A tanulásnak van egy kulcsfontosságú fogalma, ami bár elég profánul hangzik, mégis az egyik legfontosabb. Ez a történetmesélés. A történetmesélés olyan fejlemény, amelyet tapasztalatainkról, érzéseinkről és elképzeléseinkről tovább adott históriák alkotnak, és amely közösségként köti össze az embereket a világ minden pontján. A történetmesélés közvetíti és megosztja azokat a gondolatokat, amely emberré tesz minket, így segítenek értelmet adni a múltnak és felkészülni a jövőre. A történetmesélés azon az egyedi emberi kommunikációs vonáson alapul, hogy szintaktikusan gondolkodunk (erre semmilyen állat nem képes), azaz képesek vagyunk a gondolatokat kisebb darabokra bontani, majd azokat összerakva valami újat alkotni. A történetmesélés tehát sikerünk egyik titka, ez által tudást és kultúrát örökítünk emberről emberre, helyről helyre. Az évezredek során pedig összetett narratívákat építettünk fel, és ezek a történetek alakították aztán az egész emberi történelmet.
Pappné Gál Beatrix, hallgatónk
Személy szerint rendkívül szeretem azokat a történeteket, amelyek tőlünk több ezer kilométerre élő népekről mesélnek. Ősi kíváncsiságunk az is, hogy vajon hogyan, miként zajlik az élet máshol, azokban a távlatokban, amelyeket személyesen talán sohasem tapasztalhatunk meg.
Gyerekkorom egyik kedvenc játéka, amelyre biztosan mások is jól emlékeznek: a „forgass, mesélj Föld”. A csukott szem, az asztali Földgömb tengely körüli pörgése, érintésünk, ami egyszer csak megállítja a „világ forgását”. Az izgatottság, hogy belőjük, most éppen hol kötött ki hatalmas kolumbuszi vitorlásunk, milyen messze merészkedtünk az otthonunktól, és vajon milyen történetet fog felfedni magáról a part, ahová éppen kimerészkedünk. Vajon úgy gondolkodnak itt az emberek, ahogyan mi? Vajon abban hisznek, amiben mi?
Képzeljük el, hogy most ismét pörgetünk. Rázzuk fel a legénységünket. Eléggé elandalította őket a víz szerencsésen csendes hullámzása, de kikötünk. Vitorlák, kötelek, horgony… végre szilárd talajra léphetünk. A nap annyira vakít, hogy kezünket ellenzőként kell használnunk. A levegő sűrű és sós. A talpunk pedig, homokgömbök ezreit érzékeli. Egy különös sziluett tűnik fel előttünk, alakja fényből és légből formálódik. Mozgékony spanyol nyelven beszél hozzánk, de mi értjük őt. A fény-hang egy férfié. Szeretnéd tudni, hol vagy, jól mondom? ̶ kérdezi, és mi bólogatunk. Rebública Dominikana – mondja ő. Mit szeretnél még tudni? Mindent, válaszolnánk zsigerből… És miért? ̶ akaszt meg azonban minket hirtelen. Így már nehezebb egy kicsit. Nos hát, nem is tudom, talán beszélhetnél a kultúrádról, a csodás életről ezen a mesés helyen – válaszoljuk, miközben visszanézve látjuk az óceán réteges színeváltozását. Látom, sok mindent kell elmondanom neked, gyere velem – súgja nekünk egészen közelről. Junot Diaz mellé szegődünk hát. Fény-lég alakja néha a jobb, néha meg a baloldalunkra kerül. Történetét, egy elbeszéléssel indítja és belekezd Oscar Wao rövid, de csodálatos élete regényes elbeszélésébe.
Narrátorunk több idősíkon, és több elbeszélőn keresztül egy család sorsával belefonva mesél Dominika modernkori eseményeiről, amely egyeseknek maga a „paradicsom”, míg a többségnek embertelen és emberellenes pokol egy Trujillo nevű diktátor „kiemelkedő eredményeihez” tartozó népírtása következtében.
