2021.01.16.
Tomori világTesztelve!A könyveim mint tanítómesterek

A könyveim mint tanítómesterek

 

Ha megtehetnék a könyveim, akkor lehet, hogy egymás után ugrálnának le a polcról, és jól megdorgálnának, hogy ugyan miért nem élek úgy, ahogy azt tőlük hallottam, és nekem szegeznék a kérdést, hogy minek mondom azt róluk, hogy no lám, ti hatottatok a leginkább rám, miattatok lettem ilyen, meg olyan.

 

Valahogy a kezdetektől tanítómesterként tekintettem a könyvekre, ha még ez nem is volt tudatos az elején. Úgy éreztem, terelgetnek, nevelnek az írott sorok, amelyek között haladtam. Ha nagyon összeszűkültek, feszengtem, ha pedig nagyon kiszélesedtek, hirtelen nem találtam, hol is vagyok az egészhez képest én. Aztán idővel lángot gyújtott bennem a kételkedés szikrája, és igyekeztem dönteni, hogy hagyom-e átadni magamat az egyes gondolatoknak, vagy sem. Így kezdett valamiféle nyomvonal kirajzolódni előttem a végeláthatatlan betűk, sorok és oldalak világában. Aminek átadtam magam, az csillagként jelezte a következő gondolatot a könyvek széles égboltján. Így nem ért véget az olvasás egy mű utolsó oldalán, hanem folytatódott egy kötet első lapján. Kezdett bennem egyfajta értékrendszer kovácsolódni, és én annak mentén igyekeztem olvasni. Ám mindeközben talán sok könyv, gondolat kimaradhatott. Ami fontossá kezdett válni számomra, az bizonyos értelemben távol tartott olyan területektől, amerre nem vezetett ösvény. Talán azért, mert gyanút fogtam, talán azért mert megjött a bátorságom hozzá, de elkezdtem engedni, hogy a legkülönfélébb gondolatok hassanak rám olvasás közben, és ezt követően döntöttem csak el, hogy mélyen beágyazom-e magamba az adott gondolatot, vagy csak hagyom a felszínen. Volt, hogy úgy gondoltam, sikerült valamit mélyre vinni, aztán kiderült, hogy egyáltalán nem tudok úgy cselekedni, ahogy arra az adott könyv tanított. Lehet, hogy a következő 10 mű között is akad ilyen, azonban azért választottam ezeket az írásokat ebbe a listába, mert úgy érzem, hogy ők valóban járnak-kelnek bennem, mozognak, és sokszor mozgatnak. Általuk több lettem-e? Nehéz kérdés, de abban biztos vagyok, hogy hatásuk okán nem maradtam egy helyben.

Ahogy a tanítómester tanait gyakorolni kell, hogy ne menjen veszendőbe a tudás, úgy a könyvek tartalmait is ütköztetni kell a belső értékeinkkel, újra és újra fel kell tenni a kérdés, hogy mi a viszonyunk a művel, ami egyszer már fontossá vált, és megszerettünk. Remélem tehát, amikor eljön az idő és a könyveim leugranak majd a polcról, tudni fogom, ha valamit elmulasztottam velük kapcsolatban, és megnyugtatom őket, hogy időnként újra ellátogatok majd hozzájuk, ahogyan arra a következő sorokban most vállalkozni is fogok. Mielőtt azonban elindulok, hangsúlyoznom kell, ezek a mesterek kapcsolatban állnak egymással, tanításaik nem szigetekként bukkannak fel, hanem egy folyamként haladnak.

 

 

K. Rowling: Harry Potter

Életemben nem ittam még vajsört, még is tudom milyen az íze. Sosem láttam még dementort, de ismerem az érzést, amikor megfagy a levegő a közelükben. Nem repültem még seprűn, de tudom, hogy a Nimbusz 2000-es súlyelosztásánál, csak a Tűzvillám seprű jobb. Egyszer sem jártam még a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola falai között, mégis emlékszem, hogy melyik rejtekajtón lehet a leggyorsabban arra a titkos folyosóra érni, amivel Zonkó Csodabazárjához lehet eljutni, anélkül, hogy tanárral találkoznánk az úton. A Harry Potter könyvekkel kapcsolatban tapasztaltam először olyasmit, hogy az olvasmány nem csak egy összefűzött papírhalom, ami csak akkor mozog, amikor a kezünkben van és forgatjuk. Az olvasás szeretete ennél a sorozatnál alakult ki bennem.

