2021.02.25.
Tomori világElső közlésCasey és Pat története

Casey és Pat története

 

Casey Porter vállalkozásokat könyvelt egy Manfred utcai ingatlan negyedik emeletén. Ha semmi sem jött közbe, Porter reggelenként hat órakor ébredt, dühösen. Nyolcat lépett a fürdőszobáig, lezuhanyozott, felöltözött, mogorván evett néhány falatot, és legkésőbb fél kilenckor ingerülten nyitott be a négy méterszer három méter húsz centiméter alapterületű iroda ajtaján. A téli napokon először aktatáskáját hajította a padlóra, a bőrtáskát a szürke gyapjúkabát követte szinte azonnal. A könyvelő azután az ablakhoz ment, majd terpeszállásban, karba font kézzel bámulta az utcát pontosan tizenöt percen át. Ezen a napon a lomtalanítás miatt óriási volt odakint a felfordulás. Egy ember elszántan bányászott ki egy preparált kacsát egy ülőgarnitúrából, az állat két párna közé szorult valahogyan, a test és a csőrben végződő fej már az úttesten várakoztak, két szárny maradt a háttámla és a karfa közötti résben. A férfi értük nyúlt, de beszorulhattak, mert az egyik megmarkolt tollszárat a férfi rángatni kezdte. Egyre hevesebb mozdulatokkal próbálta kiszabadítani a darabot, és amikor az végül engedett, a guberáló karja hirtelen nagy ívben oldalra csapódott, és elsodort egy közelben álló tulipános lámpát. A férfi, kezében a felszabadított szárnyakkal csalódottan figyelte, ahogyan a lámpa cserepei az aszfalton szétgurulnak. Ekkor szólalt meg a telefon. Porter fölvette, kelletlenül beleszólt: “Igen?” – Eric Harvey volt a vonalban. 

“Szervusz Porter. Van nálam egy zsák padlizsán” – ezt mondta Harvey. 

Casey Porter meglepődött, nem szerette a padlizsánt különösebben. Amit ismert belőle azt unta, amit nem ismert, azt meg nem akarta megismerni. Úgy vélte, a padlizsán megbosszulja magát, az utolsó falatnak van egy fémes íze, mely felnyilall az orrba.

“Ott vagy?” – érdeklődött Harvey.

“Nem értem, egy zsák?” – kérdezte bárgyún Porter.

“A nagybanin találtam, nem lehetett ott hagyni.” 

“Nem tudom. Ezt hogy kell érteni?” – találta meg hangját Porter. “Hogy a padlizsán követett? Ellopakodott veled a kocsiig? Ott dulakodni kezdett, és addig-addig, hogy beugrott a padlizsán a hátsó ülésre és be is kötötte magát? Úgyhogy már nem volt mit tenni, és ráncigáltad kifelé, de az meg kapaszkodott, s talán a fogai között szitkozódás is kiszűrődött, és nem akartál jelenetet, inkább elhoztad? Vagy mi történt? Hogyhogy nem lehetett ott hagyni?”

 

Imádták egymást húzni. A középiskola első napja óta barátokként tekintettek egymásra, fél szavakból is megértették egymást, olyanok voltak, mint egy ikerpár, melynek tagjai egymás mellett cseperednek, válnak felnőtté. Életük során lakhelyük is közeli maradt, és valóban csak a halál választotta el őket, sok évtizeddel az első találkozásuk után. Porter és Harvey, Harvey és Porter, egy idő után a diáktársak és a tanárok is együtt emlegették, néha pedig összecserélték őket. Olyan természetességgel éltek szimbiózisban, hogy meleg párnak is nézhették volna őket azok, akik nem ismerték a két mindig egymást froclizó, bensőséges fejbólintásokkal, végszavakkal kommunikáló fiút.

A külsőségek elválaszthatták volna őket, hisz az egyik ideges, szinte egzaltált művészarcú, koromfekete hajú, szikkadt, magas fiú volt, míg társa borzasan kese, kissé puffadt ábrázattal, tagbaszakadt, fiatalon is enyhén túlsúlyos srácként élte a létezés társbérletét furcsán hasonszőrű társával. Míg külsőjük merőben eltért, belső lélekhullámaik zökkenőmentesen, szünet nélkül rezonáltak egymásra, se irigység, versengés, se féltékenységre potenciálisan okot adó nőcskék nem vájtak rést barátságuk sziklájába.

