2022.10.01.

Betti és Simon története

 

Dr. Kasszington Simon városantropológusként dolgozott, kedves, önzetlen és okos, piros színű sárkány volt. Egy fejjel született. Munkája részint egy déli fekvésű vár fokához kötötte, hétköznapokon négy után odarepült, és a fal tetejéről érdeklődve szemlélte az udvaron tolongó embereket, akiket nem állt szándékában bántani, hanem csak szokásaikról szeretett volna megtudni többet. De két hónap alatt összesen annyit jegyezhetett föl róluk, hogy „a déli vár lakói – leszámítva az egyenruhásokat – mindennap negyed öt és fél hat között lélekszakadva menekülnek.” Dr. Kasszington fennmaradó idejét a sokszínűség tanulmányozásával töltötte. Résztvevő megfigyelést végzett: szobát bérelt egy orvosházaspánál, és már egy éve élte az ő hétköznapjaikat, amikor a Duchamp mulatságon találkozott Bettivel, aki az északi negyedben nem olyan régen épült Waldorf rendszerű óvodát igazgatta. Simon, a piros sárkány nehezen oldódott idegenek társaságában. Különösen akkor jött zavarba, amikor szeretett volna jó színben feltűnni az előtt, akivel beszélt, ilyenkor rendszerint történeteket mesélt csapongva, pocsék történetmesélő volt. Folyton elkalandozott, és az előzőeket félbehagyva újabb és újabb történetekbe kezdett. Bettinek is épp hogy csak bemutatkozott, azután így szólt:

„Ismertem egy embert, Áronnak hívták.”

Betti kíváncsian pillantott Simonra, a sárkány nem tétovázott, tudta, hogy ha most nem mond valamit, később már biztosan nem fog, úgyhogy egy levegővel hadarta el a következő történetszakaszt olyan sebesen, amilyen sebesen csak tudta:

„Nos, igen. Áron. Áron nem volt igazán jó kisfiú, elevett mindent a többi gyerek elől, így figyelt föl rá a helyi tanító. Áront ő fölkarolta, igyekezett elterelni a gondolatait, melyek egyre csak az iskolások uzsonnás táskái körül forogtak. Aztán a tanító elvitte Áront egy másik tanítóhoz, aki bölcs volt, kedves, és csak azt próbálta meg kitalálni, mihez lenne Áronnak igazán kedve. Mit csinálna szívesebben az evésnél, de ez az új tanító egyébként úgy volt vele, hogy ha az evést találja Áron tehetségének, akkor nem áll ellen, hagyja, hadd egyen, amennyit akar.”

„És talált neki valami mást végül?”- kérdezte Betti.

„Megtalálta, hogy Áron egy légiutaskísérő. Erre termett” – felelte Simon megkönnyebbülten.

Bettit láthatóan felvillanyozta a hír, ettől a sárkány szép, riadt tekintete megenyhült, a szavak áradatát lecsendesítve haladt tovább az elbeszélésben.
„Felnőttként tényleg bevált Áron légiutaskísérőnek, ő volt a legjobb kerek e világon. Nem félt a repüléstől, csinos volt és okos is, éppen annyira, amennyire az összes közül legtehetségesebb légiutaskísérőnek okosnak kell lennie. Különösen bajban érett hátborzongatóvá az észjárása, a zuhanások, gyomorrontások idején lehetett rá számítani főként, és amikor légörvénybe keveredtek, akkor játszott az utasokkal: ha eltalálták a kispárnájukkal a kabinfalra erősített menetrendet két pontot kaptak, ha nem találták el, egy dobásból kimaradtak.”

„Az egyik unokatestvérem gépe Párizs felé légörvénybe került tavaly nyáron” – szólt közbe Betti – „Az unokatestvérem akkor megfogadta, hogy ha sikeresen földet érnek, megtanul zongorázni.”

„Megtanult?” – kérdezte elbűvölve Simon.

„Még a csomagjait sem tette le, nyomban felkeresett egy zongoratanárt, azóta is eljár órákra, bár nem mondhatnám, hogy jól zongorázik. Például azt álmodta nem olyan régen, hogy egy gyönyörű Steinway zongorát állítottak be a lakásába. Ő leült mellé és játszani kezdett, aztán megnyílt a menny, maga Steinway ereszkedett alá az égből, gyorsan odalépett az unokatestvérem mellé, és leradírozta a nevét a zongoráról.”

„Biztosan túloz” – mosolyodott el Simon.

„Mimi nem szokott túlozni, higgyen nekem, ha ő mondja, borzalmasan zongorázik. Mi történt Áronnal aztán?” – kérdezte a lány.