 

George Orwell: 1984

Ezután sajnos mégis évekig nem éreztem késztetést, hogy könyvet vegyek a kezembe. Ennek oka az volt, hogy elég nehezen keltették fel bennem az érdeklődést az általános és középiskolai szépirodalmi művek, amelyek közül nem választhattam, mert az adott témakörökön belül nem voltak felsorolt lehetőségek, így a szívem sem tudott ide vagy oda húzni. Felszabadításképpen a gimis barátaimmal gyakran ajánlottunk egymásnak könyveket. Ebben a körben hallottam először az 1984-ről. Mivel a mű egy disztópikus állam zsarnokságáról, a választási lehetőségek hiányáról, a szabad gondolkodás teljes korlátozásáról szól, másnap kivettem a könyvet az iskolai könyvtárból. Ahogy a regény főhőse próbál magában egy rejtett világot kiépíteni, ahová az elnyomók nem érhetnek el, úgy éreztem magam, hogy a könyv olvasásával én is titkos életet élek. A mű megmutatta számomra, hogy létezhet egy belső szellemünk, amely szabadabb, mint a testünk, és amely iránt, ha törődéssel vagyunk, kijuthat akár a legszűkebb ketrec rácsai között is. Az 1984 hatására született meg bennem a szándék, hogy felfedezzem és ápoljam a belső világomat.

 

József Attila: Válogatott versei

„Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték-adat”. Erre már – mint Orwell klasszikusának esszenciájára – József Attila Válogatott versei között bukkantam rá, egy 1956-ban nyomtatott vörös, kicsi könyvben, amely szerencsére tartalomra nem volt „vörös”, helyette ezer és ezer színben pompázó világ tárult fel előttem. Bár lassan haladtam a versek között, szokásommá vált mindenhová magammal vinni ezt a kötetet. Külön kitüntetett helyre raktam a könyvespolcomon, erőt adott, amikor rápillantottam. Amikor József Attilát olvasok, máig egyszerre érzem, hogy rólam szólnak a művei, és egyszerre, hogy mindenkiről és mindenről.  Egyszerre harapok a magaslatok friss levegőjéből, és egyszerre érzem, hogy elönti a keserűség a szám. Amikor nem tudom kifejezni azt, ami engem nyomaszt, felvillanyoz, boldogít vagy elkeserít, akkor fordulok a költészet nyelvéhez, amelyen beszélni József Attila kezdett el tanítani. Az igazságot szüntelen kutató, a közösség mázsás sorsát szívén viselő, nyughatatlan, meg nem alkuvó természete távoli könyvek világa felé terelt.

 

Hunteres S. Thompson: Rum Napló

6 focipálya hosszú és 5 rögbipálya magas tengerjáró, ahonnan lesétáltam a napsütötte Karib Tenger Puerto Rico nevezetű szigetére, bele az amerikai álom kellős közepébe, de amikor partra értem, egy Acapulco inges, szalmakalapos, dohányfüstös, fura fazon várt, aki a hivatalos újságírói testülettől jókora távolságot tartó, de megszállottan elkötelezett, az „Isten háta mögötti” tudósítóként mutatkozott be, és aki elvezetett a Hiltontól 2 lagúnányira fekvő, olcsó szesztől bűzlő nyomornegyedekbe, a karibi éjszakában vadul csillogó játéktermek és bowlingcsarnokok mögötti húgyszagú sikátorok lerobbant matrózkocsmáiba és a bankok márvánnyal kirakott gyomrában selyem kesztyűkben aláírt jenki beruházásokhoz, amelyek az őslakosokat a saját földjükön teszik földönfutóvá. A tinédzserkori önmagam számára felocsúdást jelentett ez a találkozás, egy feleszmélést egy olyan álomból, ahol „mindennek tudjuk az árát, de semminek az értékét” (Oscar Wilde). A mű, illetve Hunteres S. Thompson újságírói tevékenységének hatására lendületet kaptam, és elkezdtem a tényfeltáró újságírás forrásait keresni, illetve kedvet kaptam életrajzokat, korrajzokat olvasni.

