2021.09.25.

Tárgyfotó

A fényképezőgép ellenőrzőablakán két csupasz láb jelent meg jelentős szőrtömeggel körítve. A nyaraló teljes területén tombolt a kihangosított rádió, a forróságtól lüktetett a levegő a beton felett, és a gyerekek kapkodták a lábukat a medence lefolyójának fémfedelén futva. „Gyereklábak lendületben” –  hosszan nézegette a friss képeket. „Fekete-fehérben egész jó lehet” – morfondírozott. Újabb téma után nézve tekingetett körbe, a gépet szorosan a szeme elé tartotta. „A keret a legfontosabb, kikeretezem a világot” – mosolygott elégedetten. A keresősávba a medence hullámzó kékje siklott. Két férfi úszott vadul egymással szemközt a képkeret két oldaláról, az egyiken sárga úszósapka, a másik barnás göndör fürtjei vidáman rugóztak a feje körül. A kamera közepéhez érve egymásba kapaszkodtak, majd az egyik mintha a víz alá rántaná a másikat, eltűntek mind a ketten. Ijedten kapkodta a kamerát, és közben vadul kattintgatott. A vízen egy összegörnyedt alak jelent meg, az arca lefelé fordult, a háta vonalának folytatásaként világított a sárga úszósapka. Elvette a szeme elől a kamerát és a teljes strandot pásztázni kezdte a tekintetével, de a göndör fürtöst nem lelte sehol. A pokrócra ejtette a fényképezőgépet és három jókora lépéssel a medencénél termett.

Rezzenéstelen tekintettel figyelte a mozdulatlan férfit. Száját résnyire nyitotta, hogy levegőt kapjon, mert belül egy hirtelen jött hullám szinte összepréselte a mellkasát. A bénultság, ami bordái mögül terjedt szét egész testében, egész lényét gúzsba kötötte, egy korábban még soha nem érzett megmagyarázhatatlan tehetetlenség és döbbenet, ami láthatatlan, fagyos karokként fogta közre hangszálait. Izmai megfeszültek, kéz- és lábujjaival mintha egyszerre akart volna a betonba, és az őt lágyan körülölelő szellőbe kapaszkodni. Mellkasa ritmikus mozgása időről időre kihagyott, s egy-egy levegővétel között úgy nézett ki, mint egy naiv szobrász munkája, akinek a legújabb művét állították ki, ezzel reklámozva a medencét és annak kiváló vizét. Az a banális kép, ami az oda tévedő embereket fogadta volna, elsőre biztos derültséget vált ki, ám ahogy jobban elidőztek a láttán, leplezett zavarukban megpróbálnák kitalálni, vajon mi is a szándéka a szerzőnek ezzel az egész installációval.

Percek teltek el, mire a fiú a révületéből lassan magához tért. A tüdeje diktálta ritmustalan mozgás újra egyenletessé vált, és ahogy végre mélyeket tudott lélegezni, tekintete lassan és bizonytalanul elengedte a férfit formáját, majd óvatosan, mint aki nem is ennek a jelennek a része, hanem egy külső, senki más által nem látható személy, óvatosan körülkémlelt.

