A jelzőlámpa ebben a szenvtelenül esős időben olvatagon váltott zöldre. A vizes aszfalton egybefolytak a közlekedési lámpák színei, mintha valaki kiöntött volna néhány nyitva hagyott festékes bödönt. Az esőcseppek kopogtak, akár ének az esőben, fütyörészve kezdte mozgatni a dallamra a kormányt, az autó táncolt a vizes aszfalton. Még az kellene, hogy felboruljon. Rutinból kanyarodott balra, megszokta, hogy ebben az irányban közelíti meg az uszodát. Csakhogy ma egyáltalán nem az uszoda felé igyekezett, erre persze csak akkor jött rá, amikor elérte a parkolóház bejárati rámpáját. Egy autó vadul fékezett a rámpa tetején, ő meg kis híján nekihajtott. Hogy az a. A kis Josephine az Opera előtt, hát persze, őt kellene felvenni. Valószínűleg mostanára jól megázott, és a madárjelmez miatt megint vitázni fog, hiába mondja majd, hogy a madarak is eláznak, így is elbűvölő a haja, és ezer elnézést a késésért, hercegnő, robogott, ahogy tudott, de az újabb török üzletkötők jöttek. A másik irány, a másik irány. A Lindwurmstraßén valóban csak araszolni lehetett. Elképzelte Josephine-t, ahogy folyik végig az arcán a bőségesen mért színházi smink, és egyre enegrikusabb trappolással rója az utcát a bejárat előtt. Meg a délután. Megírta a megrendelőt, átnézte kétszer, majd rossz címre küldte. Elküldte és azonnal észrevette. Pihennie kéne. Elképzelte, ahogyan nézi a tengert, a madarak rikoltva kergetőznek, és a morajlás ritmusa. Megint majdnem nekiment, miért nem indexel időben. A marha. Ja, a morajlás és a szél, a határtalan tér, ahol összeér a föld, a víz és az ég.
Sárgára vált a lámpa a Maximilianstraßén, rálép a gázra, csikorgó gumikkal fordul balra, elnézést, elnézést, az az ember jutott az eszébe, aki a gyárban az index hangját hangolta, hogy milyen legyen ez a tiktak. Lassít, észreveszi az elázott madarat. Az ajtót szélesre tárja maga mellett. A 15 éves nádszál beül, tényleg nagyon megázott. Elviselhetetlenül tiktakol az index. „Ne haragudj, Jo. A hülye délutáni forgalom. Itt a kabátom.” Elkapja a tekintetét a vizes tollak mögül érkező szemrehányó pillantások elől. Josephine a lába alá gyömöszöli a táskáját, idegesen szárítgatja a haját a kesztyűtartóból kihúzott zsebkendőkkel, csillámok és festékmaszat minden húzás után. A próbaruha maradványainak mélyéről mondja, szokatlanul életlen hangon: „Papa, ne mondj semmit, rendben? Úgyis mindig késel.” Kikanyarodnak a Maximilianstraßén, vissza dél felé. „A mai nap nem jött ki valami jól. Ebben a madárizében méretarányosan legalábbis egy struccnak nézek ki, azt hiszem, úgy is balettoztam. Figyelsz? Nem is láttad még ezt a próbát.” Az apja a tőle telhető figyelemmel hallgatja. „Igazad van. Strucctánc, méretarányosan. Nem láttam. Mikor jöhetek, hogy megnézzelek?” „Holnap, holnapután, bármikor, a kérdés inkább az, hogy mit szeretnél látni?” Csodálkozva néz rá az apja: „Hogy érted, hogy mit szeretnék látni? Gondolom, amit táncoltok, strucc, kakadu, mindegy. Leginkább téged.” A tollak alól most már alig hallatszott hang. „Te tényleg nem figyelsz. Holnap reggel eljönnél velem futni? Talán akkor el tudom mondani, mi van.”
Reggel kukorékol a telefonja. Gyorsan lenyomja, hogy ne ébressze fel a másikat. Előző este odakészítette a futócuccait, csak így tud reggel elmenni. Ha csak egyetlen másodpercet gondolkodnia kell, akkor meg is gondolja magát. Csukott szemmel öltözik, a robotpilótája kiviszi a konyhába. Beles Josephine ajtaján, látja, hogy a lánya lehajtott fejjel magában morogva veszi a cuccait. „Kész vagy?” – kérdi tőle, bezzeg, mikor kisebb volt, ez úgy hangzott, hogy jó reggelt Holdfényhercegnő. A lány nem válaszol. Jó jel.