 

Megismerkedésük után az első közös projektjük az egyetemi diákújság volt, mert, talán említésre sem méltó, de egy egyetemre egy szakra, méghozzá angol irodalomra jelentkeztek. Mindkettőjüket első nekifutásra felvették, köszönhetően sikeres középiskolai előmenetelüknek, kiváló felvételi vizsgájuknak, valamint elegáns, külvárosi felsőközéposztálybeli, fehér pedigréjük makulátlan tényének. Mivel már kiskamaszkorukban megmutatkozott írói vénájuk, amelyről a falaikon díszelgő középiskolai érmek, oklevelek, pecsétek garmada tanúskodott, az irodalom szeretete nem mint átvonuló tavaszi zápor sepert át az életükön, hanem maradandó lelki- és intellektuális kötődésnek bizonyult, sőt, a közélet iránti nem múló érdeklődésük felől sem lehetett kétség, ezért egyértelmű volt, hogy részük lesz a diákok között méltán népszerű, és nem sznobságból olvasott egyetemi iskolaújság, az Ivy League egyik büszkesége, a Hearsfordi Hírmondó szerkesztésében.

 

A két fiút egyszer annál a férfinél érte a vihar, amelyiknek az a sok gyereke volt. A férfit Pavel Goddardnak hívták, alkalmazott nyelvészetet tanított, és ő szerkesztette a Hearsfordi Hírmondót. A stáb nyaranta egyszer vasárnapi ebédre volt hivatalos Goddardékhoz, a gyerekek is velük ettek, Pavel Goddard ilyekor kiáltott, és a gyerekek az asztalnál termettek, a nagyobbak terelték maguk előtt a kelletlenkedő kisebbeket. Aztán Goddard megint kiáltott, és a gyerekek rendesen fogták a kanalat. 

Pavel felesége a fák közötti ösvényen vágta le az utat hazafelé, az orkánban a hegyoldal kiegyenesedett, a fák gallyai egymás után zuhantak a fűbe. A nő mindennek ellenére szépen, lassan járt, mint egy őrgrófné, karcsúbb és magasabb is volt, mint amilyenre a fiúk emlékeztek.

Goddardné egy kopott, bőrkötéses füzetet tartott a hóna alatt, egy kollégiumi szobában Gregory Steward azt mondta erről még akkor, amikor Bécsben jártak egyetemre, hogy ez a füzet a kijárat mindenhonnan akárhová. Rose Walters a szomszéd ágyon feküdt és olvasott, úgy dünnyögte ki a könyve mögül, hogy „Greg fiam ez olyan szép, hogy Mary Shelley szelleme elérzékenyült. Én is meghatódtam. Innék egy kávét, úgy érzem.”. Steward az ablaknál cigarettázott, Rose szavaira hűvös kedvességgel annyit mondott, hogy „Rosy, a múltkor megbeszéltük, hogy az „úgy érzem”, az nem indulatszó.  Nem is határozó, melynek szerepe, hogy módosítsa vagy pontosítsa az általa bővített mondatrész jelentését.  Nem dobálózhatunk az úgy érzemmel, érted?”  Rose levegőt vett, egy gorombaságot akart Steward fejéhez vágni, de hívást kapcsoltak föl a szobába. Greg fölvette a kagylót, Pavel Godhard részegen jelentkezett a vonal másik végén. Greg szinte érezte Pavel leheletének szagát, „Széngáz és ibolyaillat” – mondta. Később a telefonáló kijózanodott, és elvette azt a nőt, akivel, vagy aki miatt – ezt nem tudni biztosan – leitta magát. Így lett Lucy Paddingtonból Goddardné, aztán a sok kis Goddard gyerek is megszületett, Casey, Eric és még sokan mások pedig most itt ebédeltek náluk, kint még mindig zuhogott. A menü szépen komponált könnyű nyári sor volt. A nagy szobát üvegkínálókra halmozott színes gyümölcsök díszítették, az őszibarackokba töltött vaníliafagylalt a melegben jéghideg maradt a habcsókok alatt.