Oscar Wao tipikus könyvmoly, rajong a sci-fi-ért. Egy New Jersey-i gettóba szakadt dominikai család sarja. Vannak álmai és vágyai, mint bárki másnak. Többek között szeretne a dominikai Tolkien lenni, termetes túlsúlyából leadni, és megtapasztalni a szerelmet. A címből úgy gondolhatnánk, hogy a főszereplő, azaz Oscar élete rövid, de csodálatos, ez azonban cseppet sem lesz igaz. Vagyis hát nem úgy, ahogy gondolnánk, és ahogy máskor lenni szokott. Junot ízig-vérig mesélő, és rendkívül fifikás. A prózai stílusok ötvözése, a szöveg dinamikája, dominikai ritmusa, az ellentmondásos, mégis megkapó szereplők bizony zavarba ejtik a hallgatót. Meg persze vendéglátónk rendkívül szemtelen is. Csak egy kevés információt ad, mégis ráismerhetünk a lényegre. Hogyan alakul egy egész nemzet sorsa, és miért tart olyan hosszú ideig, amíg erre ráismer, és így miért van a hatalom gyeplője mindig ott, ahol. Pimasz derűvel beszél nagyon is együttérzést keltő, de szánalmas dolgokról, éppen olyanokról, amelyekről egyikőnk sem hinné, hogy vele is megeshet. És mégis. Éppen ez történik. Látod – hallhatjuk tőle – én szóltam. Aztán a pofont meg az viseli, aki kapja, ha tudja, vagy mondhatjuk úgy is, ahogy tudja vagy akarja.
Oscart a környezete igazi lúzernek, azaz nördnek tartja… „Oscar, aki már másodévesen potom 123 kilót nyomott…Nem ment neki semmilyen sport, még a dominó sem…Nem ment neki a zene, az üzlet vagy a tánc. Amíg mások fallabdáztak, vezetni tanultak, ő zabálta Asimovot, a Dűnét, éhesen vetette magát szerzőről-szerzőre, és csupán csak e téren tette tanúbizonyságát annak a zsenialitásának, amiről nagyanyja állította, hogy a családi örökség része. Írt tündérnyelven, beszélte a csakobszát, jobban ismerte a Marvel-univerzumot, mint Stan Lee, és fantasztikus szerepjátékos volt… úgy viselte nördségét, akár egy Jedi a fénykardját, főleg akkor, amikor enyhének számító beszólásként megkérdezik tőle, hogy „Hé, hájgombóc, élnek köcsögök a Marson?… Akkor se tudta volna elhitetni magáról, hogy Normális, ha akarja…”. A középiskola tehát „örök aggodalom számára, ami felért egy középkori megszégyenítés kalodájával…mindennap bebattyogott az iskolába, de csak a felszabadulásának a napja járt az eszében… és amikor először hallotta a hülyék pokla kifejezést, pontosan tudta, hol található és kik a lakói”.
Ő néha akart, de igazán, „tipikus, normális” dominikai pasi lenni. Kapta is szépszámmal a tanácsokat, amik valahogy mégsem úgy sültek el, ahogyan azt ő szerette volna. És tényleg, néha úgy érezhetjük, saját maga ellensége. Hogy haragszunk-e rá ezért? Döntsük el mi magunk. De haragudhatunk-e arra, aki csak azt teszi, ami igazán saját magából következik?
Remek elbeszélőnk, Junot, helyi specialitást is kínál. Például a Fukú ̶ misztika, babona, átok, ami egy család egész nemzetségét súlythatja, ha azt mondja, Nem. Nos és a Zafa, a tuti biztos védelmező varázsige, amit mondogathatunk a nap 24 órájában, ha esetleg veszít a kedvenc csapatunk vagy kiszárad füvünk a kertben. Hallhatunk kifejezésekről, amik önmagukban rejtik a karibi-spanyol életérzést például azt, hogyan kell „dominikásan” élni és viselkedni, mondjuk a bachatero elsajátításával. Aggodalomra semmi ok, szószedet segít nekünk eligazodni, hogy mit is jelentenek ezek.
Sajnos minden látogatás egyszer véget ér, így nekünk is indulnunk kell, de Junot többet szeretne mesélni nekünk a Karib-térségről, a családok működéséről, a belső és külső konfliktusokról, a kulturális globalizációról. Közel szeretné hozni hozzánk és érthetővé tenni e távoli helyek mindennapi jelenségeit, ezért papírra veti hát számunkra gondolatait a Fulladás és Így veszíted el c. novellás füzéreiben, amelyet a visszafelé tartó utunkon lapozgathatunk.
Hajónk deszkapadlóján állunk már, hónunk alatt a két vékonyka kötettel, amikor utoljára halljuk őt. Tisztítsuk meg az érzékszerveinket, és figyelmünk legyen alapos, mert a sorok között érezni fogjuk „a levegő páráját és az élet illatát”. A történetek mondanivalója azonban sokrétegű, akár a személyiség fejlődése. A tapasztalat pedig sokszor keserű és fájó lesz, de látni fogjuk, hogy a jövőbe vetett hit és bizalom örökérvényű.
A kiemelt kép Amelia Barklid fotója, forrás: Unplash
