Kis magyar forinttörténet

 

Európa közepén a történelem mindig is viharos volt, így nem csoda, hogy a pénzrendszer is igen sokszor és jelentősen változott. Magyarország esetében az első világháborút követően a területi átalakulások mellett a pénzrendszer és a bankrendszer változásai is meghatározóak voltak. Ennek a történetnek az egyik állomása volt a magyar forint bevezetése, ami ebben az évben jubileumi évfordulóhoz érkezett, éppen 75 esztendős a magyar forint. Idézzük fel röviden ebből az alkalomból átváltozásainak történetét!

 

Az osztrák – magyar koronától a forintig

A XX. század elején az osztrák – magyar együttműködés pénzügyi egységet is jelentett.  Ekkor a bankjegyeket kibocsátó joggal az Osztrák-Magyar Bank rendelkezett, ahol az osztrák-magyar korona volt forgalomban, amely törvényes fizetőeszköznek számított a monarchia egész területén. Az osztrák-magyar korona aranyra beváltható pénz volt, 5 korona aranyra váltása (köznapi nyelvben „Ferenc Jóska”) a kevésbé tehetős családok számára is elérhető volt.  Az első világháború azonban teljesen átrendezte a feltételeket. Az aranytartalék csökkenése a bankokban megszüntette a lehetőséget az aranyra beválthatóság tekintetében.  Minden megalakuló új állam először felülbélyegezte az osztrák-magyar koronát, majd saját pénzrendszert alakított ki, a saját, önálló bankrendszerén belül. Az erősen inflálódott osztrák – magyar korona értéke lecsökkent az eredeti 3 ezrelékére. Az erősen inflálódott pénznemet a magyar korona váltotta fel, amelyet az átalakulás időszakában központi bankként működő Magyar Királyi Állami Jegyintézet bocsátott forgalomba.

 

 

1924-ben létrejött a Magyar Nemzeti Bank Rt., amely a mai napig működik az ország jegybankjaként. A kezdeti gondokat követően egy népszövetségi kölcsön jelentős pénzügyi segítséget adott, amely lehetővé tette a gazdaságban rejlő lehetőségek kihasználását. A magyar korona inflációja igen magas volt (98 %), ezért új pénz kibocsátásáról döntöttek, ez volt a pengő, amely 1927-től vált törvényes fizetési eszközzé. (A pengő – korona árfolyama ekkor 1 : 12 500 volt).

A pénzrendszerben a fillérek mellett fémpénz címlet (1, 2, 5 pengő) és bankjegy címlet volt forgalomban (10,20,50 100 pengő). A válság időszakában az 1931-33 közti időszak okozott fizetési gondokat, ami bizalmi válságot vont maga után, súlyosan terhelve a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat. A rendezés érdekében törekedtek a válság alapproblémáit kezelni, így intézményesített formában szabályozták a devizaforgalmat, ekkor alakultak meg a devizahatóságok és devizafőhatóságok. A fizetéseket új fizetési mód gyorsította, az akkreditív, amely nem az áru érkezésre, hanem a feladási okmányra történő kifizetést kezdeményezte. A nemzetközi kereskedelem a váltó és a csekk nemzetközi szabályozására is sort kerített az 1930-as genfi egyezménynek megfelelően. Hazánkban a nemzetközi nagybankok fiókjai a hazai bankokkal együttműködve kedvező pénzügyi piaci feltételeket hoztak létre. Ezek a pénzügyi nehézségeket meghatározott szinten rendezték, így a második világháború megindulásakor nem voltak az országnak jelentősebb pénzügyi gondjai.

 

 

A pengőtől a mai forintig

A két világháború közötti időszakban az ország vezetése a pénzügyi kérdések tekintetében nagy odafigyeléssel dolgozott. A II. világháború kitörésekor a pengő stabil pénzként működött, az országban a külföldi bankok és befektetők, valamint  1864-től  a Budapesti Áru-, és Értéktőzsde (BÁÉT) tette lehetővé a nemzetközi pénzügyi és gazdasági együttműködést, így Magyarország aktív részese volt a nemzetközi pénzügyi piacrendszernek.

A második világháború azonban ismét próbára tette a pénzügyi rendszer egészét, mint minden más hadviselő országnak, Magyarországnak is óriási pénzügyi terhet jelentett a háború,  rendkívül felerősödött hazánkban az infláció. A korábbi igényes pénzkibocsátás is megváltozott, ami a pénzek tervezésében, anyagában sajátosan tükröződött, hiszen a külföldi tervezőket hazai tervezők váltották fel, és a papír anyaga sem volt már minőségi. A címletek emelkedése és a pénzigény növekedése kapcsán érdekes körülmény, hogy a pénzforgalom kielégítése érdekében sok nyomda állított elő megbízás alapján pénzt, és a nagy címletek esetében nem volt terveztetés, hanem a  már forgalomban lévő pénz újrakibocsátásakor százezer-, millió-, billió jelzést tettek a korábbi összegjelzésekhez, míg végül a sorozatszám is lemaradt.

