2021.09.25.

A sárkány

 

A kora reggeli köd egészen alacsonyan borította be a tájat. Az utóbbi időben megkedvelték ezt a ködöt, ahogyan opálosan bevonja, a hamuszín minden gazdagságával megajándékozza az erdőt. Ebben a homályos, páracseppektől terhes levegőben feloldódtak a körvonalak. A következő kanyart sem igen lehetett látni, ha szigorúan vesszük három lépésnyire sem. Korábban mindkettejüket zavarta volna ez a bizonytalanság. A jövő kiszámíthatatlansága, a váratlan, a megfoghatatlan, mindaz, amit mások sorsnak, a sors fordulatainak, esetleg – némiképp cinikusan – a sors tréfájának neveznek. Egy ideje nem számoltak már ezzel. Nem egy egyszeri döntés során engedték el a sors fogalmát, amelyik – sokan mondják – rendezi az életet. Egyszer csak váratlanul tűnt el a magyarázataikból, döntés, latolgatás vagy számítgatás nélkül. Nehéz volt megfogalmazni, hogy mi maradt. Talán a percek elválaszthatatlansága, amelyet nem bont többé részekre holmi sorsesemény, inkább húzza őket magával. Ennek az ismeretnek a titka talán abban rejlett, hogy megtanulták megfigyelni a pillanatot. A pillanat pedig hálás volt ezért, nem ért véget, hanem kitágult és egybeért a következővel. A következő kanyar bizonytalanságával is hasonlóan állt a helyzet. Feloldódott a pillanattal, akárcsak a látvány a ködben. Megszűnt a váratlansága, hiszen tudták, maguk gyalogolnak bele, lépés lépés után. A továbbiakban az a kérdés, hogy vajon mi rendezi az életet, bizony fogas kérdés maradt. Viszont leszámoltak két tényezővel, ami olyan sokak számára félelmek forrása. Megszűnt a mulandó idő, és megszűnt a jövő kiszámíthatatlansága.

A hátizsák egyenletesen surrogott a hátukon, lényegében a legerőteljesebb színfoltként volt jelen mindkettejük számára. Hol az egyikük került épphogy előrébb, hol a másikuk, és akkor a kék-okker hátizsákok jelentették a biztos pontot, hogy merre mozdul a másik. Órák óta baktattak így csendben. A bakancsuk alatt a tölgyerdő lehullott levelei úgy rendeződtek, akár egy pontos grafikai nyomat. Levél a levélen, kuszán, végtelen rétegződésben szórva, egyformák és különbözőek mind. A körvonalaik úgy váltak el egymástól, ahogyan a színeik megszabták, alig egy-egy árnyalatnyi különbséggel. Megfigyelték ezeket a finom rendeződéseket. Vagyis az egyikük bizonyosan megfigyelte, vagy a másikuk, de arról nem tudtak, és nem is akartak számot adni, hogy mikor mit detektál a másik. Mindkettőjük belső ügye maradt, ahogyan annyi minden más is, az erdei neszek, illatok, a belső képek, amik jöttek-mentek, bár határozottan ellene dolgoztak. A legtöbb tudásuk egymás lélegzetéről volt, ahogyan a mélységes mély csendben a lépések lendületére, a megterhelő gyaloglásban magukba zúdították, majd elengedték a levegőt. Persze nem kellett volna megfigyelniük a másik lélegzetét. Bőven elegendő lett volna a sajátjuk. De ez ellen valahogy nem akartak tenni, és úgy tűnt, nem is kellett, mert már órák óta összerendeződött, ugyanarra a ritmusra járt.

Az egyikük megtorpant, hogy előkotorja a táskából a fényképezőgépet, és akkor a másik is, csak hogy bevárja a ritmust. Nem keresett hosszan az objektívvel, minden tökéletes volt körülöttük, a köd mindennek az előre komponált fotóját kínálta rögzítés nélkül is. A kép csak a bizonyossághoz kellett, hogy később, otthon, távol ettől a nyugalomtól is tudjanak a szálakká szövődött pillanatról. Rengeteg kockát kattintott el az ösvényről, az ágak vonulatáról, a fák koronáiról. Alig tudott betelni a gondolattal, hogy mindez majd visszanézhető. A másik hálás volt ezért, nem szólt, csak kajánul mosolygott, hogy akkor a meditációs gyakorlatnak ugrott, visszaléptek a technikai világ keretei közé, kettőzgetik a pillanatot, amiről már olyan jól tudták, hogy alig valami értelme.

Az ösvény végén az autó várta őket. Csak amikor beszálltak, érezték, hogy mennyi párát gyűjtöttek magukra. Előtte eszükbe sem jutott, hogy elnehezedett rajtuk a kabát, a sapka, a sál. Bent gyorsan levetették a kötött holmit, és inkább elindították a fűtést. Az autó üvege pillanatok alatt homályos lett, akárha a kinti köd költözött volna be hozzájuk. A képeket visszanézve hihetetlen volt az egész. A nyugalom, az egyensúly, a lépések kimért tempója. Elszántan keresték a nyomait. A képekbe nagyítva aztán különös gondolatuk támadt. Nehezükre esett ennyi hallgatás után a beszéd, de mindketten szükségét érezték, hogy megtörjék a csendet. „Lehet, hogy őrültségnek gondolod” – kezdte az egyik egy rövid torokköszörülés után, a másik éppen csak levegőt vett, hogy valami hasonlóba kezdjen. „De az az érzésem” A másik folytatta: „Hogy nem voltunk egyedül?” Tanácstalanul néztek egymásra, aztán a nagyított képre a kamera ellenőrző képernyőjén. Egyre világosabban látták, hogy egy sziluett rajzolódik ki a ködben, persze amennyire a ködben a körvonal kirajzolódhat. Sejtelmesen, alig láthatón, épp csak annyira, hogy a képzeletük ne ereszthesse el többé. „Olyan, mint egy sárkány” – kockáztatta meg az egyikük alig hallhatóan. „Pont ezt akartam mondani.” Nehéz volt ezen bármit is magyarázni, egymásnak nem is nagyon kellett. Másnak meg, másnak képtelenség lett volna. De egész úton hazafelé, míg az autópálya egyenletesen suhant alattuk, nem tudtak szabadulni a képtől, hogy az erőben haladnak előre, és mögöttük megmozdul a köd. Összegomolyodik, majd visszasimul, belerendeződik az ágak közeibe. Ahogy haladnak előre, mint valami uszály, húzódik mögöttük egy sárkány a tekervényes, légnemű tagjaival, halkan, észrevehetetlenül, mondhatni diszkréten követi őket. Nem akar rájuk ijeszteni, nem akarja elbűvölni őket, csak éppen jelen van.

 

A kiemelt kép szerzője: Sanjaayapirk, forrása: Wikimedia Commons

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.