-fel pillant, hogy meggyőződjön róla, az előtte ülő háta jól takarja-e a kezét, mert cseppet sem lenne jó, ha lebukna. Rajzaik lassan kezdenek testet ölteni. A tollaik, amikkel a jegyzeteiket szokták készíteni, egy-egy halat formálnak, kecses nyúlánk alakkal, hosszú bajusszal. A fiú és a lány nem tudhatja, de a mi szemünk, ami most ugyanabban a pillanatban látja őket, észreveszi, hogy a pontyok a sík felületen, ahová alkotóik teremtették őket, életre kelve hosszú uszonyukkal, körbe-körbe úszkálva követik egymást egészen addig, amíg egyesülve egy kört zárnak közre. A kör gömbbé módosul, belseje megtelik forró léggel és a felszínről a magasba emelkedik. Utasai is vannak, akik a váratlan találkozásban gyanakvóan pillantanak a másik idegen arcvonásaira, bőre színére, hajára, szokatlan ruhájára.
A földgömböt most ismét megforgatja valamely játékos kéz, és az imént forró léggel telt gömb pörögve-forogva száll tova, ismeretlen felhőket szelve azzal az elszántsággal, amit egy vérbeli szörfös érez egy eléje magasadó vízfalnál. A haragosan gomolygó felhők között egy tiszta sáv jelenik meg. A légifolyosó világos utat biztosít, és a ballon nyugodtan ereszkedni kezd. Az utasok a hosszan lelógó kötelekbe szorosan kapaszkodva figyelnek fel járművük mozgásának változására, szemüket még szorosan csukva tartják, amikor harmatos nedvesség érinti homlokukat bíztatásul, hogy most már lássanak.
A felkelő nap vörösen izzó arany karéja mögött hegycsúcsok magasodnak hórétegből készült sapkájukkal, lábaiknál hosszan elterülő teacserjéssel, amelyek homogén zöldje és dombja puha paplannal és párnával vetett ágy benyomását keltik, amelybe kedvünk lenne befeküdni. Utasaink nem tudják, kik ők valójában, milyen nevet kaptak az identitás kezdeti medencéjében, honnan jöttek és miért érkeztek meg oda, ahol most vannak. A harmat azonban tovább siklik arcukon, érintve szemüket, hogy aztán a léggömböt körbe ölelő párából táplálkozva vízcseppé váljon, a vízcseppből pedig egy vízleány alakul. Élénken szólítja meg a két idegent, miközben összezárt tenyereit selymesen csillogó hajzuhataggal borított fejének bólintásával érinti, a tisztelet és a kedves fogadtatás ősi szimbóluma ez. – Úgy illik, hogy bemutatkozzam, a nevem, legalábbis, amit most megosztok veletek, Banana Yoshimoto. Megmutatom nektek világomat, ami sokszor furcsának tűnhet majd különös szépségének kontrasztjában, mely mégis így, ezekben a csodás ellentmondásokban mutatja meg önmagát – mondja Yoshimoto, miközben illékony ujjaival kalligrafikus jelekből egy női nevet rajzol.
Forrás: moly.hu
A név Muraszaki Sikibu, egy művelt, kínaiul és japánul egyaránt író-olvasó-verselő arisztokrata udvarhölgyé, aki úgy nagyjából ezer évvel ezelőtt élt. Nevéhez, műveltségén kívül, az az érdem tapad, hogy az ő tollából született a világ talán első, romantikus családregénye, a Gendzsi szerelmei. A 70 évet átölelő regényfolyamban megismerhetjük az okos, jómódú és jóvágású császári herceget, Gendzsit. Érzelmes, de egyben rámenős kalandjai nyitnak távlatot számunkra a középkori japán társadalomról, fókuszba állítva az uralkodó környezetét. Ez a világ még a béke szigete, hiszen a szamurájok előtti Japánban járunk. A rangban való előmenetelért persze olykor kemény csatát vívnak szereplők, néha magukkal, néha másokkal, figyelmünket azonban az aprólékos részletességgel megírt udvari élet ragadja meg. Megismerhetjük e szigorúan zárt világ társadalmi hierarchiáját, furcsa protokolláris gyökereit. Például azt, hogy miért kihívás és követelmény a Go, vagy hogyan válik halálos sértéssé egy kortynyi kilöttyent tea. Az úriasra szabott, szimbolikus jelentéssel bíró öltözetek és ruhaujjak, jelképes ajándéktárgyak mind-mind jelentést közvetítenek, és persze számtalan tilalmat is, ami napjainkban talán már képtelenségnek tűnhet. A Gendzsi által fabrikált versekben olvashatjuk, hogy bármely kívánt témában, két sorban is megjelenhet a kecsesség, és a szellemes tartalom. Csapodár, a szerelmet örökösen hajszoló hősünk lassacskán azonban szerethetővé és érthetővé válik, akár a környezetében minden és mindenki. Muraszaki prózája, akár egy üveg nemes bor, az évtizedek során csöppet sem vált dohossá vagy penészessé, épp ellenkezőleg. Tökéletesen palackozott nedű, testes, mégis friss, sejtelmes, mégis tiszta. Halljuk az eltelt idő dübörgését, de nyugalmát is és óhatatlanul engedjük, hogy a mindennapi zsivajból magába zárjon a regény nesztelensége, hiszen rájövünk „Mélyebb gondolatokra vall néha a csend”.