Valamikor délután Casey Porter egy lány felé nyújtotta a kezét. Táncra kérte, a székek között átfurakodtak a kicsik mellé, akik a parketten ide-oda hajladoztak. Casey magához szorította partnerét, ő a vállára támaszkodott, jól táncolt Porter, könnyedén lélegzett, és a táncot talán sose hagyta volna abba, a lány a kezével kitapintotta az ingén át a mozdulatait, az akaratát tapogatta, hogy merre szeretne menni. Megpróbált kitalálni mindent, és többnyire sikerült is neki. A lányt Pet Robinsnak hívták. Az újság sportrovatába írt, emellett jól tollaslabdázott, és heti négyszer bokszedzésre járt. Petet a sporton kívül más nem érdekelte, a görögökig visszamenően ismerte a bajnokok nevét és a meccsek eredményeit. Ő és Casey sohasem jártak együtt, közeli barátoknak sem érzete őket senki. Sohasem öntötték ki egymásnak a szívüket, nem ittak eleget ahhoz, hogy másnap reggel valamelyikük ágyában ébredjenek. Általában véve nem beszélgettek, ezzel együtt az Ivy League köreiben fogadások születtek arra nézvést, hogy Porter és Robins a zene megszólalásától számolva hány percen belül ring majd összefonódva valahol a közelben.

 

Casey és Pet egyetértettek abban, hogy semmi közük egymáshoz, de a világ és Eric Harvey nem osztotta nézeteiket. „Casey” – szólította fel barátját Harvey a negyedik szemeszter végén, „ismételd utánam, légy szíves: én, Casey Porter, egy idióta vagyok. Mondjad, ne kérjem még egyszer. Én… Casey Porter…”

„Nincs köztünk semmi.”

„Nincsen?”

„Nincs. Egyébként is, mit kezdenénk egy nővel?”

„Kezdenénk?”

„Tudod, hogy miről beszélek. Én író akarok lenni. Lehet, hogy rossz író leszek, de nem érdekel, a rossz író is jobb, mint a nem író. Petre most nincs időm.”

„Nincs? Az egész évadot neki írtad, ezt még egy féleszű is észrevenné. Sőt, hogy szóba került, észre is vette. Emlékszel a magas, szeplős fogászra, amelyik hajszárítóval olvasztja a jégszekrényt?

„Martin Howard.”

„Az. Ő mondta valamelyik nap, hogy Pat Robins üvölt a soraid közül.”

„Pet nem üvölt. Pet nem beszél. Harvey, egy szót sem szól, te is tudod. Tegyük fel, együtt járnánk. És, mondjuk, megszűnnek a meccsek. Mindenhonnan a világegyetemből eltűnnek a sportmérkőzések, de egyébként az is elég lenne, ha a belga-svéd a félidőhöz érne. Mit csinálunk félidőben, Eric, reklámokat nézünk csöndben? Vagy, felkérem táncolni?  

„Nem értem, mi bajod van a táncolással.”

A táncolással nem volt baja, pontosabban a Pattel való táncolással nem volt az égvilágon semmi baja, hiszen Pattel minden olyan természetes, feltétel és tét nélküli, felnőttesen komoly volt. Nem akart neki megfelelni, és pont ez imponált Patnek. Pat a közvélekedés szerint is csinos lány volt, hosszú, franciásan kecses, ámde izmos lábán a modern amerikai fűzős sportcipő bumfordiásága egy sértéssel ért fel, amelyet csak egyszerű, nyári kartonruhája pasztell virágjainak könnyedsége felejtetett el a szemlélővel, valamint az a mosoly, amely egyszerre volt szende és kihívó, tartózkodó és szemtelenül kíváncsi. Egy boxoló virágszál, akiért publikusan bomlottak a fiúk, akit bókokkal halmoztak el, akinek az egyetemi bálba kíséréséért licitek és többször vérre menő kakaskodások folytak. Csak Casey nem állt be a pattanásos süvölvény-hódolók libasorban felvonuló közhelyes brancsába, ő a hátát egy fának támasztva, haditudósítói objektivitással vizslatta a hímek mérkőzéseinek kimenetelét.

Nem volt szenvtelen, impotens, szociofób vagy érzelmileg fejletlen, egyszerűen csak emberfelettire duzzadt küldetéstudata irtott ki belőle minden, az írói karrierje elé gördülő potenciális akadályt, legyen az egy csábító tengerparti nyaralás, vagy egy kikandikáló női comb bódítóan őrjítő látványa.

Az emberi kapcsolatok addig érdekelték, ameddig írói képzelete gyúlanyaga, erőforrása lehetett egy megfigyelt emberi példány, vagy egy másnak mégoly hétköznapinak tűnő esemény. A táncot pedig nem szenvedélyként, emberi kapcsolódásként élte meg, hanem a beszéd nélküli kommunikáció mozgásformájaként.

