2021.02.25.
Tomori világGasztronómiaFélix és Léna története

Félix és Léna története

 

Félix sütőtökös habcsókpitét sütött. Léna szabad bölcsészetet tanult, hétköznapokon iskola után tortákat és aprósüteményt szállított házhoz biciklin Félix cukrászatából. Biciklizéshez a lány egy bordó kantáros nadrágot viselt, melyet festékfoltok borítottak, a középső, nagy kenguruzsebben parafa dugóra szerelt horog lapult, meg egy darab mocskos spárga, egy kutyafog és néhány kulcs, ezek Léna tudomása szerint egy zárba sem illettek. A lány havonta egyszer tartott üzleti megbeszélést Félixszel, az ülés résztvevői minden alkalommal ugyanazt a két napirendi pontot érintették, Félix először a munkaruha kérdését vette elő. Azt mondta, hogy Lénának másként fésült hajjal és finomabb öltözékben nagyobb sikere lenne. Léna zabolázatlan szemöldöke örvényleni kezdett ilyenkor, apró orrának cimpái megremegtek, és kivétel nélkül minden hónapban ugyanazt a kimért választ adta: „Apa, hagyjál már békén!” Félix unszolta Lénát, hogy legalább gondolkodjon el azon, amit ő mond, Léna azt felelte, hogy szerinte neki ebben a ruhában is akkora sikere van, hogy több már talán kezelhetetlen volna. Akkor az apukája minden hó negyedik csütörtökén a következő napirendi ponthoz lépett, hogy jó lenne egy hajó. És, hogy ha vesz majd egyet, mert biztosan fog, akkor meghívja a szomszédját egy hajóútra, de aztán az szinte száz százalék, hogy elfelejti visszahozni a partra azt a csirkefogót. Léna nevetett ezen, aztán felkerekedett, hogy kiszállítsa az aznapi rendeléseket.

 

Amikor egyszer egy ilyen csütörtöki estén a lány átkerekezett egy belvárosi útkereszteződésen, érezte, hogy elönti a nyugati szél a várost. A meleg levegő végigsöpört a kátyúkon, megállapodott a nagy ruhaáruház kijáratánál, föltornyosította a leveleket, és a lány arcába sodorta őket. Léna vakon lendített még egyet a biciklijén, aztán rögtön lefékezett, de már csak annyi ideje maradt, hogy előrekapja a fejét és megrémüljön attól, hogy a jármű első kereke finoman hozzáér valakihez, akinek eltörött a lába. De nem a biciklikarambol közben tört el, hanem már előtte, s most a tündöklő fehér gipszbe mártott boka kékes visszfénnyel ragyogott az utcai megvilágításban. Egy középkorú nő bokája volt. A lány nagyon sajnálta, legszívesebben csak megölelte volna ezt a nőt engesztelésül, de aztán meglepetésére a nő mentegetőzni kezdett, hogy minden az ő hibája, egyébként sem lett volna szabad lejönnie, ez még egy fekvőgipsz, de nem bírta tovább odabenn, és valahol almatortát sütöttek, annak az illatát követve tévedt el ide. A gipszelt lábú asszony aztán búcsú nélkül indult tovább, és hamarosan elnyelte az utcai tömeg, Léna pedig hátizsákjában a kis kókuszos-mandulás kekszekkel folytatta útját a kikötőbe.

 

Még azon az estén elmesélte Félixnek, hogy egy középkorú férfi akkora kalapban, mint egy szalmakazal igyekezett lefelé egy lépcsőn. Az utolsó pillanatban ugrott át egy hajó korlátján, amikor a jármű már éppen elszakadt volna a parttól. Léna úgy emlékezett, hogy akkor fölnézett, és elfintorította az orrát, aztán hátrahőkölt a meglepetéstől, mert egy hajósinas kiöntötte a vödörből a piszkos vizet, és abból az ő bordó kantáros nadrágjára is jutott. Az inas azután megtöltötte a vödröt tiszta csapvízzel, és nekilátott, hogy kisöpörje a fedélzetet. Az egyik kabinból ekkor kilépett egy nő. Megérintette az inas karját, és mondott neki valamit, amit azonban a nagy zajban nem lehetett érteni, és Lénát kíváncsiság öntötte el, „hát ez meg micsoda?”- gondolta. A hajóskapitány a hajó fölső emeletén járt-kelt, langyos tejet ivott, és kis kókuszos-mandulás kekszeket majszolt hozzá, és ahogy Léna bámulta, a hajóskapitány megállt a bögrével kezében, nagy, finom ívekben feliratokat rajzolt egy lapra, aztán fölmutatta az előbbi nőnek, aki mellette állt most már. Azért tett így, gondolta Léna, hogy rájöjjön a nő, hogy ha ő, a nő megfelelően viselkedne, a hajóskapitányt egykettőre kineveznék tengernagynak, vagy ilyesminek. A hajóskapitány aztán további langyos tejből merített inspirációt és újabb feliratokat mutatott föl a nőnek, akinek ezekre a szavakra elváltozott az arca, úgy villogott azon az arcon a harag, mint az igazgyöngy, és azt lehetett volna gondolni, hogy ütni fog, de nem, elővette a kis piperetükrét, belenézett, hunyorgott is, a szemüvegét valahol a kabinjában hagyta.

