2022.12.08.

Erkélyes mese

 

A kis padlásszobában egy nő feküdt az egyszemélyesnél alig valamivel szélesebb ágyon és a nagy tetőablakon át figyelte az eget. Alkonyodott, odabenn egy meleg fényű asztali lámpa világított, a nő boldog volt, úgy érezte, hogy sehol máshol nem lenne szívesebben. Az ágy másik végében egy férfi ült, hátát a támlának döntötte, fehér zoknit és világoskék farmert viselt, magas volt, éppen csak elfért a háztető vonalát követő mennyezet alatt. Kényelmesebben esett volna az ülés, ha kinyújthatja a lábát, de ahhoz a nőnek meg kellett volna mozdulnia, és azt nem akarta, így inkább csak enyhén megfeszítette a combjában az izmait. A nő ezt megérezte, a zoknin keresztül megragadta a férfi lábujjait és finoman maga felé húzta őket, így a láb most lazán a nő lábán nyugodott. A férfi telefonját még sokkal korábban az ágyra dobta. Most megszólalt, a nő nyúlt utána, felvette, vidáman beszélt, szaporán lélegzett, gesztikulált közben. Egy autó műszerfalát rajzolta a levegőbe. Semmi értelme nem volt a szavainak, mutatta, hogy a pumpa a gyorstömítő gomb mellett van jobbra, két centire a villanófényes töltőtől, az automata kódolvasó meg pont alatta van, nem lehet eltéveszteni. A férfi azt mondta neki, hogy jól van, most már kéri a telefont, a nő odaadta neki, ő a füléhez emelte, a vonal másik végén az illető kérdezett valamit, ő erre azt felelte: „Nem, dehogy, a feleségem.” A férfi büszkén mondta ki ezt, egyszersmind meggyőződéssel a hangjában afelől, hogy a nő miatt ki fogják nyírni egyszer.

 

Iván István hallgatónk fotója

 

A nő tekintetét újra az ablakra emelte, akkor látta, hogy odakint luftballonok lepik el az eget. Várt, mielőtt felugrott, nem akart fölöslegesen erőfeszítést tenni, de a léggömbök nem fogytak el, felhőkben röpültek lentről a végtelen, egyre sötétedő levegőben, a nő úgy döntött tehát,
hogy meg fogja érni a mozdulat, és már kint is könyökölt a párkányon, onnan
közvetítette az eseményeket. A férfi abbahagyta a telefonálást, a nő a tetőről
kiabálta be, hogy a ház melletti térről engedik fel a lufikat, valamilyen önkormányzati rendezvényen, lufi lufit követ, és van egy bohóc is odalenn.
„Mi? Egy bohóc?”, kérdezett vissza férfi.
„Igen.”, mondta a nő.
„Uh, bohóc.”, mondta a férfi. „Milyen?”
„Vörös loknijai vannak, az arcán sok festék. Barnáspiros, magasított, gömbölyű orrú cipőt visel, a hangja kissé érdes, nevetgél, hangos és drazsét oszt a gyerekeknek. Van benne valami félelmetes.”
„Nem anyám az?”, kérdezte a férfi.
„Nem ő.”, rázta meg a fejét a nő nevetve.
A nő körbehordozta a tekintetét. A kétemeletes házat, amelynek a felső szintjén laktak nem olyan régen húzták föl egy régi, magas épületek szegélyezte katlanban. Nagyon jó akusztikája volt a helynek, ezt ők már korábban észrevették, ha a szomszédos ablakokban valaki suttogott csak, náluk akkor is minden szót tisztán lehetett érteni. Most a házak lakói kint tolongtak az erkélyeken, figyelték a parádét, a nő pedig őket figyelte, a férfi odabent csak annyit látott, hogy a nő néha lábujjhegyre áll, aztán leszáll az ágyról, egy kis időre eltűnik, visszajön, újra kinéz, hintázik a sarkán, kimegy, megjelenik, kikönyököl a párkányra, egyik térdét behajlítva nagylábujjával kopogtatja a paplant, aztán megint nincs itt, de később újra bejön. A nő szokása volt a hallgatózás, ha egy érdekes mondat vagy párbeszéd megütötte a fülét, lejegyezte bármire, ami a keze ügyébe került. Egyszer a férfival sétáltak a várban, előttük két zenész haladt, az egyik azt mondta a másiknak: „Helgának karaktert seggbe lövő sztakkátói vannak”, a nő ekkor elővett egy tollat, és alkarjára gyorsan lekörmölte a mondatot. A férfi talált már jegyzetet a kanapé támlája fölötti falon, egy befőtt címkéjén, virágcserépen. Ez az este egy valóságos aranybánya volt a nő számára, egész tömeget hallgathatott ki észrevétlenül, másnapra apró szövegek jelentek meg a müzlis doboz fedelének belső oldalán, a kínaitól hozatott étel csomagolásán, amiről egyébként a nő elfeledkezett később, a férfi úgy halászta ki a papírkonténert a szemétből. A következő állt rajta: „A szemben lévő épület harmadik emeletén két ember ült a lodzsán, az alacsonyabb kezdte a beszélgetést: »Figyelj, szerintem kezdődjön úgy, hogy: a magyarságtudat a hegeli világszellem – csak kicsiben.« A szomszéd erkélyről valaki átszólt: »Micsoda? Így fog kezdődni?«  Az az ember, aki eddig az első mellett hallgatott, ekkor ezt mondta: »Nem tudom, ki vagy, ismeretlen hülye gyerek, de nem így fog kezdődni. A krédónkkal fog kezdődni, nagyon jó krédónk van… Egyébként Molnár említette, hogy hamis feltevések végtelen sorozatával bebizonyította az igaz szerelem létezését – ezt például föl se’ használtuk még.«