 

Újabb érdekesség, hogy a Vörös Hadsereg is bocsátott ki pengőt minden érvényes címletben, mert amikor a frontvonal elvágott egy országrészt a jegybanktól, és nem volt lehetőség a pénz forgalomhoz igazodó biztosítására, a háborús parancsnok kötelezettsége volt erről gondoskodni. Mindezeket követően a finanszírozás biztosítása érdekében – a háború igényeinek megfelelően – jelentősebb pénzkibocsátás indult.  1945-ben inflációs 100 pengős került forgalomba, majd egyre erőteljesebbé vált a forgalom pénzigénye. A világ máig legnagyobb hiperinflációja sajnos Magyarországon alakult ki. A kibocsátáskor, 1927-ben az érvényes 1 pengő értéke 41,9 trilliomod részre csökkent, azaz 1000 trillió pengő volt. (Vagyis 1 pengő = 10 a mínusz 30-on értékkel volt egyenlő 1946. július 31-én).

 

A hiperinfláció után a gazdasági  helyreállítás három módszerrel lett volna lehetséges. Anullálás, vagy nullifikáció, azaz a teljesen tönkrement pénzt kivonják a forgalomból és új pénzt bocsátanak ki. Devalválás, vagy leértékelés, azaz a pénz értékét megfelelő, a számítások szerinti szükséges  mértékben csökkentik.  Revalorizáció, azaz a pénz újraértékelése, ha erre az értékcsökkenés még lehetőséget biztosít. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a pénz értékének végéről 1, 2, 3 nullát levágnak, és felülbélyegzik a pénzt. Előfordult ilyen a francia frank, az olasz líra, az orosz rubel esetében is.

 

A magyar gazdaságban nem volt kérdéses, hogy a rendkívüli infláció okán, hiszen az emberek egyre inkább a naturális cserére tértek át, a pénzt ki kell vonni a forgalomból, azaz anullálni kell,  és új pénzt kell helyette kibocsátani. Az új pénznek a forint nevet adták. (A név a fiorino d’oro , azaz az olasz arany forintocska szóból ered.) A forint bevezetésére 1946. augusztus 1-jén került sor, ekkor a hiperinfláció során kialakult váltási érték 1 forint = 400 ezer kvadrillió pengő, azaz 4 x 10 a 29-en volt.

 

A belső érték nélküli pénzek esetében különösen fontos az emberek bizalma. Ezek az ún. „fiat pénzek”, melyeknek az értékét rendelet rögzíti, amit mindenkinek el kell elfogadnia, mert ez biztosítja az értékét. Az is lényeges, hogy ne legyen belőle túl sok, mert ha kevés van, jobban becsülik. Ezt nevezi a közgazdaságtan a pénz határhasznának. Egyszerűen megfogalmazva, mit ér nekem az utolsó pénzdarab, azaz sokat, vagy szinte semmit.

 

 

Fenti kis kitérő után érdemes megnézni az új forint kibocsátását és későbbiekben történő változtatásait. 1946. augusztus 1-jén a fémpénzeket, azaz a 2, 5, 10, 20, 50 filléreket, és az 1, 2, és 5 forintost bocsátották ki, valamint  a papírpénzek közül a 10 forintost. A 100 forintos 1946. augusztus 7-én került forgalomba kék színben, és 1951 május 1-ig volt törvényes fizetési eszköz, ekkor kivonták a forgalomból. Vele párhuzamosan forgalomban volt 1948. augusztus 14-től 1998. december 31-ig a piros színű 100 forintos. A piros 100 forintosok azonban sokat változtak az idők folyamán. A kezdeti piros százasokon a Kossuth-címert később a Rákosi-címer váltotta fel, majd 1956-tól a Kádár-időszakra jellemző címer, és 1989-et követően ismét a Kossuth-címer szerepelt rajta.  Ezt követően fém alapanyagúvá vált a 100 forintos, kezdetben egy fémből, majd a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően két fémből készült.

 

 

A 20 forintos 1948. augusztus 1-től 1998. december 31-ig volt forgalomban. A 20-as bankjegy első oldalán Dózsa György, a hátoldalán Hegedűs István öttusázó képe volt látható, a kezében búzakalászt és kalapácsot tartva.  A magyar ember humora a képpel kapcsolatban egy versikében így hangzott: „hiába kovácsolsz, hiába aratsz, mindig ilyen pucér maradsz. Mire ilyen ruhát veszel, már ilyen öreg leszel”.  Az 50 forintos 1953-ban került forgalomba és 1996-ban vonták ki. Mindkét esetében ugyanolyan címerváltás jellemezte, mint a piros 100 forintos esetében. Az ezt követő címletek mindegyikének jellemzője, hogy a kivonás 1999, míg a forgalomba bocsátás a forgalom igényéhez igazodó volt, azaz az 500 forintos címlet 1970-től, az 1000 forintos 1983-tól, míg az 5000 forintos címlet 1991-től volt forgalomban. Ez utóbbi esetében viszonylag könnyű volt a hamisítás, meglehetősen sok hamis 5000 forintos került forgalomba, ezért rendkívül gyorsan vonták ki a forgalomból, és kedvezőbb biztonsági elemekkel bocsátottak ki újat.