A szemközti ház földszintjén hétköznapi salátát és csirkét ettek, a zöldségeket éppen hogy átmelegítették, koriandermagvakat szórtak a posírozólébe és fehérbort öntöttek hozzá, ebben szelídítették meg a karfiolt és a többi zöldséget, hogy ne legyenek olyan katonásan, érdesen nyersek, és a salátát egy olyan szósszal öntötték le, amely mustár és kapribogyó igen egyszerű keveréke. A csirkét tárkonnyal sütötték össze, végül cukorbuborékokat, mini pavlovákat adtak fel, kókusszal és vaníliával ízesítetteket, tetejükre gránátalmát halmoztak, hogy a friss, kissé savanyú íz megtörje a cukorhabot. „És tudd meg Félix” – mesélte így Léna az apukájának-  „az egyik asztalnál ott ült Budai Ágoston egy Polli nevű lánnyal, egy pohár csokoládéturmixon osztoztak két szívószállal, és nevettek.” Egy lélegzetvételnyi szünet következett, aztán az elbeszélés haladt tovább. „Elszomorodtam, Félix” – mondta Léna. „Ha az életnek csak egy kis érzéke lenne az igazságossághoz, én ültem volna az asztalnál, az enyém lett volna a másik szívószál is. Ezzel a fiúval nem beszélgettünk még sokat, ezt elismerem, de egyszer, amikor az áruház zöldségosztályán taszigáltam a beváráslókocsit, véletlenül elütöttem, körülbelül úgy, mint a begipszelt bokájú nőt ma este, és akkor bemutatkozott. Kérdezte, hogy hívnak, és hogy mivel foglalkozom, aztán én is megkérdeztem, hogy ő mivel. Valami olyasmit mondott, hogy ő social engineeringgel tölti az időt, azt hittem, az valamilyen mérnök, de Ágoston elmondta, hogy lélektani betörőt jelent, aki idegenekből énekli ki széfek kódjait. »Értem« – mondtam – »Elyas M’Barek a Who am I-ban.« »Pontosan« – felelte ő meglepetten. Én megkérdeztem tőle, hogy szereti-e a munkáját. Ő erre azt akarta tudni, úgy értem, szeret-e betörősködni? Én bólintottam -»Igen, így értettem.« Ő azt kérdezte, hogy ugye nem hiszem, hogy csakugyan betörésekből él, egy rabló biztos nem sétálna ide, és mondaná el rögtön, hogy mivel foglalkozik. Én azt feleltem, hogy részemről semmi kivetnivalót sem találnék ebben, mert ha valaki rögtön elsőre igazat mondana magáról, az tapasztalatom szerint üdítő kivétel volta. Ágoston azt mondta, furcsákat beszélek. Mondtam neki, hogy nem én kezdtem. És így köszöntem el: »Elyas, sajnos most már indulnom kell.« Azután semmi. Csak olykor összefutunk véletlenül, és ütődött vicceket mondunk egymásnak, tényleg építészetet tanul Ágoston és Pollival csokoládéturmixot iszik a kikötőben jókedvűen, nos, ilyesmiket csinál körülbelül.”