Az IKEA katalógus harmincnegyedik lapjára, egy rövid történet került: „Eggyel föntebb, mint ahol a hírhozó nő beszélt előbb, áll egy fiú, szerintem az anyja cigarettázik mellette. A fiú levegőt vesz, azt mondja: „Olvastam valamit.« Az anyja nem szól, csak kérdőn néz rá, a fiú folytatja: »Az Énekek énekében, A menyasszony szépsége fejezetben, a következő áll: »Mily szép vagy, kedvesem mily szép vagy! Szemeid galambok fátyolod mögött. Hajad olyan, mint egy kecskenyáj, amely Gileád hegyeiről hullámzik alá. Fogaid olyanok, mint a megnyírt juhok, melyek az úsztatóból jönnek: mindegyiknek van párja, nincs köztük magányos.« Az anyja derűsen fújja ki a füstöt: »Hiába, ezek a régiek nagyon értettek a nők nyelvén.«, mondja.”

A müzlis doboz tetejében a férfi csak napokkal később találta meg az írást, amelyikről úgy vélte, a fentit megelőzően születhetett. A felesége a szürke kartonlapra a következőket jegyezte fel: „A hatodikon egy nő azt mondta: »Én pertu vagyok az Istennel, velem üzen mindenkinek. Neked azt üzeni, hogy szabadságra küld.« Egy fiatalember erre meglepetten azt kérdezte: »Engem?« A nő bólintott: »Igen.« A férfi próbált magyarázkodni: »Azt nem hiszem. Ha kirúgna az Isten, azt mondjuk simán megérteném, de a szabadságot ilyenkor nem tartom valószínűnek, anyuka lehet, hogy félrehallotta.« A nő kijelentette: »Nem szoktam félreérteni az Urat.« A férfi tenyerével megadóan törölte meg a homlokát: »Rendben van.« »Minden bizonnyal ő a hírhozó nő az IKEA katalógusból.«, okoskodott így a férfi.