Ő, aki a szavak emberének tartotta magát, aki képzeletben álmában is ébren érzett, nagy orosz írókkal levelezett kifulladásig, miközben úgy érezte, hogy a gyertya viasza lecsöppen kormos ujjaira, és ekkor általában fel is eszmélt egy percre vagy álomittasan egy borzas, lecsúszott egzisztencialista íróval abszintot kortyolt egy macskaköves párizsi sarok éjjeli gázlámpájának fényében, vagyis a betűk szülte mondatok univerzumában lubickolt, a tudatalattija vízfelszínén időből és térből kiszakítva lebegett. A táncban megtalálta a teljes kikapcsolódást, a szellemi nyugalom paradicsomi örömét, amikor nem kellett mondatokat formálnia, az érintés mint kivert biztosíték eltompította éberségét és mintegy hallucinogénektől elkábult drogos adhatta át magát a spontán feltörő gondolatok áramlásának.

 

Így tudta ezt Porter, hisz Casey így mesélte el érzéseit. Casey ezt egy örökkévalónak hitt, kiváló önvédelmi stratégiának tekintette, talán maga is elhitte, hogy az íróságára növesztett burok megakadályozza azt, hogy a valós érzelmek zűrzavara betüremkedjen a kitinpáncélja alá. Sokáig ringatta magát és a külvilágot ebben a hitben, és csak néha bukott le majdnem. Nem csupán megtévesztő manőver volt, hogy a lány iránt érzett plátói érzelmeit megtartotta magának, sőt, mély kutat fúrt lelkében, ahova minden gyengéd érzelmet jó mélyen betömködött. Az ok, amiért élete végéig ragaszkodott legsúlyosabb titkához az volt, hogy ellentétben azzal, amit mások gondoltak Patről, vagyis azt, hogy a lány egy kissé bugyuta, ámde dekoratív, szótlan boxzsák, egyszerűen és nyers őszinteséggel: fényévnyire volt az igazságtól. Pat nem szótlan, hanem introvertált és sérült volt. A kacérságba bújtatott könnyedség látszatának fenntartása az őt legjobban próbára tevő edzés, az évek kemény munkájával kimódolt, tökélyre fejlesztett profi álcának bizonyult, amely a mély sebek kifakadása elleni láthatatlan tapaszként, a magány ellen használt tökéletes kamuflázsként működött, egyfajta ellenméreg volt.

Casey a lány egyetlen bizalmasa lett az egyetemi évek során, aki soha nem árulta el titkát, mint ahogy a lány sem Casey-ét. A táncuk nem nemek találkozása, hanem a tapintásokba bújtatott szótlan színjáték volt, amely a szavak nélküli párbeszédet, a közös purgatóriumban való megmártózás megtapasztalását tartogatta számukra. Amit mások könnyed keringőnek véltek, az a parketta súrlódása és a gravitáció ereje elleni viadal, a megjátszás maszkabálos csatája, az önmaguk védelmében vívott várvédelem volt. Míg mások magabiztosan úgy vélték, hogy könnyed komédiát néznek, ők tragédiát éltek át minden, áramütésnek átélt ütemváltásnál, dúrban és mollban egyaránt. Kegyetlen terápia volt, de nem tudtak leszokni róla. Természetesen Eric volt az, aki előtt majdnem lebuktak.

„Az anyámat tegnap megint elvitték.” Ezt a mondatot hallotta meg Erik félfüllel a takarásban, és nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá.

„Bálba vitték az anyádat, Pat, drága? Vagy hova?” 

Casey és Pat azonnal kinyíló ejtőernyőt kérő tekintettel nézett egymásra.

„A Nyájat” – szólalt meg aztán Casey nyugodtan.

Pat levegőt vett, Ericre nézett és megismételte Casey szavait. „A Nyájat. A Kék Bárányokat. Igen.” Azután a szavakat a megszokottnál éppen egy gondolattal sebesebben ejtve ki így folytatta: „Egy ligával föntebb kerültek most, és interjút kértem tőlük, megígérték, hogy szólnak, amikor elviszik őket legközelebb. Kanadában edzenek, ha jól tudom, de megint nem írtak, vagyis…”

Casey átvette a szót, hangosan, puhán beszélt „Eric, próbáld meg megmondani, mit érzek. Az érzelmeimet mondd meg, amelyeket ez a beszélgetés vált ki belőlem.”

