2022.07.05.
Tomori világHétszáztizenöt éjszaka meséiVladimír és az aranyhal meséje

Vladimír és az aranyhal meséje

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pásztor. Vladimírnak hívták, az apukája után kapta a nevét, aki az ő apukája után, és így tovább, Vladimírek hosszú sorát követően viselte ő is ezt a nevet. Vladimírre sokáig nem lehetett mennyiségben rábízni birkákat. A részletek fontosságát nem érezte át valahogyan, eleinte például alig volt esély arra, hogy ugyanannyi birkával jöjjön vissza a pásztorkodásból, mint amennyivel távozott. Az évek során aztán eltanulta a többiektől, mi az, amire egy pásztornak mindenképpen ügyelni érdemes, és egyre szívesebben foglalkoztatták őt, mert amikor egy farkas, vagy medve került a birkák közelébe, ő ellátta a vadak baját. Vladimír mindenkinél jobban verekedett. Erős is volt, de főként okos, úgy magyarázta a történeteit áhítattal hallgató gyerekeknek, hogy jegyezzék meg, nem kell fizikai erő ahhoz, hogy laposra verjenek valakit.

Vladimírt a birkák tehát nem kötötték le, és az értük folytatott harc sem komolyan, amikor csak tehette, színes fantáziájába menekült, legalábbis ő így magyarázta, ami vele gyakran megesett: egyre-másra jelentek meg előtte alakok, akikkel beszélgetéseket folytatott. Ő képzeletbeli barátoknak nevezte őket, velük ápolt kapcsolatot gondolatban. Akkor is érezte a jelenlétüket, amikor éppen nem voltak ott, annak ellenére, hogy rajta kívül senki sem láthatta őket, úgy bánt velük, mint a többi, hús-vér lénnyel maga körül. Gregorral az aranyhallal nagyon jóban volt Vladimír. Gregor azt mesélte, hogy egyszer hittérítőként dolgozott Ruandában, de távoltartási végzést kértek ott aztán ellene, mert olyan erősen próbálta megtéríteni a helyieket. Gregor nem adta föl azután sem, hogy megtiltották neki a térítést, és akkor mondta neki ott valaki, hogy ha még egyszer meglátja itt Gregort, kitépi a nyelvét, esküszik az élő Istenre, hogy így lesz. Ettől Gregor valamennyire megnyugodott, úgy vette, hogy ha valaki az élő Istenre tesz esküt, az megtértnek nyilvánítható, és hazament.

Vladimír nem kerített nagy feneket annak, hogy képzeletbeli barátok veszik körül. Úgy volt vele, hogy nem árt azzal senkinek, ha beszélget velük, szórakoztatták őt, elmesélték neki, hol jártak az elmúlt néhány száz évben. Volt még valami nagyon vonzó ezekben a képzeletbeli barátokban: hogy jó barátok voltak, hűségesek. Szerették Vladimírt, és ő is kedvelte őket, nélkülük nem is tudta elképzelni az életet. Reménnyel töltötték el, megválaszolták a kérdéseit. Vladimír nem ismerte a lélekbúvárok elméleteit, nem gondolt arra, hogy barátai csak az ő tudatának kivetülései esetleg, a képzeletének foszlányai. Egyébként is, sokkal többet tudtak nála, megmondták, hogyan érez a szíve mélyén egyik-másik ember vagy esemény iránt, és ez nagyon nehéz feladat volt, mert Vladimír nem beszélt magáról, önmagának sem mondott el soha semmit, nemhogy másokkal osztotta volna meg bánatát, vagy örömeit. Ezért lepődött meg olyan nagyon, amikor Gregor az aranyhal egyszer azzal hozakodott elő, hogy szerinte Vladimír művész. Eleinte badarságnak tartotta az egészet, úgy tudta, hogy ő egyedül ahhoz ért igazán, hogy egy farkast agyonüssön egy medvével azért, hogy a birkáknak ne történjen nagyobb bajuk. De Gregor addig duruzsolt a fülébe, amíg egyszer rajzolni kezdett, és kiderült, hogy Vladimír festő, végtelen érzékenységgel ragadja meg a köré épült világ lényegét, és előre hall, mint Beethoven hallott a 111-es zongoraszonáta híres lassú tételének írása közben.