Egy bankszámlaszerződést a nő a felismerhetetlenségig firkált össze, a fehéren maradó helyekre írt, „tudni kell olvasni ehhez a sorok között”, mormogta a férfi. A történet az ügyfélszám alól indult, azzal kezdődött, hogy Bal oldalt a legfelső szinten férfiak könyököltek az erkélykorláton, az egyik egy nyolcvan év körüli, a másik pedig középkorú, az idősebb álmában arra ébredt, hogy ugyanebben a házban lakik. Körülnézett a hálószobában, látta, hogy az ágytámlára három ötezrest ragasztott valaki, úgy tudta, hogy ez az ebédpénz. Felült, hirtelen odalépett hozzá akkor egy középmagas, kicsit pohos, dús szőke hajú fiatalember, ő odaadta neki a bankjegyeket. Beszélgetni kezdtek, kérdezte, hogy a szőke jobban szereti-e ezt a munkát, mint azt, amikor Hugh Laurie sofőrje volt. A fiatal a hüvelyk és mutatóujja között kiegyenesített egy ötezrest, és az idős tekintetét kerülve azt felelte, hogy igen, ezzel a munkával kezd pénzénél lenni. Álmában az mondta neki az idős férfi, hogy egyszer ő is volt Hugh Laurie sofőrje, pontosabban, csak az autóját kölcsönözte oda Laurie-nak, a színész vezetett, őt nem engedte a volánhoz. A szőke férfi éppen a harmadik bankjegyet egyengette, bólintott, és azt mondta elégedetten: »Naná, hogy nem engedte.«”

 

Iván István hallgatónk fotója

 

Aztán – mesélt tovább a férfi – már kint állt az épület előtt, a zömök, szőke fiú is vele tartott, róla időközben kiderült, hogy az idős férfit védelmezi. A fiatalember szenvtelenül végezte a munkát, értett az őrködéshez, semmi sem kerülte el a figyelmét, nem kedvelte az idős embert különösebben, de nem is utálta, nagyon jó testőr volt, úgy tudta róla a nyolcvanéves. Álmában ugyanazt, a szemben lévő épületet bámulták a testőrrel, mint amit most igazából a középkorú férfival, akinek mesélt. De az álomban az épület másként festett. Ott a teljes szemközti ház egyvalaki tulajdonában állt, egy magas, gyönyörű, ősz férfi vette meg, aki saját kezével újította föl az épületet és aztán szállodát nyitott benne. A ház négyemeletes volt ugyanígy, ahogyan most is, szintjei egyenként háromméteresek, de az álomban az épület homlokzatán függő erkélyek egy tágas, nyitott folyosóvá olvadtak össze. Ez választotta el a lakóteret az utcától, kicsit hasonlított így a római Colosseumra. Boltíveit arannyal díszítették, a férfi az egyik ilyen boltívben állt, az első emeleti lakások kulcsait teremtette éppen. Amint megvolt egy kulccsal, máris átnyújtotta a szobára várakozó vendégnek, lehetett valahonnan tudni, hogy a szálloda népszerű, rögtön minden lakást lefoglaltak benne. A tulajdonos az idős férfinek is adott egy kulcsot, csak ledobta neki az utcára. A testőr elkapta, a kulcs ónjogarra emlékeztetett. Az idős ember azt kérdezte a fiataltól, hogy milyen más jogart kaphatott volna még, a testőr azt felelte, hogy arany és ezüstkulcsokat is látott még a vendégeknél. Akkorra a macskaköves utca megtelt fiatalokkal, akik a legutolsó divat szerint öltöztek. Sétálgattak, kerékpároztak, beszélgettek, a háztulajdonos pedig kávét és süteményt dobált nekik. A kávét kis porceláncsészékben szórta ki, volt hozzájuk csészealj is, mint a tollpihék, szálltak a levegőben és sértetlenül értek földet. Egy fiú, aki szép kasmírsálját párizsi csomóval kötötte meg, lehajolt, fölvett egy presszókávét a földről, és felhörpintette. A tulajdonos ekkor egy nagyobb csomag süteményt dobott le, a testőr két marékkal hozott belőle, néhányat átnyújtott az idős embernek. A férfi egyet álmában a nyelvére tett, csokoládés keksz volt, leheletvékony, ostyaszerű. A férfi szájában mennyei íz áradt szét, sohasem kóstolt ehhez foghatót életében. Azt mondta a kis szőkének: »Ez isteni!« A testőr bólintott, és azt felelte elégedetten: »Hát persze, hogy az.«”

 

