Útban

 

A kamion platója nagyot zöttyent, ahogy kifordult az autópályára. Vadul fityegni kezdtek a szélvédőn a fenyőaromát mímelő illatosítók, rózsaszín hawaii virágfüzérek és üveggyöngyökből fűzött keresztek. Ivan igazított egy keveset a visszapillantó tükrön. Rendben, úgy tűnik, nem követik. Felemelkedett kissé az ülésben, és a tükörbe pillantott. Megállapította, hogy a körülményekhez képest, alig veszített a híres sármjából, és ebbéli örömében szembe mosolygott magával. Az arcán a vágás már alig szivárgott, viszont az alvadt vér jól szétkenődött az állától egészen a haja tövéig. Egy kézzel ragadta meg a kormányt, és turkálni kezdett a kesztyűtartóban, ahonnan begyűrkélt papírpénzek, chipses zacskók és megbontott cigarettásdobozok potyogtak a padlóra. A kezét összekente a kifolyt csokis croissant maradékával. Meg kellett volna enni, amíg meleg volt, most összerondít itt mindent. Egy rongyot is talált végre, amivel dörzsölni kezdte az arcát, majd a pillantását elszántan az úton tartva, tovább kotorászott a tartó belsejében. Végre megtalálta a mintás, szakadt pólódarabot, amit keresett, és maga mellé helyezte a rugózó, zsíros ülésre. A tükörben ekkor bukkant fel egy vadul közelítő, szirénázó rendőrautó.

„Ne alázkodj meg!” – kapcsolt be hirtelen egy tompa hang Iván fejében. „Ha megteszed megvetést keltesz… széttépnek, majd ízekre szednek.” Ajkai önkéntelenül, némán formázva a szavakat követték a gondolatait, ahogy a szirénahang lármázva egyre közelített mögötte. Széttépnek, ízekre szednek – ismételgette és egykedvűen a visszapillantóba nézett. – Vajon milyen ízű lehet a lapockám? – tört fel belőle az abszurd kérdés, miközben a kamion mellé felzárkózó rendautót egy jól időzített gázfröccsel, pár méterrel lehagyta. „Tuti jobb lehet, mint ez harmadosztályú import croissant, amivel a csóró sofőröket traktálják a lerobbant autópályaszéli motelekben.” Arra gondolt, hogy talán a mögötte igyekvő zsaru is ezt kaphatta reggelire, amiért ma ilyen nagy kedvel üldözi a kamionját. Iván közel tíz éve szelte keresztül kasul az államokat, és pontosan tudta, hogy hogyan bánjon az autópálya-rendőrséggel, ugyanis ilyen névvel nem keltett túl sok tiszteletet az amcsi kopók szívében. Épp elhagyva egy sebességkorlátozó táblát, unottan pillantott a tükörben idegesen cikázó rendőrautóra. „Te is csak a végtelenbe vesző út idegen része vagy, akár ez a rohadt francia croissant egy amerikai sztrádán, egy orosz kamionos ülésén hánykolódva.” Fokozatosan növelte a tempót. Szemével már kereste azt a helyet, ahol hirtelen beletaposva a fékbe lehúzódhat, hogy meghallgassa, vajon mit akar tőle az ideges zsaru, és századszorra is elmagyarázza, hogy miért hétköznapi jelenség egy véres arcú orosz kamionsofőr a kietlen amerikai utakon.  

     

 