„Oh, igen, Áron. Nos, Tihamér élt társbérletben Áronnal közel a reptérhez, egy negyedik emeleti nagy lakásban. Tihamérhoz följárt egyébként az alsó szomszéd beszélgetni, a vendégség kivétel nélkül veszekedéssel ért véget. Ijesztően sokszor mondták el egymásnak, hogy mennyire nem kedveli egyik a másikat, de ezt a kijelentésüket sohasem részletezték. Elég legyen annyi, hogy képtelenek voltak átmenni egymás térfelére, folyton vitatkoztak, és sohasem azon vitatkoztak, amit a másik beszélt, hanem mindig azon, hogy ők mit mondtak. Nem volt fülük a másik mondanivalójára. Tévedhetetlennek hitték magukat és végül mindig csak bevágták az ajtót maguk után, hol az egyik vágtatott le pukkadozva a lépcsőn, hol a másik. Történt egy napon, hogy mialatt veszekedtek, meglátogatta őket Mihály, a lusta hentes. Mihály nyulakra specializálódott, lehetett nála nyúlgerincet, nyúlvirslit, és nyúlpörcöt kapni, az alagsorban bérelt üzletet és a feldolgozóműhelyét is ott nyitotta meg. Amikor Tihamér egyszer meglátogatta őt odalenn, körülnézett az ablaktalan teremben, és akkor azt mondta Mihálynak, hogy olyan ez az egész, érzésre, mintha Mihály sorozatgyilkos volna. Ilyenkor Mihály mélyet sóhajtott és magában őszintén azt kívánta, hogy bárcsak képes volna ő olyan rendszerességgel munkát végezni, mint egy sorozatgyilkos. Mindenesetre a nyulak nem számíthattak ebben a műhelyben sok jóra. Tehát ezúttal Mihály tett látogatást Tihamérnál, nem volt más választása, arra járt, és a lakásból kiszűrődő beszélgetéstől megint zengett az egész lépcsőház. Az alsó szomszéd azt bizonygatta Tihamérnak, hogy házasodni kell, mert ha nem házasodik az ember, nem lesz egy perc nyugta sem életében, Tihamér meg azt, hogy nem kell megházasodni, mert ha nem házasodik, akkor válni sem kell, válni meg mindenképpen kell, ezt bárki megmondhatja, semmi értelme nem volt a vitának tehát, de…”

 

„De Áronnal. Mi történt vele? Áronról folytasd a mesét” – nyüstölte Simont Betti. „Persze” – kapott észbe a sárkány – „Tehát a Domingó légitársasággal repült Áron Kambodzsától Tokióig, kísérte az utasokat, teltek az évek, és Áron egyre káprázatosabban beszélt az emberek nyelvén, egyre több játékot talált ki a szórakoztatásukra. Amikor arról kérdezték, hogy mi a titka, ő azt felelte, hogy kádban szokott reggelizni. Ez váltja ki nála ezt a légies gondolkodást, a kádban reggelizést mindenkinek ajánlja, példátlanul jó hatással van a lélekre, mert frissít és nyugtat egyben, távol tartja a félelmeket a szívből. Áron alaposan megfejtette az életet a kádban minden reggel, aztán felöltözött és megtöltött egy a régi kétpropellerest utasokkal, mindenkinek álmélkodott a szépségén és bátorságán, hogy föl mernek ülni egy ilyen rozoga gépre. Ő, ahogyan már említettem nem félt, de a kapitány például rettegett a repülésről, ő maga mondta, amikor átmentek egyszer kávézni a Lufthansahoz, mert a Dingó Domingónak még egy kávégépre sem futotta. Áron kimondottan szerette a kávét.”

„Sajnos indulnom kell. Négyre elígérkeztem” – szakította félbe Betti Simont.

Simon elpirult. Aztán megkérdezte Bettit, nem volna-e kedve eljönni hozzá, illetve, az orvosékhoz vacsorára, ott elbeszélhetné neki a történet végét. Betti azt mondta, hogy a holnap nem jó neki, de szerdán, pénteken és szombaton ráérne, végül a pénteket választották, az orvosék tűzhelyén Simon angolnát sütött Bettinek. A halra egy marék áfonyát rendezett és mézes szószt is adott föl mellé. Betti egy puha mozdulattal egyszerre az egészet a szájába tömte, később szólt neki Simon, hogy beragadt egy angolnadarab a fogai közé. Betti hangos horkantásokkal nevetett, a sárkány ettől valamiért a mennyekben érezte magát, aztán így szólt: „Áron páratlanul elegáns volt, de törékeny és könnyed. Ki gondolta volna, hogy elbír egy ilyen erős motort. A végén persze a motor felrobbant. Nem tudom, meséltem-e neked. Az orléans-i országúton történt…”. Simon csapongott ismét, el-elkalandozott, epizódok emlékeit idézte föl, azután elfelejtette őket, bátortalanul beszélt, attól tartva, hogy Betti ugyanúgy hóbortosnak tartja majd, mint általában a többiek, de Betti imádta hallgatni a sárkány meséit. Úgy érezte, hogy Simon végre nem vizsgáztatja őt, mint mások legtöbbször, hanem csak szeret neki elmondani mindent, és ettől nyugalom árasztotta el.

 

 

 

 

 

Keresztesi Judit

 

Felhasznált képek:

Hodé Frankl – Brentwood Kitchen (1950)

Florine Stettheimer – La Fete a Duchamp (1917)

Florine Stettheimer – Music (1920) 

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.