2022.07.01.
Tomori világTesztelve!„Még van hátra ötven oldal, azt el akarom olvasni. Hagyjatok békén.” (Victor Hugo)

„Még van hátra ötven oldal, azt el akarom olvasni. Hagyjatok békén.” (Victor Hugo)

 

Azokat a könyveket szeretném megmutatni, amelyeket többször olvastam. Van olyan köztük, amit kifejezetten sokszor. És van olyan is, amelyiknek a vásárlását nem tudom abbahagyni, ezzel nem híreskedem, volt az a film Mel Gibson főszereplésével, az Összeesküvés-elmélet. Hogy akármikor meglátott egy Zabhegyezőt Mel Gibson, mindig megvette, nem tudta legyőzni ezt a késztetését, összegyűlt aztán nála abból harminc példány. Én nem ugyanazt a könyvet vásárolom, hanem csak a műfajon belül megjelentekből egyre többet, ebben az alaposságban hasonlítunk Mel Gibson karakterével, és a helyes műszóval élve ő abban a filmben nem volt egészen száz.

Kisgyerekként a nyarakat apai nagyanyámnál töltöttem, ott volt két könyvem, az egyik egy szépséges rajzokkal illusztrált, nagyalakú Andersen meséskötet, melyben olyan történeteket gyűjtöttek össze, mint A rút kiskacsa, A rendíthetetlen ólomkatona vagy A tűzszerszám. A másik könyvemet Ota Kraus és Erich Kulka írták, a címe az volt, hogy Halálgyár. Ebben is rengeteg képet lehetett látni, a mű részletesen mutatta be az auschwitzi eseményeket. A felnőttek nem tudtak arról, hogy a könyv nálam van, ötévesen, egy óvatlan pillanatban vettem magamhoz, és nem úgy nézett ki, mint amit kérésre is ideadnának, így találtam neki egy rejtekhelyet, hogy amikor látogatóban vagyok, nézegethessem. A szépség és a szörnyeteg társaságában töltöttem így az időt egészen hosszan. Auschwitzban nem volt jó. Ne gondolja az olvasó, hogy erre a következtetésre egy írás alapján jutottam, aki nem hisz a szemének, az hajlamos arra, hogy tovább folytassa a keresgélést szerintem. Újabb és újabb történeteket talál, egyre több túlélőt hallgat meg, és amikor végére ér az egyik elbeszélésnek, még mindig nem érti, mit meséltek el neki az imént. Húsz év múlva is az az érzése, hogy nem hallott jól valamit, aztán megint csak keres, már olyanokat, akik egy kicsivel is később vetették papírra emlékeiket, azok érdeklik egyedül, akik rögtön a tábor lezárásakor írták meg a memoárjaikat, hogy azok biztosan nem felejtettek el semmit, még frissen él bennük az ajtó képe, mely a folyosó végén nem jobbról, hanem balról nyílt. Persze, ők is ugyanazt mondják, mint a többiek mondták korábban, aztán az olvasó már nemcsak olvas, hanem náci hétvégéket kezd nézni a Discovery-n, egyet sem szalaszt el, amúgy a Discovery-n majdnem minden hétvége náci hétvége, de még mindig semmi értelmet nem talál abban, ami a második világháborúban történt. Azt akarom mondani, hogy a könyvespolcomon bőven található lágerirodalom, ennek a bemutatásával szeretnék kezdeni, hogy valamivel később könnyedebb témával folytathassam a sort.

 

 