Az őt körülvevő világ változatlan maradt, és ezt a felismerést egy sóhajjal nyugtázta. Száját ezután összezárta, majd addig préselte, míg az ajkak külső szélei el nem kezdtek fakulni. Előbb a jobb, majd néhány másodpercnyi hatásszünetet követően a bal lábával is lépett egyet hátra. Ahogy esetlenül, kisebb-nagyobb araszokban hátrált vissza, úgy tűnt el szeme elől a vízben talált alak, és ez nyugtalansággal töltötte el. Tisztában volt vele, hogy ötletét csak abban az esetben tudja majd megvalósítani, ha az elkövetkező percekben egyetlen külső tényező sem zavar bele ebbe az egyre inkább beszűkölő térbe, melyből milliméterről milliméterre tűnt el minden tárgy és élőlény a medence körül, míg végül már semmi más nem maradt, csak az a kimaszkolt plán, melynek közepén az ő jövendőbeli témája úszik. Nem tudatosította magában, ám lelke legmélyén azt érezte, ha csak egy pillanatig is szem elől téveszti a medencét és benne a témát, tovaillan, elvész az, amire oly régóta várt. Ezért aztán lassan és gépiesen, mint aki hatással lenne a körülötte lévő világra, araszolt tovább, egészen a fényképezőgépéig, s amikor közvetlenül megállt mellette, lassan, óvatosan, mint aki egy másik ember tulajdonát készül elcsenni, újraírta saját elméletét, és arra jutott, ha megenged egy szemvillanásnyi kihagyást, tárgya nem fog eltűnni a szeme elől, ugyanúgy felügyelete alatt tarthatja, befolyásolhatja pusztán a tudatával, s azzal, hogy jelen van, csak erősen gondol rá, s nem kell szuggesztíven odabámulnia. Miután összegezte magában az elképzeléseit, és levonta a következtetést, nevezetesen, hogy ura térnek és időnek, és rajta kívül már senki nem kaparinthatja meg a témát tőle, hunyorítva, sandán körülkémlelt. Nem telt bele egy másodperc sem, hogy felfogja, rögzítse, majd kiértékelje a körülötte újra teljes valójában létező világot. Nem történt lényegi eltérés az őt most körülvevő események és a percekkel korábbiak között, ezért lassan, megfontoltan, száját még inkább összepréselve visszafordult a medencéhez, és már-már transzba esve szuggerálta benne a már láthatatlanná vált férfit. Hátát időközben elkezdte perzselni a nap, arca, válla, nyaka és karja egyszerre kezdett átforrósodni, de tudomást sem véve ezekről a tényezőkről, kitartóan tartotta magát az elképzeléséhez. Közben a füle mögül kis vonalakban izzadtságcseppek kezdték meg útjukat sima és túlhevült bőrén, s ahogy meredten koncentrált, egyre inkább vörösbe forduló arca két oldalán vastag és kitartó izzadtságcseppek keltek versenyre egymással. Ahogy lassan elkezdett lehajolni a gépéért, egy pillanatra kibillent a tengelyéből, de azon nyomban észbe kapott, és nem veszítve a maga elé kitűzött pontot, korrigálta a hibát, majd sarkára helyezve súlypontját, tovább folytatta manőverét. Mutató- és középső ujjától várta az első impulzusokat, hogy elérte végre a fényképezőgép vázát, de amikor már szinte teljesen leguggolt, kénytelen volt egy pillanatra levenni tekintetét a medencéről, és odakapni a fejét a lába mellé. Ujjai centikkel vétették el a célt, és amikor ráeszmélt, hogy majdnem az ételhordó dobozát vette fel, elöntötte a düh, mert ebben az élet-halál helyzetben semmi keresnivalója nem lett volna annak a semmirekellő tárgynak, amit azért hozott magával, mert a szülei erre utasították. Legszívesebben fogta volna, és elhajította volna jó messzire – akár egyenesen bele a medencébe –, ám mielőtt a harag elöntötte volna az elméjét, észbe kapott, és lehűtötte magát. Megragadta a gépet, felegyenesedett, fókuszpontját újra a medencére helyezte, és remegő kézfejével lassan megindult felé.

Az első érzés, ami lábujjából az agyába szállította az információt, kellemes és hűs volt, s ahogy térdig ereszkedett a vízben, reszketése szépen lassan alábbhagyott. A víz kellemes illata, halk, alig kivehető hangja olyan emlékeket idézett fel benne, amik megnyugtatták az elméjét, ellazították az izmait. Lassan derékig állt már a vízben, a fényképezőt tartó kezét a víz felett kitartva lassan elkezdett a férfi felé haladni. Ahogy a lebegő testhez közeledett, szívverése felgyorsult, és egy különös, már-már bizsergető érzés indult meg a gyomrában. Nem, ez nem olyan volt, mint amikor apjához kellett mennie, hogy beszámoljon legutóbbi baklövése felől, ez annál sokkal erősebb, lüktetőbb, korábban még nem tapasztalt, szúró érzéssel vegyes görcs volt. Már csak karnyújtásnyira állt a férfi derekától, amikor fogát ajkába mélyesztve lassan arca elé emelte a gépét, egy újabb lépést tett előre, visszatartotta addig is szabálytalan lélegzetét, nyelt egyet (ez a torok legalább olyan öntudatlan reflexe volt, mint az oxigén után kapkodó tüdőé), megkerülte a víz felszínén lebegő alakot és megállt előtte. A fényképezőgép objektívje szinte már érintette a férfi orrát, mire a fiú hátrébb lépett egyet, hogy keresőjébe foghassa a vízből hol ki, hol beforduló arcot.

Amikor úgy döntött, megtalálta ebben azt a megfelelő ritmust, ami a tökéletes beállításhoz kellett, mutatóujját óvatosan, hangtalanul rásiklatta az exponáló gombra.

