2022.07.04.
Tomori világElső közlésKert a föld alatt

Kert a föld alatt

 

A föld alól mindenhonnan apró élőlények jöttek elő, és vitték, amit csak tudtak. Az almákat, a megbontott dinnyeszeleteket, a csokoládétáblákat, a sárgálló sütőtököket. Úgy nyüzsgött a piac kopáran maradt szemétdombja, mint nappal a vásári bódék körül a nép. Edward, az éjjeli őr arra a sistergő hangra lett figyelmes, ami a szennyvízcsatorna felől érkezett. Mintha forrni kezdett volna benne a víz. Közelebb lépett, de nem vizet látott benne, hanem a bedarált zöldségek és gyümölcsök pépes zúzalékát, amint lefelé szivárog a kanális felé. Eszem megáll, motyogta, és megpróbált visszatérni az őrbódéba, de útját állta egy nagy halom zöldség, amelyik valami furcsa erő hatására, egyenletesen siklott az aszfalt felett, és nyílegyenesen a csatorna felé tartott. Az őr izgatottan vette le az egyenruhájához tartozó hivatali sapkát, és minden igyekezetével azon volt, hogy valahogyan a helyzet ura maradjon.

Előbb úgy gondolta, keresztül vág a lebegő halmon, hiszen ez a legrövidebb út a bódéhoz, de ahogy közelebb ért, észrevette, hogy a durván lefaragott krumpli-, uborka- és padlizsánhéjak különös, zöldes-barnás hálót alkotnak, és mögötte ott kúszik társaival az alma, amibe éppen csak beleharaptak, na meg a díszítésre használt paradicsom, narancs és uborkadarabkák egyedi formái.  Megtorpant hát, és ellenkező irányba futott tovább, ami jó nagy kerülőt jelentett. Lélekszakadva szedte lábait, de szeme sarkából látta, hogy a piac több pontján is suhannak hasonló képződmények a csatornák tetőfedelei felé. A sárgán fénylő őrbódé rácsos ablakának fényében kirajzolódott Max, az őrtársa sziluettje.

A fenébe is, Max, még jó, hogy itt vagy. Jönnöd kell azonnal, nem hiszed, hogy mi történik odakint. A másik őr unottan nyújtózkodott a szűk kis bódé melegében, egyértelműen zokon vette, hogy megzavarják a kényelmes esti filmnézés közben. Mi lehet olyan életbe vágó, hogy félbehagyjam a sorozatomat? Gördült grimaszolva hátra a gurulós irodai székkel. Edward mondanivalójának fontossága tudatában hadart. Ha elmesélném, nem valószínű, hogy komolyan vennéd. Vagy inkább azt mondanád, hogy túl sokat ittam.

Giuseppe Arcimboldo, Nyár, 1563, forrás: Wikimedia

Zseblámpákkal vágtak át a piac víztócsákkal és túlpakolt szemetesekből kipottyant papírzacskókkal, műanyag evőeszközökkel tarkított aszfaltján, egyenest a csatorna felé. Edward lelassította lépteit, és óvatosan kémlelt körül, reflexszerűen kapott társa karja után, mint egy gyerek, amikor átkel az úttesten. Ekkor már Max is észrevette a földön túlinak tűnő eseményt. Mindkét férfi kővé dermedve és hitetlenkedve figyelt a csendes, de baljóslatú hangokra, ami úgy tűnt, mintha az időközben beköszöntő teljes sötétségben mindenfelől érkezne. Az ide-oda mozgó zseblámpák fényében látták, hogy a maradékok valóságos hadserege tűnik el a csatornában. Egymásra néztek és a másik karját noszogatva közelebb araszoltak a csatornalyukhoz. Olyan volt, mint egy kitátott száj, ami képes mindent elnyelni. Max, szerinted milyen lesz a világvége?  Erről két dolog jutott az eszébe. Az egyik, hogy mindig is szeretett volna kreatív képességekkel megáldott egyén lenni, hogy az ilyesmit elképzelje, a másik, hogy ha tényleg megadatott volna számára, nem biztos abban, hogy minden reggel felkelne, mert azért ez a dolog a képzelettel mégiscsak félelmetes tud lenni. Hangosan azonban nem válaszolt, csak némán mutatott a feléjük közelítő, furcsa kinézetű és apró testű élőlényekre, amelyek a hátukon, a szárnyaikon, a hátukból kinőtt csápjaikon szállították a zöldségek maradékait. Amikor az utolsó állat is elhagyta a föld felszínét, és a mélybe vetette magát, a hirtelen rájuk törő csendben a két férfi tanácstalanul nézett egymásra. Figyelj, szólt Max, és egészen a luk pereméhez lépett, hogy lenézzen a föld alá. Semmit sem látott a korábbi nyüzsgésből, csak a csatornagödör baljós falát, meg a legalul futó alagútrendszert. Menjünk le, és nézzünk ennek utána. Megőrültél? lépett Edward is mellé. Gondolj bele, ha előállunk ezzel a történettel, ugyan ki fog hinni nekünk? De Max nem hagyta magát. Képzeld csak el, akár hősök is lehetünk. Edward minden jobb meggyőződése ellenére, követni kezdte társát a csatornalépcsőn lefelé, mintha mágneses erővel vonzaná a megmagyarázhatatlan.

