Már akkor tudtam, hogy elrontottam, amikor leírtam és rányomtam a küldés gombra. Tíz könyvet ajánlani háromezer karakterben, ez még egy zsurnalisztától is bulvártempó! (Megjegyzem, nem is sikerült.) Azzal nyugtattam magam, többet úgysem olvas el senki, de most, hogy nyakamon a határidő, zavarban vagyok. Ha a fülszövegeken túl némi magyarázattal is szolgálok – hiszen máris azt teszem, magyarázom a bizonyítványom -, nem marad hely a könyveknek, a szöveg lényegének. Ellenben ha csak írok tíz könyvről, bármiféle bevezető nélkül, félreérthetik a szándékomat. Miért pont ez a tíz? Hogyhogy kihagyta ezt és ezt?
Vicces megélni, hogy a magam által támasztott műveltségi vetélkedőn már azelőtt elbuktam, önmagam buktatom meg, mielőtt nekilátnék. Így tehát, a felhívásnak megfelelően, ha kihagyom ifjúkorom irodalmát (Tüskevár, Vadölő, A láthatatlan légió), ha kizárom a szépirodalomból a memoárokat és útleírásokat, legyenek bármilyen líraian megírva (mint Germanus Gyula, William Dalrymple, Faludy György ilyen munkái, vagy éppen Martin Pollack csodás Galíciája), és szomorúan sutba dobom az általam hőn szeretett esszéistákat mint Stempowski és Vincenz, illetve kínosan odafigyelek még arra is, hogy lehetőleg olyan könyveket, szerzőket válasszak, akik mostanában vannak rám hatással, vagyis az elmúlt mondjuk szűk tíz esztendőben, akkor íme, hát megleltem hazámat, de legalábbis a könyvespolcot, amire mosolyogva tekintek. Nota bene, egyáltalán nem biztos, hogy ezt a tíz könyvet vinném magammal egy lakatlan szigetre! (Ott mégiscsak fontosabb lenne egy Hogyan legyek jó ács, vagy éppen A kókusz ezer felhasználási módja, nem igaz?)
1. Csabai László: Szindbád, a detektív
A nyárligeti utcákon az ükszüleim Nyíregyházájára ismertem, Szindbád gyerekkori élményei Bagdadból rímelnek az én élményeimre, bár Bagdadot csak sötétben láttam, egyetlen egyszer, még 1991 nyarán és a sült hal fejét sem szeretem elroppantani a fogam közt. Szépirodalmi köntösbe bújtatott detektívregény, melynek minden egyes fejezete önállóan is megállja a helyét, ilyen értelemben inkább talán novelláskötet. Azonnal rajongója lettem a szerzőnek, azóta is a megjelenés napján vásárolom a könyveit.
2. Pilinszky János: Harmadnapon
Verseket ajánlani eleve nehéz, egy költő barátom szerint manapság verseket a kritikusoknak írnak, nem az olvasónak, mert olyan talán nincs is. Én sem a Harmadnapon kötetet szeretem, hanem Pilinszkyt magát, az egyre halkuló hangot, ahogy biztossá lett valamiben, vagy épp teljesen elbizonytalanodott, mindegy is talán. Ahogy elhallgatott a végén. Viszont ha az életműből kell választanom, akkor a legtöbb kedvenc mégiscsak ebben a kötetben jelent meg először. A víziókban Isten és a végítélet, megrázó, megunhatatlan.
3. Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Igen, tudom, hogy nem erről ismerik (Miért is? Hiszen ezért a regényért kapott Man Booker díjat még 1981-ben!), a Sátáni Versek szerzőjének mégis talán ez a legjobban sikerült könyve. India számomra nem csupán személyes élmény, bár magam is bolyongtam Múmbai utcáin, de része a családi legendáriumnak. Rushdie pedig mindent megad, amire egy hardcore India rajongónak szüksége van, az illatokat és ízeket, a szagokat és érzéseket, az emberek arcát és a ruháik redőit, a háttérben pedig ennek a kontinensnyi országnak a történelmét.