Jobb kezével újra kitapogatta az ülésre készített pólót, aztán mintha a rongy egy alvó kisállat volna, vigyázva megcirógatta. A póló akkor szakadt el, amikor először hajóztatták be ezt a mostani kamiont Vlagyivosztokból, ő föladta postán a gépet otthon, aztán két hónap pihenő következett, végül átrepült Seattle-be, hogy a parton várja őfelségét, a gyönyörű, rozoga teherautót, amit a főnökei annyira tartottak csak karban, hogy ne tiltsák ki az amerikai utakról. Iván tudta, hogy a kamion veszélyes, Ljudmila Pavlicsenkónak nevezte el, beszélt hozzá, tegezte, és bízott benne, hogy a közeli viszonyra tekintettel a kamion nem hagyja cserben. A kikötőben elintézték a papírmunkát, aztán Iván a kormányhoz ült, kihajtott a városból és keresett egy benzinkutat. Megtankolt, majd leállította Ljudmilát a parkolóban. A töltőállomást egy kietlen puszta közepére emelték, két nagy kút állt az üzlet előtt, odabent fizetni lehetett, volt továbbá egy apró kávézójuk, három asztallal összesen, árultak szendvicset és mikrohullámú sütőben melegített hot dogot. Kint, az épület kutaktól legtávolabb eső sarkánál rá lehetett gyújtani. Iván fizetett, kisétált, elővette a cigarettás dobozt, kiütögetett belőle egy szál cigarettát, és meggyújtotta. Mélyet lélegzett, közben nézte Ljudmilát a parkolóban. Ljudmila lassan, alig észrevehetően az épület felé indult. Iván először azt hitte, nem látja jól, aztán rémülten eldobta az égő cigarettát és rohanni kezdett a kamion felé. A teherautó már majdnem a töltőállomásnál járt, gurult lassan, egyenletesen, az üres vezetőfülkében rezegtek az illatosítók és a többi visszapillantón függő relikvia, a hatalmas test kis ívben rákanyarodott a bolt ajtajához vezető hosszú járdára.  Iván magánkívül ugrott az elszabadult kamion elé, mintha egy megbokrosodott lovat próbálna megállítani, fölemelte a karjait és integetett, a kamion persze csak haladt tovább, Iván le-föl szaladgált előtte, hol a bal, hol jobb oldali lökhárítót érintette meg, aztán hirtelen jött ötlettől vezérelve nekifeszült középen, és Ljudmila legyőzte, maga alá gyűrte Ivánt. A férfi a hátán feküdt tehetetlenül, érezte, hogy valami felhasítja a bőrt az arcán, aztán ugyanaz a valami a pólóját is széttépte. Eszébe jutott, hogy múlt nyáron egy pincér egy kis, krasznodari étteremben az asztaloktól körülbelül hat méter távolságra, hátát egy pultnak vetve várakozott. Egy nő bal hüvelykujjával a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, nem fordítva el tekintetét a kijelzőről a menüt a feje fölé nyújtotta, aztán meglengette a levegőben, és azt üvöltötte, hogy

„Egy salátát!”

„Melyiket?” – üvöltötte vissza a pincér.

„Nem érdekel!” – üvöltötte a nő.”

Ivánt elszomorította, hogy az igazságnak e pillanatában egy idegen nő jut eszébe. Ez a jelenet volt hát élete fénypontja, és ő még csak nem is szerepelt benne sehol, ezt tartotta a legszánalmasabbnak, és akkor a kamion szuszogva megállt fölötte. Az irdatlan gép lökhárítója egy méterre volt az üzlet ajtajától, Iván kimászott a teherautó alól, a benzinkutas dermedten figyelte a jelenetet. Iván a kutasra nézett, és tökéletes angolsággal annyit mondott: „A kézifék néha elenged. Van ilyen.” Gyorsan beült a fülkébe, beindította a motort, félreállt, mindennel, amivel hatalmában állt, biztosította, hogy a kamion egy helyben maradjon, aztán ismét kiszállt. Az esemény idején Bob Powell őrmester szendvicseket vásárolt bent az üzletben, semmit sem vett észre abból, ami odakint végbement, a benzinkutas szaladt be hozzá, kitessékelte, aztán elmesélte, mit látott. A rendőr nem hitt a fülének. Körbejárta a kamiont, a kutat, megtapogatta Ivánt, de nem találta sérülés, sem rombolás nyomait. Bob Powell a szemének sem hitt és általában véve semmi értelmet nem talált az elbeszéltekben. Mondta a kutasnak, hogy szeretné látni a kamerafelvételeket. Iván megkérdezte Powellt, hogy nem maradhatna-e ő is, Bob azt felelte, hogy éppen kérni akarta erre. Együtt aztán végignézték Iván küzdelmét Ljudmilával, és Bob Powellnek elállt a lélegzete. Azt mondta Ivánnak, hogy ilyen, jó, ha egyszer megtörténik egy évezredben, szerencsésnek mondhatja magát Iván.