Először csak egy éles hangot hallott, de még fel sem ocsúdott belőle, amikor az megismétlődött. Nem telt bele egy perc, és a bal arcából elindult egy erős, zsibbasztó lüktetés, majd ezt a fültöve követte, és hamarosan már az egész arcát elöntötte a forróság. Szembogara kitágult, majd összeszűkült, végtagjai elernyedtek. A meglepettség, ami a gyors egymásutánban bekövetkezett csattanást követte, megfosztotta bárminemű további cselekvéstől. Izmai elernyedtek, és amint az ujjáig hatolt a meglepettség, kiengedte tenyeréből a fényképezőgépet. A fülében egyre erősödő zúgás miatt nem hallotta, amikor a gép halk puffanással a törölközőjére esett. Ahogy a forró, vibráló fájdalom az arcából és füléből cikázó gyorsasággal szétterjedt felső testében, úgy homályosodott el előtte a világ. Egy pillanatig azt hitte, álmodik, mert minden, ami eddig tűéles és ezerféle színárnyalatban kavargott előtte, egyszeriben elmosódott, szürkésfehér, hullámzó masszává vált. Csak amikor első, szeme sarkából kiserkenő könnye patakként folyt végig a napégette bőrén, tért vissza a valóságba.  Ám a külvilág újbóli érzékelése nem volt elegendő ahhoz, hogy a teste mellett bénultan lógó karjait megmozdítsa, és letörölje arcáról ezt a hirtelen jött, hűvös érzést. Ahogy füléhez sem volt képes nyúlni, hogy valahogy leállítsa, vagy akárcsak tompítsa a kis csatornákon keresztül egyre erőteljesebb és vibrálóbb módon szétáradó sípolást. Annyit tudott csak, hogy alsó testét képes mozgatni valamelyest, így lassan felegyenesedett, de remegő lábai nem bírták el még mindig tetszhalott állapotban lévő testét, ezért megadóan, minden erőlködés nélkül térdre rogyott, és tehetetlenül, kiszolgáltatottan nézett maga elé. Remegő ajkain keresztül megpróbált egy szót kipréselni, ám mikor egy elmosódott alak közelített felé, meggondolta magát, és némán várta, mi következik. Tudta, hogy ez az alak, ez a forma ismerős a számára, de nem merte elhúzni a vastagon a szemére telepedett fátylat, és megpróbálta kitalálni, mi történik körülötte. Az első hangfoszlány, ami eljutott a tudatáig, egy pillanatra megzavarta, ám ahogy egy szótag újra és újra ismétlődött csengő füleiben, lassan elméjében egy képet, egy alakot, egy múltbeli eseményt rendelt, és lassan, bizonytalanul kikristályosodott előtte a hang tulajdonosa. Miután egy egész kép állt össze lelki szemei előtt, egész mondatok törtek utat még mindig dobogó-sípoló fülében, de nem akarta továbbra sem elfogadni a valóságot, ami egy percen belül tomboló, megállíthatatlan szörnyként rontott rá.

– Hallottad, amit mondtam? Hallottad?! Anyád most nincs itt, hogy a pártodra álljon, világos?! Hallasz?! Hallod, mit beszélek? Idióta hülyegyerek! Ne merészelj még egyszer megzavarni, érted?!

– Apa, te itt? – próbálkozott, majd hosszas magyarázatba kezdett arról, hogy éppen most dokumentált egy szörnyű bűntényt, perdöntő bizonyítékok vannak a kezében, amik igazán fontosak lehetnek, a rendőrök koronatanúként fogják kihallgatni, de főként a képeit használják majd, tele lesznek vele a lapok, ahogyan a nevével is, pár nap múlva ismerni fogja az egész ország, és ezenfelül hihetetlen és egyben borzasztó, ami történt, rémisztő, sőt mi több vérfagyasztó, nehéz rá szavakat találni, mert itt, kétség nem fér hozzá, egy embert öltek meg hidegvérrel, és a hulla, a hulla még mindig itt van, észre sem vették, mert csak ő látta, és ez semmi ahhoz képest, hogy a gyilkosnak is itt kell lennie valahol. Itt azért egy jelentős hatásszünet mellett vett egy nagy lélegzetet, majd minden meggyőző erejét latba vetve bökte ki: „Meg kell keresnünk a gyilkost.” Az apja úgy nézett rá, ahogy az elmegyógyintézetben nyugtató beadása előtt néznek a páciensre.

– Édes gyerekem, mi a fenét zagyválsz itt össze? Miféle gyilkosság? Miféle hulla? Gyilkos és bizonyíték? Megint valami hülye történeten járattad az eszed.

A fiú lassan leengedte magyarázó kezeit, és ahogy az apjára pillantott, úrrá lett rajta az iránta érzett kényszerű tisztelet, a beleegyezés szükséges rutinja. Sután fordult hátrafelé, hogy megnézze, észrevették-e már a hullát a medencében, de izgalomnak vagy érdeklődő csoportosulásnak semmi nyoma. Kissé szédülni kezdett a tanácstalanságtól, hogy vajon mi is lehetett az az izgalom, amit pár perccel ezelőtt olyan intenzíven élt át. Zavartan nézegette a csupasz lábfejét, a látványba az apja vizes lába is benne volt, és ahogy lassan felemelte a tekintetét, feltűnt az apja kezében a sárga úszósapka.

 

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.