Iván István hallgatónk fotója

Az utolsó beszélgetés a porszívó kidobásra szánt használati útmutatóján állt, de nem a fedőlapok egyikén, hanem a füzet belsejében, valahol a hatodiktól tizenegyedik oldalon. Nem sokkal később egy nő talált rá, akinek az volt a munkája, hogy a szelektív szemetet alaposan átválogassa. Nála keresve sem lehetett jobbat találni, radarszeme volt, megérezte, ha valami oda nem illő került a hulladékba. Most is csak lehajolt, megfogta a könyvecskét, az éppen a másik nő jegyzeténél nyílt, mire ő elégedetten elmosolyodott. Olyan volt ez a nő, mint egy hatósági kasszafúró egyébként, a kiválogatott holmikkal nem került érzelmi viszonyba, félretette őket, és elfeledkezett róluk. Ezúttal azonban valami miatt, talán, mert a szokatlan helyen lelt kézírás intim részletekbe ígért betekintést, kivételt tett, és beleolvasott. „A szemben lévő ház harmadik emeleti erkélyén lányok tolonganak, húsz év körüliek, egy barna hajú, felsóhajt: »Kiélesedett a belső hallásom, néhány napja vettem észre. Régebben hosszan beszélgettem valakivel, mire már hallottam, mit érez, most, ahogyan megszólal, rögtön értem, mi folyik odabenn. Nem a gondolatait hallom, hanem hogy ahhoz képest, amit mond, hogyan érzi magát, például odafordulok valakihez és így szólok: „Nem emlékszem, hogy valaha lett volna ennél szebb nyaram.” Ő erre azt feleli: „Igen, én is élvezem.”, de belül máshogy érez, boldogtalan. Hangosan érez, sokkal hangosabban, mint ahogyan idekint beszél, visszakérdezek: „Ne haragudj, nem értettem, mit mondtál?” Ő megismétli: „Nagyon jó ez a nyár.”, de az érzelmei azt kiáltják: „Boldogtalan vagyok, mit nem lehet ezen érteni? Úgy érdemes elképzelni, mintha visszhangos lenne a telefon. Csak itt a visszhang hangosabb, mint az eredeti hang és nem is ugyanazt ismétli, hanem többnyire épp az ellenkezőjét, és előfordul az is, hogy valami gorombaságot mond rólam, ami persze külön öröm. Ettől én lassan, szaggatottan kezdek beszélni, mint egy szinkrontolmács, valahogyan ki szeretném hallani a csendesebb kinti mondatokat, mert végső soron nekem azokra kell felelnem. Egyelőre nem tudom, mit csináljak ezzel, reménykedem, hogy elmúlik.«” A szelektívudvarban dolgozó nő kitépte a lapot a porszívó használati utasításából, közben ingerülten gondolt arra, hogy mi minden értelmetlenséget hordott itt ez a lány össze. Ezalatt a lány, aki pár napja egy ház harmadik emeletének erkélyén beszélt, azt érezte a villamoson, hogy valahol a városban egy nőnek nehéz a szíve, s hogy szinte bármit megadna azért, ha neki is volna olyan hallása, mint amilyen az övé.

Hetek múlva talált a férfi még egy feljegyzést, egy textilszalvétára írta a nő golyóstollal. A szalvéta be volt gyűrve a konyhapulton a kávégép mögé, néhol megtört a szöveg, és elhalványult kissé, de körülbelül ez állt a ruhadarabon: „Lezuhanyoztam, fürdőköpenyben írtam egy darabig, aztán felöltöztem. Készen lettem a tegnapi levéllel is, meg egy csomó mindennel, nem részletezem. Leragad a szemem. Még csak délután öt van, de így is leragad. Valamit el akartam mesélni, le is írtam, viszont ki kellene színezni egy kicsit, ha holnap még úgy gondolom, elmesélem rendesen. Elmondom, mit utáltam az életemben a legjobban. 2016-ot. Semmi rosszabbat annál nem tudok mondani. Nem arról van szó, volt még pár különlegesen pocsék évem, de olyan irgalmatlanul, fedett pályásan, végtelenül, kormányszinten megbízhatóan szar, mint a 2016-os – hogy egy puha fordulattal éljek – egy se’. Azt mondja nekem a Spotify ma reggel: »Olyan zenékből állítottunk össze neked egy listát, amelyekkel visszautazhatsz az időben.« Hova vissza? Csak hát mert, egyáltalán nem mindegy.”

  Keresztesi Judit

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.