2021.02.25.

Karácsonyi szán

 

Az ütött-kopott Skoda hátuljában hárman szorongtak. Egy Mikulás teljes díszben, bíbor slafrokban, kócos végtelen szakállal, egyéb megoldás híján erdőkerülő bakancsban; egy szőke, göndörített angyal habos fehér tüllszerelésben, ahogy illik; és – nem is gondolnák – egy krampusz, akinek a gumicsizma történetesen remekül passzolt a munkásmackó szereléséhez, ördögi voltát pedig két villogó piros szarv jelezte a fején. A sofőr, bizonyos Bob, hasonló jelmezben feszített, csak a munkásszerelése jóval elrongyolódottabb és foltokkal tarkított volt, le se tagadhatta volna, hogy műszak végén nem sokat vacakolt a jelmezes öltözéssel, csak a fejére biggyesztette a villogó szarvakat, és uzsgyi, a többiekért. Az ablaktörlő vadul járt, a havazás hatalmas pelyhekben tette a magáét, a Skoda pedig megfeneklett az összesűrűsödött hóban a kereszteződés tetején. A két mackóruhás kiugrott, hogy megtolják, közben a Mikulás-jelmezes, mondjuk Rupert, átült volna a volánhoz. Csak volna, mert a tömegelosztás a kiszállás pillanatában jelentősen megváltozott, és az autó nyitott ajtóval, lassan, kicsit kacsázva, de csúszni kezdett lefelé a lejtőn, ki a kereszteződésből.

„A jó hír, hogy elindultunk”, ordította Rupert a kocsi hátsó ülésén. Az angyal oldalra fordította fejét, teste engedelmesen követte a mozdulatot, nyaka megnyúlt és kíváncsian, szelíden figyelte a behavazott ablakon át, ahogyan egy pár gumicsizma eleinte tartja a guruló autó ütemét, azután lassan elmarad mellőle. „A rossz hír, hogy nem tudunk megállni!”, ordított fel Rupert ismét.  

A Bíbor utca húsz szám alatt a hatéves Teodor egyedül ült a sötétben. Már kilenc óra is elmúlt, a fiú a szoba ablakából figyelte, ahogyan az odakinti szürke útra a hó lassan puha, fehér paplant terít. Nem jött álom Teodor szemére, a Mikuláson gondolkodott. Már több, mint két héttel jártak december hatodika után, de Teodor szülei, Lucy és Flórián ebben az évben valami olyasmit mondtak a kisfiúnak, ami őt nem hagyta nyugodni, azt állították, hogy a Mikulás nem létezik. Nem tették hozzá, hogy szerintük, vagy hogy senki sem látta még, s így nem hiszik, hogy volna. És nem is azt mondták, hogy valamikor esetleg csalódtak benne, hogy valami mást kértek, egy nagyobb csomagot, de nem azt kapták, és nem értik a Mikulás részéről ezt a kelletlenséget. Anyáék állították, hogy Ő nincs. Soha nem is volt. Hogy mindent anyáék találtak ki.

Ezalatt a Skoda végigcsúszott a kihalt Magnólia utcán, megállíthatatlanul sodródott keresztül az Állomás úton, s csak ezt követően viharzott be a Bíbor utcába. Rupert itt kioldotta az övét. A városházán írt folyamodványokat munkaidőben, bárkinek, bármiféle elképzelése támadt, Rupert levélben keresett hozzá pártfogókat. És mint az igazi Mikulás, nem is mindig azt szerezte be, amit kértek tőle, hanem önfejűen inkább olyasmi segítség után nézett, amire az ötlet kitalálója a szíve mélyén vágyakozott. Rupert valami miatt úgy hitte magáról, hogy nincs az a helyzet, amiből ki ne tudna keveredni. Most a száguldó autóban meglendítette a széles fekete övet, az, mint egy ostor, előrecsapódott és a kormányra tekeredett. A csat szerencsésen beakadt az egyik küllőbe, s így, mint egy valóságos Indiana Jones, Rupert bal kezében tarthatta a járművet. „Ezzel megvolnánk” mondta az angyalnak, hangjából kihallatszott a bizonytalanság, mert, hogy ezután mi lesz, arról, ha megnyúzzák sem tudott volna számot adni. A Bíbor utcával vigyázni kellett, ott nem volt szabad száguldozni, mert az út meredeken lefelé tartó ívét a tizenkettes ajtónál egy apró dombocska törte meg. A környékbeliek sáncnak hívták ezt az útszakaszt, efelé közeledett a Skoda egyre növekvő sebességgel, s amikor odaért, fölszáguldott a dombra, aztán elemelkedett a földtől. Az autó most szépen, békésen úszott át a levegőben Teodor ablaka előtt. Teodor látta, ahogyan a Mikulás a hátsó ülésről egy zablával irányítja a repülő kocsit. A Mikulás mellett egy angyal ült, lehúzott ablakon kidugott kezével kalimpált a másik oldalon, bizonyára a vezetőülés felől még mindig nyitott ajtók finom rezgésének kiegyensúlyozásán fáradozhatott, így hitte Teodor. A kisfiút boldogság öntötte el. „Hát persze”, ujjongott „lecserélte egy autóra őket. Kilenc rénszarvast hetvenöt lóerőre, ez érthető. Ha most is el van késve, mennyi késésben lehetett, amíg rénszarvasai voltak? Anyáék ezért csalódottak. Mert biztosan várták, de nem jött időben.”

