„Hans már tucatszor benyitott a szalon ajtaján és bekukucskált, hogy minden rendben van-e. A dolgozószobájába visszatérve, az össze-vissza heverő könyvek, körzők és csavarok között izgatottan keresgélt. A szobában pislákoló gyertyák fényében Marire nézett, aki határozottan és nyugodtan várta az esti bemutatót. Ez lesz az ő nagy napjuk. A vendégek többsége kínosan ügyelt arra, hogy tíz perccel előbb érkezzen, főleg a hölgy vendégek, hiszen a hatalmas ruhaköltemények elrendezése a szófán, időt igénylő tevékenység és senki sem szeretett volna az eseményekből egyetlen percet sem elmulasztani. Ahogy mindenki megtalálta kényelmes helyét a körbe rakott ülőalkalmatosságon, megkezdődött a várakozás, amelyben csendes suttogások vették kezdetüket. Ez nem lehet. Ez teljesen képtelenség. Ez Istentelenség.
Az óra lassan elütötte az öt órát, és a fényben úszó szalon ajtaját szélesre tárták az egyforma uniformisba öltözött inasok, ahol megjelent Hans és Marie. Hans a szoba közepére segítette Marie-t, aki még mindig mozdulatlan volt. Marie lassú, körben kattogó hangok kíséretében felemelte fémekből teremtett lábát és a karját, miközben fejével oldalt dőlve bemutatta a pliét. Ez boszorkányság és képtelenség, kiáltott fel és kapott az egyik vendég szörnyülködve a rizsporos parókájához, amely a látvány okozta döbbenet miatt mintha életre kelt volna, és gazdája fejéről sietve menekülni próbált”.
Valahol Európában a 18. században
Természetünkből fakadóan, mi emberek nyughatatlanok vagyunk, folyamatosan éhezzük a tudást, és tudásvágyunk ösztönöz is egyben minket. Úgy gondolom, hogy az egyik egyedülálló képességünk az, hogy kérdéseket teszünk fel. Az embert alapvetően érdekli az őt körbe vevő világ és a világ dolgainak összefüggései. Általában elmondhatjuk, hogy az ember nem ragad le egy dolognál, hanem a dolgok részeinél elidőzik, és törekszik az egység megragadására.
Reflektálásunk magunkra és érdeklődésünk magunk iránt saját ősi. Azt hiszem, a Mi tesz minket emberré? kérdésre mindenki rendelkezik valamiféle válasszal. Ezek között találhatjuk (a teljesség igénye nélkül) a kétlábon járást, az eszközhasználatot, a tűz felhasználását, a pénzzel való kereskedelmet, a zenét, a főzést, a ruházkodást, a földművelést, és az állattartást, a feltalálói képességet és a világ felfedezését, a munkamegosztást, az idő mérését, a képzelet, a történetmesélés tudományát vagy a szabad akaratot.
Legyen bármi is a válasz, azt beláthatjuk, hogy az elmúlt évszázadban több változás történt világunkban, sőt – egyes vélemények szerint – Földünket visszafordíthatatlanul átalakítottuk. Ilyen riasztó tünetek a talajba lerakódott radioaktív anyagok, műanyagszennyezés, betonhulladék, az ember által haszontalannak ítélt növények és állatok riasztó ütemű pusztulása, ill. annak ellentéte, a hasznos állatok növekvő száma pl. a házi szárnyasé. A fejlődés megállíthatatlan ütemének köszönhetően azért azt is elmondhatjuk, hogy soha nem látott távlatok nyílnak meg az ember számára: ilyenek az öregedést lassító, vagy akár a halhatatlanság reményében végzett klónozás és géntechnológia, a szervek továbbfejlesztése – 3D-s nyomtatása, bionikus végtagok gyártása. A jövőbe mutat az emberi agy számítógépre való feltöltésének kérdése, a kvantumszámítógépek létrehozása, a sötét anyag létezésének bizonyítása, a levegő/víz/talaj szennyezésének megszüntetése. Mindez egyesekből még gondolati szinten is szörnyűséget és borzongást vált ki, míg mások a jövőt látják benne, akárcsak az első automaták divathullámának idején, a 17-18. században, amikor még fogaskerék-meghajtással készültek az első önmozgó szerkezetek.
A témával kapcsolatban számos írás és tudományos fantasztikus regény közül válogathatunk. Ezek közül szeretném kiemelni Kazuo Ishiguro kiemelkedő alkotását.
A Klara és a Nap c. művének borítóján a következőket olvashatjuk „Klara, a gyermekek számára kifejlesztett RobotBarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát… A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni…”. A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol nincsenek égbe nyúló függőleges városok hiper sebességgel röpködő autókkal, mint mondjuk az Ötödik elem c. filmben, nincsenek csillag- és bolygóközi háborúk, mint a Star Wars-ban, azonban van csúcsfejlettséget döngető géntechnológia és mesterséges intelligencia (a regényben RobotBarát azaz RB). Klara türelemmel várja gazdáját, miközben a kirakaton keresztül megfigyeli az embereket, akikről többet szeretne megtudni annak érdekében, hogy a leghatékonyabban tudja segíteni gazdáját, és mindeközben csodálja a Napot, amely rendszert formál, és egyenletes meleget ad az utcán látott nyüzsgő világnak. Egy napon számára is eljön az idő, és hazaviszi őt a sors által neki szánt ember, aki éppen a cseppet sem könnyű tinédzserkor bonyolult testi és lelki folyamataiban úszik lassan a felnőtt kor felé. A téma nem újdonság, hiszen láttunk és olvastunk már mesterséges intelligenciáról egészen Frankenstein-től a Terminátorig. A regényt olvasva nincs mitől aggódnunk. A jövő világa csillogó, ultramodern, az ész és az intelligencia uralkodik. Agyő babona, hiedelem, nevetséges képzelődés! Boldogan dőlhetünk tehát el a foteljainkban, és elégedettek lehetünk önmagunkkal. Vagy mégsem?
A könyv lényeges tanulsága, véleményem szerint az, hogy rávilágit, minden tudás egyben feszültségforrás is, hogy minden megtalált válasz, további kérdést kell, hogy generáljon emberről, társadalomról, erkölcsről, újra és újra rá kell jönnünk, az ember feladat marad saját maga számára.
Úgy vélem, az egyik legfontosabb mai kérdés az, hogy kell-e, és ha igen, hogyan tudjuk kontroll alatt tartani a technikai fejlődést, amely nem mindig tart lépést az ember erkölcsi fejlődésével. A Föld emberi lakói, lenyűgöző képességeikkel és hibáik ellenére, vajon fel tudják-e oldani konfliktusaikat?
A kiemelt képen: Andy Kelly fotója, forrás: Unplash