Kertész Imre – Sorstalanság

Azt hiszem, úgy lehet a vele megtörténtekről az irodalom nyelvén beszélni, hogy előbb beletörődik a normátlanság normájába az ember. Elfogadja, hogy ami nem normális, az kétségtelenül rendben van, és ezzel hirtelen kiemeli magát az áldozatok sorából úgy, hogy a történetben benne marad. Kertész Imre mintha így mesélné el azt, hogy kisgyerekként Auschwitzba vitték, onnan Buchenwaldba, Buchenwaldból Zeitzbe, Zeitzből félholtan vissza Buchenwaldba, azután először egy tekintet kapta el az ő tekintetét, megsejtették, hogy él, elindultak vele a kórház felé. „De beljebb, a macskaköves, messzi lágerutcákat is mozgás, lanyha szorgoskodás, tevés-vevés, időtöltés jelei népesítették be, törzslakosok, gyöngélkedők, előkelőségek, raktárosok, belső kommandók szerencsés kiválasztottjai jöttek-mentek, végezték mindennapi teendőjüket […] valamerről ismerős csörömpölés száll fel hozzám puhán, mint a harangszó álmainkban […] s a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem. S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező, mégis makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.”

 

Faludy György – Pokolbéli víg napjaim

A mi Auschwitzunk Recsk, Faludy György azt mondta, csak úgy lehetett túlélni, ha, és ebben ne sejtsünk ravaszkodást, a nyolcszáz kalóriát adó élelmiszerrel hajtott egésznapos kőtörés után minden este Platónról, Stendhalról, Montaigne-ről beszélgettek. Regények történetét folytatásokban mesélték el egymásnak. Művészetről vitatkoztak, az nem engedte, hogy meghaljanak.

„Ez eszembe se jutott: azon töprengtem, hogy öt perccel ezelőtt Egrit akartam lehordani transzcendentális álláspontjáért, holott titkon én is ezt az álláspontot vallom. Aki nem beszél Platónról, annak meg kell halnia. Keats verseinek szavalása immunizál a tífuszbaktériumok ellen. Borostóbi eltűnt; a barakk felett az Esthajnalcsillag ragyogott. Kész őrültség – jutott eszembe, és bementem a lavórért.”

 

Tót Endre – Örülök ha egyik mondatot a másik után írhatom
Napló

Nincs több lágerkönyv a listán, hanem egy magánügyeket tartalmazó nyilvános napló következik.
A naplókat azért szeretem, mert azokat magának írja az író, és nem is pazarolja rájuk az időt különösebben, ha valami egy mondatban elmondható, egy mondatban beszéli el. „Gyönyörű csaj reggel, tejboltba menet az utca túlsó oldalán. Elrontotta az egész napomat.” jegyezte le Váli Dezső például. Tót Endre kitalálta az örömök fogalmi absztrakcióit, ezekkel úgy dolgozik, mint más művészek a festékkel vagy egyéb anyagokkal. Kitalálta a távollét esztétikáját is, a hiány esztétikáját, beszél a zérókról, az esőkről, törekszik az eredetiségre, a nők tömegébe szerelmes, unatkozik, verekedésekben vesz részt, erről olvashatunk naplójában.
„Egy sümegi iskolatársamnak eszébe jutottam, akit több, mint ½ évszázada nem láttam, akiről azóta sem hallottam. Mikor felhívott, megkérdeztem tőle, honnan az istenből tudta kinyomozni a kölni telefonszámomat. – „Nem tudtad? Nyomozó voltam. Felhívtam a Műcsarnok titkárságát, és azonnal megkaptam a számodat: 244-204. De! Hozzáfűzték, hogy délután 3 óra előtt ne keresselek.” (Honnét tudja a Műcsarnok, hogy meddig alszom?)”

„A német állam megvásárolta 15 munkámat. Egy és ½ évig éltem belőle, plusz Hertának vettem egy Ford Escortot, magamnak meg egy pipaszurkálót.”

 