Látta Félix, hogy Léna már a cipőjét figyeli, és azt mondta akkor neki, hogy ő nem ért ehhez az egészhez semmit. Csak annyit esetleg, hogy olyan érzés lehet, mintha megtöltenék az ágyút az emberrel, aztán következne egy fülsiketítő dörrenés, és az ember hátsó rézsútos mély kartartásban szállna fölfelé, és a ballisztikus görbe csúcspontján kiegyenesedne, és mosolyt szórna, meg csókot dobálna és fejjel lefelé jövet az ember látná, hogy nem jó felé jön, de még mindig mosolyt szórna, és aztán a farakásnak ütközve összetörné magát a kerítés mögött. Ugye, hogy jól mondom?

„Hát, ennyire azért nem borzasztó, de lényegét tekintve igen, apa, jól mondod.”

Félix aztán készített egy sütőtökös habcsókpitét, részint azért, mert a sütemény neve egy rajzfilmfigurára emlékeztette, és azért is, mert ezen a süteményen a habcsókok az enyhén linzeres, édes pitetésztába töltött almás-vajas sütőtökkrém felszínén billegnek. Abban reménykedett Félix, hogy ettől Léna kicsit majd felvidul.

A töltelék hozzávalói:
1 kg sütőtök,
4 evőkanál vaj,
75 g barnacukor,
szerecsendió,
½ teáskanál fahéj,
½ teáskanál gyömbér,
csipet só,
két zöldalma,
5 tojás,
100 ml sűrű tejszín,
300 g kristálycukor.

A tésztához:
450 g liszt,
140 g porcukor,
csipet só,
225 g hideg vaj,
2 tojássárgája.

Előző nap elkészítem a pitetésztát: a lisztet, a porcukrot valamint a sót egy aprítógépben összedolgozom. Ezután a hideg vajat is a gépbe dobom, a hozzávalókat addig keverem, amíg homogén morzsát nem kapok. Ehhez öntöm a tojássárgákat és ha szükséges, még egy kis hideg vizet, majd a géppel puha tésztát gyúratok. A tésztából lisztes kézzel gombócot formázok, fóliába csomagolom, és éjszakára hűtőszekrénybe teszem.

Ugyanezen a napon a tököt is előkészítem. A sütőt ehhez 180 oC-ra melegítem föl.

Megmosom és kettévágom a sütőtököt, kikanalazom a magját. Darabjait egy sütőpapírral kibélelt tepsibe helyezem, a magok helyére vajat és egy-egy evőkanál barnacukrot kanalazok. A tököt körülbelül másfél óra alatt puhára sütöm, hagyom kihűlni, és egy éjszakán át ezt is hűtőszekrényben tárolom.

Másnap előveszem a tésztát és egy nagy pitetálat. A sütőt 180 oC-ra melegítem. A tésztát körülbelül húsz percen át hagyom puhulni szobahőmérsékleten, majd a nyújtódeszkára sütőpapírt fektetek, belisztezem, és akkora kört nyújtok a tésztából, ami kissé túlnyúlik a pitetál szélén. A kört óvatosan a tálba gurítom, eligazgatom. Az így keletkezett pitehéjba kör alakú sütőpapírt szabok. Szárazbabot vagy lencsét használok nehezéknek, ezzel szórom meg alaposan a sütőpapírt azért, hogy a sütőben a tészta ne emelkedjen meg túlságosan. A pitealapot körülbelül húsz percen át sütöm így, majd a nehezéket kikanalazom, leemelem a sütőpapírt, a hőfokot 150 oC-ra csökkentem, és a tésztát további 10 percen át készre sütöm.

Amíg a pitehéj kisül, az almákat meghámozom, felszeletelem, végül kevés vízzel puhára párolom. A kész almadarabokat egy botmixerrel pürévé zúzom. Az előző napon megsütött tök húsát egy nagyobb tálba kanalazom, hozzáadom az almapürét, a fűszereket és a sót is, majd a hozzávalókat alaposan elkeverem. A tojásokat különválasztom, a sárgákhoz adom a maradék barna cukrot és a tejszínt, ebből masszát keverek. Az így keletkezett tojásmasszát a püréhez dolgozom, a kész tölteléket a pitébe töltöm. A felületét elegyengetem egy spatulával.

A tojások fehérjét a kristálycukorral nagyon kemény habbá verem. A cukorkrémet nagy felhőkben a pite felületére kanalazom, majd a habot 150 oC-on, 45 perc alatt világos aranyszínűre sütöm.

 

 

 

 

 

 

Keresztesi Judit

 

A fotókat a szerző készítette.

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.