 

1993-tól azután új érmesorozat került a gazdaságba, és 1997-től a papírpénzeket is megújította a Magyar Nemzeti Bank.   1997-ben a 10 000-es, 1998-ban a 2000 forintos és a 200 forintos került forgalomba, majd a meglévők cseréje ebben az évben az 1000 Ft-ot és az 500 forintos bankjegyet érintette.  1999-ben az 5000 forintos cseréje is szükségessé vált.  A 20 000 forintos bankjegyeket pedig legyártották már 1999-ben, de forgalomba csak 2001-ben került. A forgó bankjegyek esetében előfordultak hibák, ezért úgy döntöttek, hogy a javításokat az új sorozatnál rendezik majd.

A jelenleg forgalomban lévő bankjegyek („fiat pénzek”) 2014-től  jelentek meg, először még ebben az évben a 10 000 forintost hozták forgalomba, majd 2015-től a 20 000 forintost. 2017-től a 2000 és 5000 forint, 2018-tól az 1000 forint és 2019-től az 500 forintos újult meg. Az ekkor kibocsátott bankjegyek esetében a bankjegypapír gyártását a Diósgyőri Papírgyár végezte, a papír fehér alapszínű (nem fehérített) és növényi rost (gyapot) alapanyagú.

 

Pénzbiztonság

A modern bankjegy olyan nyomtatvány, amely a papír anyagában, a nyomtatás technikájában és az előállítása során alkalmazott anyagok tekintetében is különleges. Tartósnak, ellenállónak, esztétikusnak és erőteljes védelemmel ellátottnak kell lennie, ami a hamisítástól védi.

 

A bankjegypapír összetétele államtitok, jelentős növényi rosttartalma van, és anyagában biztonsági elemeket is tartalmaz. A biztonsági elemek közt az egyik legfontosabb a vízjel. A magyar pénzeken ez a pénz bal oldalon jelenik meg, a festék nélküli papírrészen, amit „szelvény”-nek nevezünk, és általában ugyanaz a kép található rajta, mint a jobb oldali festéknyomatos részen. A másik lényeges biztonsági elem a biztonsági szál. Ez a papír anyagában meghatározott helyen van, műanyagból, bár „fémszál”-nak mondják. Ugyanígy a pénz eredetiségét biztosítják a jelzőrostok, melyek a papír anyagában vagy a felületén jelennek meg, és szabad szemmel, vagy csak UV fényben látszanak. A bankjegypapír soha sem fehérített, elnyeli az UV sugarakat. Vigyázat, ha fehérítőt tartalmazó mosószerben kimossuk a pénzt a ruha zsebében, anyaga kifehéredik és a pénz hamisgyanússá válhat!

A bankjegynyomtatás alapvetően háromféle nyomdatechnikai eljárást takar. Ezek közül az egyik a síknyomtatás, vagy más néven offset, amely a bankjegy alnyomat részét, az aláírásokat és a dátumot jelenti. A másik a magasnyomtatás, ilyen eljárással készülnek a sorszámok, a pecsétek. Végül a harmadik típus a metszet, vagy mélynyomás. Ez a pénzen tapintható festéknyomat, ezzel készül a portré, illetve pénz hátoldali képe.

A nyomdatechnikai eljárások során alkalmazott biztonsági elemek a mikroírás, az illeszkedő jel vagy passzer pont. Ez utóbbi a pénz jobb felső sarkán kirajzolódó „H” betű, akkor látszódik, ha fény felé tartjuk. Speciális alnyomati rendszerek is vannak a bankjegyeken, ilyen a vakjel, és nagyon fontos még a különleges nyomdafestékek alkalmazása.

 

Felmerülhet sokakban, hogy vajon hogyan ellenőrizhetjük gépi segítség nélkül a pénz valódiságát? A biztonsági elemek erre több lehetőséget is adnak. Fény felé tartva a vízjel képe szemből nézve a pénz bal oldalán lévő szelvényben rajzolódik ki, jobb felső sarkában pedig egy „H” betűnek kell látszani. A kezünkkel a képes részen a haj, a kabát és más részletek esetében a festéknyomat érezhető ujjbeggyel. Sok valódi pénzt kívánok mindenkinek az élet fenntartásához!

 

A kiemelt kép készítője: Bicanski, forrása: Pixino