 

Gál György Sándor: Liszt Ferenc életének regénye

Liszt Ferenc bemutatott a komplett romantikus XIX. századnak. Elvitt a forrongó párizsi ifjak titkos gyűléseire, ott megismerhettem Hugót, Dumas-t, Lamartine-t és Balzacot. Ennek hatására 18 évesen én is titkos szellemi társaság megszervezésébe kezdtem, majd hasonló szándékkal, de kevésbé titkosan, a diákéletet igazgattam a gimiben. Weimarban Liszt megmutatta, hogyan áll ki valaki a művészetbe vetett hite mellett, amikor saját szakmai hírnevét is kockára téve, az akkor éppen szökevénynek számító Wagner műveit sorra játszotta, sokszor a sajátjait levéve a műsorról. Oroszországtól Spanyolországig, Angliától Magyarországig, mindent és mindenkit számon tartott, kapcsolatot ápolt, kottákat kért és küldött, szervezett, támogatott, vendégeskedett és vendégül látott, és persze muzsikált! Szavajárása volt, hogy „a tehetség kötelez”. A regény és  legfőképp Liszt Ferenc életének hatására vettem meg életem első pianínóját. Az egész életét átható vallásos hitén keresztül (idősebb korában Olaszországban abbé lett), egy tiszta, hívó szó szivárgott át, amelynek hatására kezdtem komolyabban érdeklődni a kereszténység iránt.

 

Nikosz Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése

Egyre buzgóbban ismerkedtem magammal és a világgal, de arra nem számítottam, hogy amit megismerek az konfliktusokhoz fog majd vezetni, olyan ellentétektől feszülő, gyötrő állapotokhoz, amelyekről ha az elején tudom, hogy majd eljönnek, lehet, hogy talán bele sem vágok az egészbe. Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy Jézus életéről olvasok. Nyilván nem ilyen egyszerűen, és nem egyik pillanatról a másikra kezdtem érdeklődni iránta, de az igazán fontos találkozások, valahogy úgy maradnak meg az emlékezetben, akár csak egy igaz barátág, hogy mindig is ott volt velünk, akivel egyszer egy válaszútnál megismerkedtünk. Amiért a legtöbb bírálatot kapta a mű, pont az segített engem abban, hogy képes legyek követni azt az utat, amelyet Jézus bejár a könyvben egészen a Golgota csúcsáig, ez a segítség pedig nem volt más, mint a végsőkig kitartó emberi esendőség. Folyton folyvást nehézségekkel és kísértésekkel találkozik, olyan emberi problémákkal, amelyekben sajátjaimra leltem. Ő nem akart a Megváltó lenni, úgy akart élni, mint mindenki. Élvezni szerette volna az életet, bort, asszonyt és gyerekeket akart. De az ő rendeltetése másfelé vezet, és ez ellen kétségbeesetten küzd. Az vesse rá az első követ, aki nem küzdött már saját maga, vagy valami megfoghatatlan ellen – gondoltam. Felvállalta, majd elsiratta vívódásait, nem fojtotta lelke sötétjébe őket. De hogyan tovább? Ingoványos, verejtékes utazás e mű, amely visszapillantva a legragyogóbb ösvény, amelyen valaha haladtam.

 

Jean Giono: Az ember, aki fákat ültetett

Egy előadáson hallottam erről a történetről, abban az időben amikor szomjaztam arra, hogy az ember csodáit láthassam, és valahogy átélhessem. Amiért érdemes átvágni az ingoványon, a sivár, élettelennek tűnő tájakon, az gyönyörűen, idilli módon jelenik meg ebben a igaz történetben. A franciaországi, Felső-Provence-i-Alpok megyében lévő festőien szép Vergons település környékén, az első világháború előtt, amikor a város még nem is létezett, kopár, homokos pusztaság terült el. Egy fiatal vándor érkezik ebben az időben erre az elhagyatott helyre, és felfedezi, hogy valaha források voltak ezen a területen, és emberek laktak az addigra kihalt vidéken. Mikor már teljesen erőt vesz rajta a lehangoltság, egy pásztorba botlik, aki vízzel, étellel és szállással kínálja. Másnap az ifjú elkíséri a közeli dombokra vendéglátóját, aki egy nagy vasrudat cipel és egy zsák makkot. Döbbenten látja, hogy a pásztor, ezen a terméketlen talajon fákat ültet, egészen pontosan tölgyet. Akkor 3 éve ültette a fákat, addig 100 000 magot vetett el. Elzéard Bouffier-nek hívták az öreg pásztort, aki a két világháború közötti időben, egyedül létrehozott egy egész erdőséget, egy olyan vidéken, ahonnan korábban mindenki csak menekült a kihaltsága miatt. Mikor elolvastam ezt történetet, úgy érezhettem magam embernek, mint azelőtt talán soha. Ahogy a mai Vergons területe virágzott fel fáról-fára egy ember lelkierejéből, úgy nyílik ki az én szívem is, amikor erre a történetre gondolok. 