Bent, ahogyan lejjebb értek, a homály egyre oszlott, és valami csacsogásszerű zsivalyra lettek figyelmesek, mint amikor a menzán gyülekeznek az éhes óvodások. Max lassította a lépteit, és a karjával feltartóztatta a társát is. A következő kanyarnál megálltak és óvatosan lestek beljebb. Ami a szemük elé tárult, az meghaladta minden képzeletüket. A kiszélesedő folyosón egy tökökből, uborkákból, padlizsánokból és répákból rakott trón állt, rajta pedig egy fura lény terpeszkedett, láthatóan elégedetten és lustán. Körülötte a fentről már ismert apró teremtmények hordták koncentrikus körökben a piac maradékát, a lény pedig minden hozzá érkező falatot azonnal eltüntetett. A bőréből vezetékek álltak ki, és egy trafóhoz hasonló szerkezetbe vezettek. Elképesztő, suttogta Edward, lehet, hogy ez az egész mindig is itt volt? Itt termelik a város számára szükséges áramot? Ahogy kimondta a nyüzsgés hirtelen állóképpé merevedett. A váratlan támadt csendben az utolsó két szó csakúgy visszhangzott. A következő mozzanatra később nem szívesen emlékeztek. Az apró teremtmények tömege, mint valami földszintes mozgójárda áramlott feléjük, maguk fölé emelték őket, és meg sem álltak a trónuson üldögélő élő áramátalakítóig.

Mindkét férfi próbált megkapaszkodni valamiben, amiben megtámaszthatnák magukat, de csak a levegőt markolászták, a szorgos kis csápok és lábak szorosan tartották a végtagjaikat. Amikor a trón előtt nagyot huppantak mindketten, a lény kitátotta nyúlványszerű, de csőrben végződő száját. Faágakból álló kezével megragadta Maxot, és azonnal elkezdte nyelni az őrt. Ezt nem teheted, üvöltötte Edward, ő nem szemét vagy maradék. De mire végigmondta, a társából már alig csak a cipő volt kivehető. Ahogy kezével, jobb ötlet híján a ruháját tapogatta, megérzett a zsebében valamit. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve, gyorsan elővette és a lényre szegezte. Azonnal köpd ki őt, nézett elszántan a teremtmény szemébe, miközben az eszköz fémrészével ütögetni kezdte a lény bőréből szerteszét futó cső hozzá legközelebb eső részét.

Giuseppe Arcimboldo, A négy évszak, 1590 k., forrás: Picryl

Az átlátszó vezetékeken suhanó energia fényében hirtelen megcsillant Edward csavarkulcsának fémes része, amely nemcsak elvakította a szemétfaló lényt, hanem meg is döbbentette. Egy nagy böffenéssel Max ismét előbukkant és gurulva placcsant éppen Edward lába előtt a földön. A ruháját, haját, kezét vastagon borította a csúszós-nyálkás valami, aminek az illata és a színe leginkább romlott eper,- citrom- és erdei gyümölcsturmixra emlékeztetett. A szörny sűrűn pislogott hasa alatt lévő szemeivel, miközben lassan és kényelmesen lebegni kezdett a trón fölött. Kik vagytok és mit akartok a megsemmisülés és újjászületés kertjében? Ekkor anélkül, hogy egymásra néztek volna, mindkettejük fejében  megjelent egy régről ismert kép, A gyönyörök kertje, ahol az emberek épp oly bizarr módon részesülnek az élet örömeiből, mint a szomszédos fatáblán szenvedéseikből kínzatásaik közepett. Egyszerre értették meg, hogy a végítéletet várni felesleges. Nem azért, mert nem jön el, hanem mert már minden mozdulatban, minden energiaramlásban ott van.

 

 

A kiemelt képen: Giuseppe Arcimboldo, Vertumnus, 1590-91, forrás: The Paris Review

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.