 

 

A Skoda a Bíbor utca huszonnégy előtt ért földet, körülötte a porhó úgy tört föl a becsapódástól, mint egy gejzír. Az autó sebesen csúszott tovább, Rupert, aki bal kezében még mindig szorosan fogta a zablát, jobb karját oldalra nyújtotta, lendített egy hatalmasat az angyalon, az az első ülésre bukott. „A féket!”, kiabálta Rupert. „Alfi nyomd a féket a kezeiddel!” Az angyal elrúgta magát a jobb oldali ajtótól, mint a medencefaltól az úszók, és a fékre vetődött, egész súlyával ránehezedett, akkor az autó nagyot sikoltva megállt. Azután semmi sem történt. A Mikulás és az angyal a Skodában várakoztak. Csak vártak. Nem tudták, mire várnak, valahonnan sejthették, hogy az ilyesmit nem lehet csak úgy túlélni egyszerűen. Rupert tért magához először. Elengedte a fekete övet, azután kiszállt a Skodából, a nyitott sofőroldali ajtón át gyengéden kihúzta Alfit a kormány alól. A megnémult angyalt lábra állította, megigazgatta fején az összekócolódott fürtöket, csak azután pillantott az aszfaltra. A Bíbor utca alatt a város termálvezetéke futott keresztül ott, éppen ott, ahol Alf a fékre támaszkodott.  Rupert azt mormogta „Levelet fogok írni nekik, hogy ez… ez… elképesztően óriási, éppen ide építették a csöveket, az ugrató után, akkora előrelátás, ami, nos, ami egy közlekedési mérnöktől is szokatlan, főként, hogy a közlekedési mérnökök nem terveznek vízvezetéket, szóval sejtelmem sincs, kinek tartozunk hálával, de a hála nőttön nő, és már akkora, hogy nem is tudom hová tenni, ha levélbe nem tehetem.“  Alfi elnézte Rupert zaklatott arcát, aztán szelíden belekarolt, és a Bíbor utca húsz tárt ajtaja felé kormányozta.

A ház előtt már ott állt Teodor tollkabátban, egy kutyával a karján, és tágra nyílt szemekkel, érdeklődve nézte őket. „Annyira szuper volt, ahogy megérkeztetek!”,  buggyant ki belőle az őszinte lelkesedés, „Elvinnétek egy körre?” A krampuszszarvas mackóruhások most érték be őket loholva, és hol a kisfiúra, hol az egymást támogató barátaikra néztek, igyekeztek az arcukra fagyott aggodalmat eltüntetni valahogyan. Elsőként Bob talált bele a szerepébe, „Ja, Dave barátunkkal mi szereljük a járgányt, ma jó pörgősre hangoltuk, hadd szóljon.” Alfi még mindig a történtek hatása alatt szédelgett a kocsi csomagtartója felé. Kihorgászott egy fára akasztható angyalkát, ami szakasztott mása volt, épp csak a rémület helyett, elégedett, pirospozsgás mosoly ült két foltban az arcán, és a kisfiú felé nyújtotta. „Későre jár, kicsikém, tartok tőle, hogy ma este már nem száguldozunk, de tudod mit, énekelünk neked egy karácsonyi dalt.” Rupert Mikulás, az angyali Alf, Bob és Dave krampuszok szépen kórusformába rendeződtek, és majdnem tökéletes összhangban vágtak bele a jó előre kigyakorolt Jingle Bellsbe éppen három vagy négy szólamban. A kisfiú szülei, Lucy és Flórián, csak most vették észre, hogy az utcában valami esemény adódott, elfogódottan integettek az ablakból a festői hóesésben éneklő társaságnak.

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.