 

Ottlik Géza: Iskola a határon

Közel vagyunk még a „határhoz”, de érezhetően átléptünk valamit. Ugyanaz már sosem lesz az életünk, mint akkoriban, hiába csak pár éve fejeztük be a gimit. Ahogy visszatekintek a barátaimmal a számunkra még eleven gimnáziumi évekre, gyakran fordul elő, hogy eltérnek az elbeszéléseink, itt-ott pontatlanságokra hívjuk fel egymás figyelmét. Ezek nyilván apróságok, mégis arra mutatnak rá, hogy ugyanazokat az eseményeket, különbözőféleképpen éltük meg. Amikor a határon vagyunk, még dönthetünk mit viszünk át, és mit hagyunk a túloldalon. Aztán később már egyre nehezebb vízumot kapni, és ide oda utazgatni. Amikor az Iskola a határont olvastam éppen végeztem a gimiben és készültem az egyetemre. Aggódtam, vajon megőrizhetem-e azt, ami addig fontos volt, mi lesz, ha nem tölthetem a barátaimmal a mindennapokat. A könyv segített átkelni ezen a határon.

 

Immanuel Kant: Az örök béke

Mi lenne, ha létezne a béke, amely örökké fennáll? Ki írja meg ezt a békét, és egyáltalán kik között, illetve kik felett köttetik? Szabadok lehetünk, vagy elnyomottként kell élnünk az örök béke állapotában? Pár kérdés, amely Kant, nagy ívű tanulmányával kapcsolatban engem azóta izgat, amióta először olvastam. Meglepően furcsa, de örömteli élmény volt számomra, olyan lelkesedéssel és izgatottsággal olvasni egy társadalomfilozófiai, etikai tanulmányt, mint ahogy például korábban a Harry Potter könyveket. Leginkább a kerete fogott meg, minthogy a mű alap gondolata az, hogy az ember a természet adta szabadságában nem békés, hanem viszálykodó. A gondolat a mű végén egy csavarral tér vissza, minthogy az örök béke garanciája, éppen maga a természet. Érdemes a végére járni ennek a kétarcúságnak! Meglehet, hogy hamar jutunk arra a következtetésre, hogy Kant kísérlete az örök békére is csak olyan feltevés, amely idealisztikus, és meg sem valósítható.

 

Johann Joachim Winckelmann: Művészeti írások

az elérhetetlen sohasem érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők és sohasem célok” (Carl Gustav Jung).  Ha az ember szenved, akkor kívül belül szenved – gondolhatnánk. Azonban az ókori görög ideál ezt elutasítja. A nemes lélek ellenszegül a testi fájdalomnak, így a görög eszmény higgadtan ábrázolja az embert, akkor is, ha szenved. A millió ingertől káprázatokban úszó szememmel, valószínűleg sohasem láthattam volna meg egy hellenisztikus szoborban azt, amit Winckelmann leírt a görög műalkotásokról. Írásában olyan részletesen festi meg az egyes alkotások képét, hogy azok kontúrjai fokozatosan rajzolódtak ki előttem, és kezdtem látni, hogy hol kezdődik a mű, és hol ér véget az, ami nem tartozik hozzá, felesleges. Lenyűgözött, amikor már a saját szememmel tettem felfedezést például a Laokoón szoborcsoporton. Az ábrázolt borzalmas szenvedés ellenére, egyfajta különös nyugalmat éreztem az alkotásban. Mintha Winckelmann nyomán, egy olyan belső lényegre leltem volna rá, amely független attól, ami a felszínen történik. A görög művész így a „csendes nagyságot” rejtette el műveiben, megjeleníteni kívánta a lélek és test harmóniáját, amely felülemelkedik az érzelmek túlzó, elragadtatott állapotán. Mint ahogy a görög sportoló eszménye hirdeti: művészetemmel nyertem, nem a puszta erőmmel.

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.