Aztán egy év múlva a teljes esemény, elejétől a végéig, pontosan úgy, ahogyan először, újra megtörtént. A kamion ugyanúgy állt a kietlen parkolóban, Iván cigarettázott az épület mögött, s már csak arra emlékezett, hogy a teherautó alatt fekszik, az üzlet ajtajától körülbelül egy méterre, és ismét a riadalom, magyarázkodás, a hátának meglapogatása, Bob Powell ezúttal kávét vásárolt, de ott volt, majdnem infarktust kapott az izgalomtól. Ivánnak akkor megfordult a fejében, hogy az első alkalmat valójában nem is élte túl. Itt maradhatott, ebben a világban, és újraéli a történteket, biztosan nem képes elfogadni a halálát, vagy valami ilyesmi van vele, és így, egy alternatív múltat, egy csodálatos meneküléstörténetet képzel el önmagának. Akkoriban kényszerű beszélgetésekbe kezdett idegenekkel, azt szerette volna látni, hogy egyáltalán érzékelik-e őt, de kisvártatva az jutott eszébe, hogy ez is kevés, mert mi van, ha az idegenek úgyszintén az alternatív világ részei, azéi, amelyben ő ragadt.  A szakadt pólóira azonban valami miatt jóleső érzés volt rápillantania. Iván szerette, hogy arcvonásai szépek, férfiasak, öltözéke pedig makulátlanul tiszta, sziklaszilárdan hitt abban, hogy ha csakugyan meghalt volna, és azzal múlatná az örökkévalóságot, hogy utolsó perceit újra és újra elképzeli, ezt a kettőt: az arcát és a pólóját békén hagyná. Nem fantáziálná elnyűttre őket, a seb és az eltépett ruha nélkül is akad itt éppen elég dráma. Ebben a gondolatban vigaszt talált, az először elszakadt pólót később magához vette, nem indult el nélküle sehová, és valahányszor elbizonytalanodott, elég volt csak megérintenie az anyagdarabot ahhoz, hogy a lélekjelenlétét visszanyerje.

Ljudmila alig fél órával ezelőtt harmadszorra is elszabadult. Ugyanaz a sivár környék, ugyanaz a kút, Bob ezúttal nem volt jelen, de nyilvánvalóan értesítették, hiszen most itt szirénázik mögötte a pályán. Iván bármi másra szívesebben gondolt a világon, mint arra, hogy Bobbal mindjárt ismét találkoznak. A magyarázkodásnak meg kell lennie, úgy látszik, ez valamiféle íratlan szabály, kijárat következett, mely egy kamionpihenőhöz vezetett. Iván lehajtott a pályáról, Bob követte. Megálltak, az őrmester kiszállt a rendőrautóból, odasétált a kamionhoz, Iván leengedte az ablakot és köszönt. 

„Bob?”

„Iván?”

„Minden rendben?” – érdeklődött az őrmester.

„Figyelj Bob, ha nem ragaszkodsz hozzá, nem akarok beszélgetni arról, hogy mi történt”  – felelte Iván.

Bob Powell barátságosan nézett föl a kamionból rátekintő oroszra. Aztán beszélni kezdett – „Gondolkodtam” – kezdte így – „és szerintem te félsz. Szerintem ez nem véletlenül történik veled, és most nem az ezoterikus ökörségekre gondolok, hanem nyomós okod van arra, azt hiszem, hogy folyton a saját kamionod alatt kötsz ki.”

„Félek?” – kérdezett vissza Iván vonakodva.

„Igen, meg vagyok győződve, hogy félsz valamitől.” – felelte Bob tiszta hangon. Aztán megkérdezte – „Mitől félsz egyébként, azt meg tudod mondani?”

„A hallucinációktól.” – csatlakozott a játékhoz Iván. Az őrmester eltűnődött a válaszon, aztán azt mondta:

„Nem, ezt nem érzem.”