Most nem azt akarom elmesélni, hogy Vladimír legkisebb fia, Vladimír unokája: Vladimír megküzdött a tábornok lányáért egy korántsem képzeletbeli fenevaddal, és elnyerte a kezét. A lánynak a kezét, úgy értem. Abból az időből van egy történetem, amelyiket már a lány és Vladimír együtt töltöttek. Jóval a mézeshetek után jártunk, amikor Vladimír népszerűsége alábbhagyott azzal, hogy egy napon átviharzott aranyveretes páncéljában a tábornok lányához és úgy odavágta a földhöz a tábornok feleségének harminchat centiméter magas Karoling-korabeli üvegvázáját, hogy az millió darabra hullott, és szilánkjai hosszan kopogtak a szép kastély tanácstermének kövén, mint egy műhózápor. – Hát, így állunk – állapította meg a tábornok lánya. – Hát, így – nyugtázta Vladimír a történteket, aztán zápult agya egyik mondatot lökte ki a száján a másik után, míg már egyszer hidegen és távolságtartón azt találta mondani: – Végeztünk. Ki vagy rúgva. A lány bólintott, és méltósággal kérdezte tőle, hogy van-e még valami, amit mondani óhajt, Vladimír azt nyögte ki hamuszín ajkain, hogy nincsen. Arra gondolt, hogy ha nem igyekszik, mindjárt majd őt is a váza maradványai mellől kell föltakarítani, kitámolygott ezért a teremből, ki a kastély ajtaján, tébolyult tekintetét körüljártatta a kerten, meg a táncoló hattyúkon, akik a kastély tavának vizén képzeletében megjelenve halálra röhögték magukat azon, amit az imént csinált. – Jól van. Szíveskedjen mindenki lecsillapodni – színlelt lelkesedést a ceremóniamester. A tábornokék éppen az éves nagy tanácskozást ülték, az egész vezérkar ott volt náluk vendégségben, sürögtek forogtak a mészároslegények, és a konyha meg a kastély más részeinek személyzete is sürgött forgott odabenn, a ceremóniamester pedig vég nélkül sziporkázott egész este, de a tábornok, a tábornokné meg a lányuk mély szomorúságban ültek a tanácsteremben, nem is látszott, hogy kimondottan figyelnének bármire egyáltalán a világon.

Vladimír az ajtóból a folyó felé vette az irányt. Gregor a parton cigarettázott egy háziköntösben. Vladimír nem lepődött meg, megszokta, hogy Gregor és a többiek a legváratlanabb helyeken a legkülönfélébb öltözékekben tűnnek fel, gyerekkorában egyszer például egy férfiarc kinézett a felhő mögül, és azt mondta neki, hogy „Én nem csak szeretlek téged fiam, én a rajongód vagyok.” És akkor Vladimír elsírta magát, de később, amikor az anyjának elmesélte, mit látott, az anyja azt mondta neki, hogy képzelődik. Néhány napra rá már csak halványan emlékezett a történtekre, és arra gondolt, hogy tényleg, lehet, hogy nem is látott ott semmit, de aztán amikor Gregor Vladimír szemei előtt már harmadszor elevenedett meg, felidéződött a régi emlék, s egyben új értelmet is nyert. Visszatérve a parton cigarettázó aranyhalra, Gregor mellső uszonyából elpöccintette a még parázsló cigarettát, és föl sem nézett, úgy kérdezte meg: – Mit akarsz?

– Tudod, hogy anyámmal nem felhőtlen a viszonyunk – kezdett beszélni Vladimír. Gregor hátralépett, inkább kecmergésnek nevezném a mozdulatot, halszemét olyan tágra nyitotta, amilyenre tőle telt, de nem történt semmi. Vladimír bízott benne, hogy gondolkodik. Egy perc telhetett így el, talán kicsivel több, akkor az aranyhal felsóhajtott, és azt mondta, hogy még Napóleonnál szolgált, ott bontakozott ki egy szokása. Úgy fogalmazott, hogy nem volt igazán választása, kénytelen volt abbahagyni az aggódást, amikor óriási bajba került. Mert az nem segített általában semmit. Jobban megfigyelve, az idegeskedés inkább rontott a helyzeteken, és ő, mesélte az aranyhal, ilyenkor rábízta magát egy külső körülményre, amit ő, az aranyhal, szerencsének nevezett. Minden olyasmit, amire nem volt hatása, a szerencsére hagyott a továbbiakban. És nagyon fontos – hívta így föl a figyelmet a fontos részletre Gregor – hogy ezt követően azután egyedül a saját meghosszabbításaival foglalkozott. Ami ő volt, vagy úgy érezte, hozzá tartozik – magyarázta az aranyhal – azokat nevezi ő önmagának. Ilyen volt a feje, hogy csak egy példát említsen, attól nem szívesen vált volna meg, az uszonyaitól és a májától sem, de a külső tartozékait is ideértette, mindazt, amivel és akivel egynek érezte magát. Bármi, amitől ő ő lehetett. Úgy vette észre – gondolkodott hangosan Gregor -, hogy amikor ezekért végzett műveleteket, irányukba kezdett vállalkozni, a szerencse mintha mellé szegődött volna. És, mondta így Gregor, Napóleon mellett akad a szerencsének dolga bőven.