„Szabadságot” – felelte Eric rövid hallgatás után. „Úgy érzed, szabad vagy.”

„Rendben, most nézd meg magad. Nézz bele abba a tükörbe ott. Látod, Alfred E. Neumanra hasonlítasz a sok füleléstől. Növekednek a füleid Eric, holnapra már Dumbo, az elefánt leszel, ha így folytatod. Érted, hogy mire akarok célozni, ugye?”

„A Nyájat” – dohogott Harvey megadóan. Aztán az órájára nézett, és hogy másra terelje a szót felsóhajtott „Kedd van. Hamar elment ez a hét.” Nevettek.

 

Ha a könyvelőirodájából Casey visszagondolt erre a napra, naivnak látta magukat. Ahogyan a húszas éveik elején járva bíznak a semmi-életbevágót-konkrétan-nem-említés mindenhatóságában. Dr. Goddard baráti társaságának oltalma alatt szinte keserűség nélkül éltek. Terveik voltak, bíztak a jóságban, társaságba mentek, majdnem minden esete találkoznak valaki újjal. Félidegenek ugrottak föl az albérletükbe, Erickel idétlen, gyöngéd viccekkel szórakoztatták őket, fiatal lányok és fiúk hajlongtak a későtavaszi estékben. Ujjongás volt bennük, szinte látták, ahogyan nekilódul az életük.

 

 

Casey Porterből rosszkedvű, e téren üdítően őszinte, ám boldogtalanságának nem nagy feneket kerítő, félelmetesen jó könyvelő lett. Amikor úgy érezte, hogy a padlizsános tréfát kellően átbeszélték Harvey-val, letette a telefont. Arra gondolt, hogy egy író ezeket a mondatokat nem hagyná veszni, azonnal nekiülne és szépen, türelmesen, egyiket a másik után jegyezné le őket. De ő nem író, innen nézve nem is lehetett volna az, olykor hatalmába kerítette az érzés, hogy ezzel már korábban is mindenki tisztában volt. Úgy, ahogyan Dr. Harrison tudta, amit tudott. Dr. Harrison fél kilenckor érkezett az elsőéveseknek nyolcra meghirdetett órájára, tömegek várták a teremhez vezető folyosón, Dr. Harrison végignézett a várakozókon és azt mondta nekik, hogy „Na, most a nyolc óra, az fél kilenc, ezt mindenki tudja.” Na, most egyszerűen benne volt a levegőben, hogy Casey Porterből nem lesz író. Ezt mindenki tudta. A mindenkinek, annak tömegvonzása van. A „mindenki tudja” olyan nagy, hogy súlya meghajlítja a teret, az érzelmek, a gondolatok is felé igyekeznek, a „mindenki tudjával” nem lehet packázni. A „mindenki tudja”, az a sors másik neve. Milyen szenzációs élmény lehetne az ember számára saját sorsának elkerülése. Ahhoz persze a „mindenki tudjához” képest kellene okosabbnak lennie. Casey ezt a gondolatot azután elhessegette, de kisvártatva mégis ezt írta egy asztalon heverő cetlire: „Megfogadjuk, hogy gondolatokat nem hessegetünk el.”

 

Azután előkereste Pat számát, betárcsázta, a lány fogadta a hívást, Casey egyenletesen lélegzett, nem szól bele a telefonba. Pat a készüléket Casey-vel a vonalban letette a kanapé mellett álló asztalra, kivette a fülhallgatót annak a laptopnak a portjából, amelyiken dolgozott, az egyik Tony-díjkiosztó gála nyitószáma ment, Neil Patrick Harris a dal záró sorait énekelte:

„If life were more like theatre

Life wouldn’t suck so much!”

„Mélységesen egyetértek” – mondta ki Casey hangosan. Aztán Pat lakásával a telefonvonal végén visszasétált az ablakhoz és nézte, ahogyan a guberáló odakint fölpakolja a lomtalanításból származó holmit egy békára, egy kis, négykerekű tolókocsira, és egy új szeméthalom felé veszi az utat. 

 

 

A képeket Bartha József, a Tomori Pál Főiskola hallgatója készítette, kivitelező: RIMA Magyarország Zrt., belsőépítész: Dessin Desing Kft.

 

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.