„A hatástalanságtól?”

„Nem” – rázta meg a fejét Bob.

„Tényleg nem” – ismerte el Iván. „Akkor mitől félek?”

„Sorold föl, ami eszedbe jut. Ne gondolkodj, csak érezz. Mi ugrik be így, hirtelen?”

„Rendben” – bólintott az orosz – „lássuk, félek például a zajtól. A madaraktól, az igazságtalanságtól, a tábornokoktól, a példás családanyáktól, a szívbemarkoló állapotoktól. A tényadatok hamisságától, a kitüntetésektől, a pártállamiságtól, a liberalizmus könyörtelenségétől, a szárított áfonyától, a férfiasság tagadásától. A lámpaláztól, a B12 vitamintól, a tizenhatodik századtól, a kimonóktól, a bébiszitterektől, a titánfogantyúktól, a számolástól…. A számolástól!” – Iván arca felragyogott – „A kiszámíthatatlanságtól félek. Hogy az élet kiszámíthatatlan. Bármikor, bármi megtörténhet benne. A valószínűség sem jelent biztosítékot.”

„Értem” – bólintott Bob.

„Szerinted attól félek, hogy minden, amit tervezek, visszafelé sül el?”

„Ettől.”

„Tényleg ettől. A szégyentől” – vallotta be magának Iván.

„Igen” – mondta Bob támogatón.

„Pedig egyébként magabiztosnak tűnök, nem?” – pillantott a rendőrre az orosz.

„Igen” – felelte az.

„Ezzel mit kell csinálni szerinted?” – kérdezte most a kamionsofőr.

„Nem tudom, Iván,” – sóhajtott föl Bob – „a kamion fékjét most meg kell javíttatnod. Nem tűr halasztást, meg kell lennie, különben lefoglalom a járművet. De, ha csak egy kicsit is bízol bennem, nálad racionálisabb kamionsofőrrel még nem találkoztam.”

„Nem?”

„Nem számolsz ki rosszul semmit, az élet ilyen. Ilyen, nem lineáris.”  

„Úgy gondolod?”

„Úgy.”

„Hát, kösz. Bob. Nagyra értékelem.”

Amint az őrmester visszaült a szolgálati autóba, Ivan elmélázva nyúlt a mobilja után, minden fókusz nélkül meredt az előtte elterülő parkolóra, aztán egészen lassan egy végtelennek tetsző számot tárcsázott fejből. A vonal hosszan csengett. Amikor végre felvették, egy idős hölgy köhécselt a túloldalon.

„Olgika, hogy van?” – kezdte Ivan oroszul.

„Nahát, Ivan, fiacskám, alig ismerem meg azt a kedves hangod!” – nótázta a hölgy, világos volt, hogy egészen meglepetten.

„Olgika, működik-e még a vállalkozása?”

„A vállalkozásom, drága gyermekem, hát úgy beszélsz, mintha csak tanultál volna azoktól az amerikaiaktól. Nem vállalkozás az, csak ha úgy adódik, tudod, hogy van ez, ha valaki panaszkodik az egyedüllétre, meg akad egy lány, akinek a szülei is panaszkodnak, hogy hát nem kel el, na akkor intézkedem, nem éppen vállalkozói módokon.”

„Olgika, és hát van olyan leány, akinek a szülei…”

„Hogy ne volna, gyermekem. Indítsam repülőn teneked?”

„Nem, Olgika, gondoltam, haza utazom, úgy értem, hosszabb időre, talán egészen hosszúra. Csak a kiszámíthatóság végett, elém jönne azzal a lánnyal a reptérre, ha szépen megkérem? Néhány dolgot el kell még intéznem itt, de amint tudok pontosabbat, hívom.”

Beindította a teherautót, aztán művészi lassúsággal engedte fel a kuplungot, hogy a kamion leheletkönnyen kanyarodjon ki a parkolóhelyről. Az elszakadt póló után nyúlt, mintha csak igazolni akarná maga előtt, hogy a játszmában jó lépést tett, aztán széles mosollyal fordította a fejét balra, míg Ljudmilával az autópályára sorolt megint.