 

Peter Pollág, Parachuting into uncharted territory (2016)

Vladimír elmesélte Gregornak, hogy a felesége, akivel az imént szakított, megígértette vele még sokkal korábban, hogy nem lesz katona. Nem azért, mert nem akart katonafeleség lenni, hanem azért, mert Vladimír egyszer bevallotta neki, hogy a verekedés nem jelent kihívást számára. Mindenkit megver, szinte már oda sem figyelve, legbelül alig várja, hogy jöjjön végre valaki, aki legalább egy kicsit megszorongatná, de ilyen alkalom nagyon ritkán adódik, és akkor sem érzi magát boldognak. Ezért akarta Katalin, hogy keressen valami mást, és ő meg is ígérte, leígérte ezirányban a csillagokat az égről, de aztán jött a tábornok, a jóérzésére apellált, hogy a hazának szüksége van rá, és úgy képzelje el Gregor, hogy nagyon jó állást ajánlott a tábornok, nem akármilyen gyalogmunkát, és nagyon-nagyon nehéz az álmok irányába elmozdulni, szinte már lehetetlennek mondaná Vladimír, ezért mondott igent. Mert – folytatta Vladimír – mit csináljon? A festegetéssel nevetség tárgyává válik, az anyja erről értesíti legalábbis minden áldott nap, még leveleket is küld neki erről, hogy emlékeztesse, milyen ostobaság képekkel foglalkoznia. Persze, Katalin utoljára tudta meg, hogyan döntött, Katalin akkor fölszabdalta a festményeit, azt, amelyik őt, Katalint ábrázolta egy kék drazséval a szájában, egyenesen miszlikbe vágta, és a férje minden egyes nadrágjának levágta az egyik szárát, szerencsére volt Vladimíren egy ép, abban vágtatott át az összejövetelre. Ott randalírozni kezdett, az egész vezérkar látta a jelenetet: azt, ahogyan a vezérkar őt bámulja egy festő talán meg is örökítette, mindegy, nem áll jól a szénája.

– Figyelj – szólalt meg egy gondolatnyi várakozást követően Gregor. – Tudod, hogy szerintem művész vagy. Minden gondolatodból árad a művészet, hogy mást ne mondjak, a bizalmasodnak például egy beszélő aranyhalat képzeltél el. Hétből heten háromkívánságokkal nyaggatnának, de te az ilyesmit zsenántnak érzed, inkább a titkaidat bízod rám. Összesen annyit vársz tőlem, hogy mondjam meg, hogyan érzel legbelül. Ez, barátom, művészet. – Hadd mondjak neked valamit – folytatta Gregor. – Szerintem valamiféle megoldás lehetett a kastélyjelenet, egy szabadulóművészeti performansznak nevezném, ha engem kérdezel. Talán kiutat találtál annak az életnek az irányába, amire vágyakozol. Az új közeg önmagába akar olvasztani, ezt vehetted észre, és azt is, hogy hiábavaló lenne az ellenállás. Amit tettél, lehet, hogy magatokért tetted. Lehet, hogy rájöttél a megoldásra odalenn, csak még nem tudsz erről itt, fönt. Ha Katalin ért téged, majd folytatja a művészetedet valahogyan, bízd ezt most rá, hagyjad folyni szépen az eseményeket.

Gregor elhallgatott, meggyújtott egy újabb cigarettát. Vladimír nem értette pontosan, hogy Gregor miről beszél, azonban megnyugvást talált szavaiban, és Gregornak igaza lett aztán, a lány feloldotta a feloldhatatlant. De mielőtt Katalin elmondta nekem, hogyan gondolkodott, titoktartási szerződést íratott alá velem, úgyhogy azt, hogy ő és Vladimír hogyan élhettek boldogan, míg meg nem haltak, csak ötven év múlva mesélhetem el.

 

 

 

 

 

 

Keresztesi Judit

 

A kiemelt képen: Cornelis Ketel, The Company of Captain Dirck Jacobsz Rosecrans and Leutenant Pauw (1588)

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.