Az aszfalton nedvesség csillog, esett, nem csak pára. Az első kilométeren nem beszélgetnek. Az orrukon és a szájukon át érzik a világot, ritmusban a meleg levegő a kinti hideggel, a lélegzetük minden más hangot kizár. Melegszik a testük és melegszik a lelkük. „Na?” – sandít oldalra, tudja, hogy a lány már magában morzsolja. Josephine lassít, hatalmas levegővel vág bele: „Van egy táncos fiú. Profi, elképesztően táncol, nem úgy, mint egy gyerek.” Az apja igazodik a tempóhoz, próbálja a legnyugodtabb hangon, a ritmusban maradva kérdezni: „ És beszéltél már vele?” „Hát ez az, sejtelmem sincs, hogy kellene” – zihál a lány. „Próbáltam, hogy én csinálom a legjobban, hogy mindent tökéletesen, de azt hiszem, nem igazán ment.” „Na, hála istennek” – gondolja az apja. „Még csak az kellett volna, hogy tökéletesen csináld, a közeledbe se merne menni.” A lány egy másodpercre visszatartja lélegzetét, s megkönnyebbült sóhajjal hajtja le a fejét. „Szóval, mit csináljak másként?” „Először is fussunk, mert megfázunk. Mire hazaérünk, kitalálunk valamit.” Könnyedén kocognak tovább, s mindketten ugyanazon a problémán gondolkodnak, amennyire lehet, annyira másként. Josephine játékosan az apja elé kerül, háttal fut, hogy nézhesse, az arcáról akar olvasni. A szemek most összeszűkülnek, és két hatalmas lélegzet között a lehető legaggodalmasabb mosollyal néznek vissza rá. „El fogsz esni, aztán esélyed sem lesz.”
Péntek délután az apja a harmadik sorban ül a többi öltönyös-kosztümös érdeklődővel, akik aznap a kapcsolataikat mozgósítva bekíváncsiskodtak a próbára, és akik a megszokottnál jóval többen vannak, mert Arisztophanész vígjátéka ezzel a múlt századi zenével meglehetősen bizarrnak ígérkezik. A darab elképesztő apparátusa már most látszódik, noha a próbák még az elején járnak. Josephine apja úgy izgul, mintha maga lépne fel. A gondolatra elmosolyodik. Az biztos látványos lenne. A várakozás izgalmától egészen leizzadt. A gyomrában feszült a közös csíny aggodalma. Nem normálisak, ezt megállapították akkor délelőtt, a futás után, amikor a nagy ötletelést egy boldog ölelés kíséretében lezárták. Nem normálisak, és kockára tesznek mindent. A tánckar jelenetéhez való zene felhangzott a zenekari árokból, a színpad emeletes díszlete megtelt fényekkel. Mindenhonnan tollas madarak bukkantak elő, a koreográfia átláthatatlan kavalkádja megkezdődött, és jótékony összevisszaságban örvénylett, mint egy kivilágított vurstli. Te jó ég, mikor jön Jo? Az apja izgalma a tetőfokára hágott, és szerette volna lefújni az őrült ötletet, amikor az általános színpadi kavarodásban oldalról begurult görkorcsolyával és bájos szárnycsapások közepette Jo, majd ahogy feltűnt, el is veszett a színpad túloldalán, akár egy átszáguldó kézihajtány. A koreográfus abban a pillanatban leállította a próbát. A zenészek érdeklődve tekingettek, hogy vajon mi történet, mindenki balesetre gyanakodott, és nem is jártak távol az igazságtól, mert Jo a túloldalon kiszáguldva feldöntött néhány öltöztetőt és pár várakozó táncost. Apa, ha most nem vett észre, az a fiú, vakabb a bányalónál. A koreográfus összehívta a színpadon a táncosait. Jo pillanatok alatt megszabadult a görkoritól, hogy a nyilvánvaló jeleket eltüntesse, futott a többiek közé. „Ki volt az, aki az előbb itt szerencsétlenkedett?” – kérdezte a rendező higgadtan. Jo előrelépett. Az apja nem tudta, hogy szurkolva nyújtogassa a nyakát, vagy inkább beszivárogjon az ülés réseibe, így aztán merev derékkal ült, mintha mi sem történt volna. „Legközelebb a kishölgy megoszthatja velem a gondolatait a rendezésről.”
„Szerinted észrevett?” – nézett az apjára a kocsiban. „Mindenki észrevett, hiszen ez volt a célod, nem?” Érdekes, gondolta az apja, hogy mi emberek mi mindentől tudunk boldogok lenni. Mosolygott és figyelte, hogy a lánya fejét hátravetve bárgyú mosollyal az autó tetőkárpitját tanulmányozza gondosan. „Van egy tervem” – fordult az apjához hirtelen, hogy a tollak suhogva követték a mozgását. „Remek. Egy újabb terv. Mondd, hogy nem akarod felgyújtani a színházat!” „Azt nem, de hozhatnánk be az állatkertből …” Az autó ablakán kopogtattak. Egyszerre fordultak jobbra. Kint a táncos fiú állt, félszeg mosollyal. „A görkorit bent hagytad a takarásban” – nyújtotta be a kinyíló ajtón. „Egyébként tetszett az ötleted. És szerintem a rendezőnek is, mert most a többi lányt kérdezgeti, hogy hányan tudnak korcsolyázni. A továbbiakban legalább látványos zuhanásokra lehet számítani.”
A kiemelt kép forrása: Rajeev.mahor, Wikimedia Common