Yoshimoto sebes patakként, majd zúgó vízfolyamként folytatja útját, egyre északabbra érve országában. Városok és falvak, égbe nyúló lépcsők, magaslatokon álló szentélyek mellett haladnak el. Úticélja egy sajátosan elnevezett helyszín. Egy táj, amely úgy tűnhet, talán nem is valóságos, hanem a lebegő világ művésze által laza, ám biztos kézzel megfestett képzeletbeli festmény csupán.
Forrás: moly.hu
Kavabata Jaszunari Hóórszág című könyvében pillanthatunk be Honsú-szigetének páratlan atmoszférájába, ahol az élet és a természet meghatározó eleme a hó. A történet úgy bontakozik ki előttünk akár a selyem szálai, finoman és fénylőn. A szavak és mondatok titokzatos formában mesélnek a főszereplőkről. A férfi messziről érkezik és házas, míg a lány állandó lakója a vidéknek és gésa. Személyiségük, vágyaik és céljaik eltérőek, ezért kapcsolatuk folyamatos ütközéseknek van kitéve ebben a hegyektől elzárt, átmeneti világban, ahol az átlagos ember csak rövid ideig itt tartózkodó turista lehet. Megtalálhatjuk-e a tökéletes szépet? Vajon hús-vér világunk hogyan illeszkedik esztétizáló gondolatvilágunkba az elérhetetlen hajszolása közben, míg folyton menekülünk valami elől? Hóország gyógyfürdője bőven ad lehetőséget efféle kalandos gondolatokra, mindezt elegánsan, finoman, tűéles tájleírások kíséretében.
Yoshimotot az olvadó hóval a tengerben, majd az örök körforgás által egy modern metropolis szokványos, kétszobás lakásában látjuk újra. Ám a lakás egy különleges helyiségében, a Kitchen-ben. „A konyha” – meséli – „az a hely, amelyet a legjobban szeretek a világon. Mindegy hol van, mindegy milyen, csak konyha legyen…Még a hihetetlenül mocskos konyhákat is szeretem, amikor azt akarom, valami vonja el a figyelmemet”. Témájuk szerint lazán egymáshoz fűződő novellákban ismerhetjük meg Sakurait a fiatal, egyetemista lányt, aki nagymamája váratlan halálával hirtelen egyedül találja magát, rácsodálkozik arra, hogy az idő a szokásos módon megy tovább a lakásban, ahol felnőtt. A történet hátterében meghúzódó nagyvárosi nyüzsgésben a fiatal generáció életmódja, harca elevenedik meg. Az árván maradt lányt nagymamája kedves ismerőse Yuichi, egy fiatalember, és annak anyja kéri meg, hogy költözzön hozzájuk. Valamiféle családként élnek együtt, és élvezik az egymásról való gondoskodást.
Forrás: moly.hu
„Ha valaki meg akar állni a saját lábán, azt javaslom neki, vegyen a gondjaiba valamit vagy valakit. Tudod, lehet az gyerek vagy akár növény is. Ha ezt megteszi, akkor meg fogja érteni saját korlátait. Itt kezdődik minden.” Yoshimoto látszólag egymáshoz nehezen kapcsolódó szereplői az elkapott közös pontoknál mégis szédítő mélységekig merülnek alá olyannyira, hogy szinte kapaszkodnunk kell a szavakba, hogy elkerülhessük az érzelmi hullámvasút kisodródását. „Nem tudom mikor lehetett, amikor rájöttem, sötét, magányos utunkon, amelyen mindannyian haladtunk, csak magunk gyújthatunk fényt…Egy napon mindnyájan okvetlenül szétszóródunk, és eltűnünk az idő sötétjében. Mindig is tudtam, valamilyen módon a létezésemben gyökerezett, hogy talán Yuichi reakcióit is ezért veszem annyira természetesnek”. Az árnyalt képek figyelmeztetnek újra és újra, hogy az emberi kapcsolatokat nekünk magunkban kell felépíteni, és tudnunk kell, hogy mennyire törékenyek. Akár egy finom szerkezet, amit nem szabad vágyaink durva mechanizmusainak kitenni, csak csodálnunk szabad és örülnünk annak, hogy a birtokunkban van.
A kiemelt kép AJ munkája. Forrás: Unplash