4. IvoAndrić: Híd a Drinán
Irodalmi Nobel-díjas? Igen. Mégsem olvasta szinte senki az ismerőseim közül. Pedig egykor divat volt, a nagyszüleim például mind ismerték a “legjugoszlávabb” szerző híres regényét. Három éve, egy boszniai utazás előtt, újraolvastam. Nem bántam meg, főleg, hogy akkor (és azóta még egyszer) eljutottam Visegrádra is, végigsétáltam a hídon, kávéztam a lábánál, megkerestem a karavánszeráj feltételezett helyét, egyszóval benne éltem egy pillanatra a regényben. Kár, hogy Visegrádot is kisajátítja egy nyakatekert emlékezetpolitika, nacionalista felhangokkal keverve. Ne feledjük, Srebrenica nincs is innen annyira messze…
5. Claudio Magris: A Duna
A Habsburg mítosz regénye, hiszen Közép-Európa, ez a Kundera által megálmodott fogalom talán éppen miattuk jött létre, már ha létezett egyáltalán. A német kultúra regénye, amennyiben a német kultúra a Dunán folydogált a Fekete-tengerig, hiába mutatott rá még Esterházy is, hogy ez inkább választás kérdése, és ha így van, akkor a németek bizony a Rajnát választják! A legjobb útleírás, amit valaha olvastam, mert nem szól utakról, és a legjobb esszé amit valaha írtak, mert olyan, mintha soha nem érne véget. Kultúrtörténeti kaland Marcus Aureliustól a rendszerváltásig.
6. Miljenko Jergović: Szarajevói Marlboro
Úgy látszik vonzódom a délszláv irodalomhoz, azon belül is a boszniai horvátokhoz. Jergović ünnepelt szerző, a volt Jugoszlávia legismertebb kortárs írója, ezzel a vékonyka novelláskötettel robbant be az irodalmi életbe. Amíg egy barátom Szarajevó ostromát kívülről élte meg (az sem volt fenékig tejfel), addig ő belülről, a városban. A történeteket olvasva nem maradnak szavaink, a száj kiszárad, a nyelv a szájpadlásra tapad, a vér megdermed ereinkben. Napokig nem kaptam tőle levegőt.
7. James Joyce: Ulysses
Unortodox módon került fel a világirodalom egyik legnagyobbja a listámra. A könyv, amit soha nem olvastam végig! Pedig számtalanszor megpróbáltam (akárcsak Bartók Imre regénykolosszusát, a Jerikó épül címűt), legutóbb éppen úgy, hogy a Szentkuthy-féle fordítást az új verzióval vetettem össze, ergo két Ulyssest olvastam egyszerre, de ettől csak még nehezebbé vált a dolog. Nem adom fel, de ha van valakinek tippje, az ne tartsa magában!
8. Elias Canetti: A megőrzött nyelv
Csak nem bírtam ki! Pedig arról volt szó, hogy memoár nem lehet, de mégsem írhatom ide a Káprázatot, hiszen a Megőrzött nyelv maga az irodalom, egy Ruszéban született szefárd zsidó tollából! Ha ezek (a memoár trilógia első darabjáról van most csak szó) és Canetti feljegyzései végre egymás mellett lesznek olvashatóak (Canetti 2025-ig megtiltotta az utóbbiak kiadását), akkor végre teljes egészében szemlélhetjük majd az életművet, Káprázat ide vagy oda.
9. Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása
Érzékien bájos és egyben ironikus pikareszkregény, mégsem ezért szeretem. Magris Dunáját figurázza ki (részben), de nem is ez az oka. Sokkal inkább azok a felejthetetlen jelenetek, melyek olyan plasztikusan ragadtak meg a fejemben már az első olvasás után, a kastélyban (levéltárban) ücsörgő három csinovnyik, még a ruhájuk és az arcuk is poros, ahogy nem vesznek tudomást az íróról, kérem, engem várnak, mondja Esterházy, az utazó, hát hadd várjanak, recsegi az egyik szürke egér, végül Péter halkan bemutatkozik, a három csinovnyik a név hallatán felpattan, az egyik még a haját is megsimogatja, Isten hozta kegyelmes úr…
10. Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika (fordító: Tordai Éva, 2018)
Ilyen az, amikor van értelme az új fordításnak. Korábban soha nem tudtam végigolvasni az egyik legfontosabb görög eposzt, csak mások leírásaiból és irodalmi utalásokból ismertem az aranygyapjú elrablásának történetét. A szövegen mondjuk látszik, hogy nem költő fordította, döcögnek a sorok, ezzel együtt a nyelv friss és élettel teli, úgyhogy már semmi sem állhat az utunkba, ha a Fekete-tengeren a mai Georgiáig hajóznánk, onnan pedig a Dunán fel egészen Belgrádig, át a mesék birodalmába.
Ha pedig játék, márpedig ennek a tervezett cikksorozatnak éppen ez lenne az egyik lényege, hát rajta(!), mondjátok meg ebből a tíz könyvből, hogy milyen vagyok! A megfejtéseket e-mailben várom a szerkesztőségbe, addig is, jó olvasást!
A kiemelt kép forrása: www.fortepan.hu