Szakács mesterségnek könyvecskéje

A Tükörgalériában állunk, XIV. Lajos mondja nekem, hogy úgy enne valamit. Mondom, mi a hozzáállása felség egy paprikás krumplihoz? Feleli nekem, hogy ha még egyszer, bármi fojtósat hozok – s eme intelem fokozottan vonatkozna a bundában rántott húsokra – felköti magát. Hát, vagy engem.
A francia konyha friss alapanyagokból dolgozik, ismétlés nélkül kínál föl új ízeket mindennap, egész éven át. A magyar konyha a paprika – hagyma – paradicsom szentháromságból hozza ki a legtöbbet, és finomak az ételei, azonban tradicionálisan nem változatos. Gondoltam én. A csáktornyai Zrínyi-udvar XVII. századi kéziratos szakácskönyve a fogásokat a sauce piquante-hoz, sauce verte-hez, sauce blanche-hoz, fricassé-hoz, sauce au pauvre homme-hoz hasonló éles lével, zöld lével, fehér lével, kaszáslével, kolduslével adja fel a XVI. századi magyar asztalra. Kifinomultan tervezett menüket ír le művészien, érzékletesen, a legtöbbet közülük én le is főztem, mint egy normális Julie Powell. Hónapokon át nem volt szükség arra, hogy egy fogást megismételjek, így, önkezemmel rendítve meg a magyar konyha monotonitásába vetett hitemet.

Bor-lév
Végy tikmonyt, amennyit akarsz, törd egy fazékba, borsot, sáfránt, gyömbért, szerecsendiót-virágot bele, a habarófával habard jól meg, a bort forraszd mézzel fel, ereszd fel a tikmonnyal, ha akarsz egy kis vajat beleereszteni, a te jó akaratod.
Némelyek egy kevés lisztet is eresztenek bele a tikmonnyal, kinek szűkön vagyon tikmonya; a méz helyett nádméz jobb, akinek vagyon.”

 

Bohumil Hrabal – Házimurik

A doktor ebben feleségül veszi Pipszi kisasszonyt. A „sörgyári” könyvek mellett Hrabal írt egy másik önéletrajzi trilógiát is, amelynek köteteiben nem a szerző, hanem a felelesége beszéli el a történeteket. A Házimurik az első ilyen írás, egy Perkeo márkájú német írógépen készült, amit Hrabal az osztálytársától, Burestól vett, akinek Nymburkban, a Nagy sáncon volt üzlete. Első pillantásra beleszeretett a gépbe, de nem volt régi bankókban háromezer koronája, így el-eljárt gyönyörködni benne, míg végül meg tudta venni. A kis gépet összecsukva, szíjon hordozta, puszta élvezetből írt rajta, a vesszők, az ékezetek hiányoztak a billentyűk közül, a rajta született művekben utólag sem mindig tette ki az írásjeleket, mert még a szövegképet is művészetnek fogta föl. A Házimurik egy szürrealista, gyönyörű szöveg, részben automatikus, részben metaforák és képek tolódnak mondataiban, és Hrabal úgy bánik ezekkel a mesterséges torlaszokkal, akár a természetes jelenségekkel. Ahogyan haladunk előre, egyre színesebb, egyre képtelenebb metaforákat agyal ki.
„A doktor szobáját csak egy fal választotta el a szomszédos kutatóintézettől, amelyből most tompa dübörgés hallatszott át, majd vasfűrészsivítás, és az éles hang megremegtette a szobát, mintha egy óriási fogorvos a műszerével egy akkora zápfog mélyére akarna fúrni, mint a doktor szobája.”

 

Esterházy Péter – Hrabal könyve

Ebben az író felesége beszél Hrabalhoz. Közben az Isten beszél Balázskához és Csocsóhoz, két, éppen a földön tartózkodó angyalhoz. Az író magában beszél, de nem Hrabalról, mert bár róla kellene írnia, momentán semmi sem jut eszébe.
„A férfi feldúltan elrohant, és Annát ismét elképesztette, hogy az írónak, ha akarta, mi minden fölösleges dologra volt energiája, ez esetben fintorgással, hadonászással, morgással, izmai heves görcseivel – a türelmes kidolgozás! Flaubert! – azt jelezni, hogy mindez, ez a jelentéktelen drámácska, melyben kétségtelen neki is van szerepe, csakis, csakis az asszonyt terheli, őmiatta lett és van, miatta kényszerül ő most innét elmenni, és idejét a szemben lévő strandon futballozással elütni, ahelyett, nemdebár, hogy kiszolgáltatná magát annak az ő nagy-nagy tehetségének a szobájában… „Vajon ilyenkor tényleg nincs az agyában, hogy évek óta minden vasárnap délelőttjét a strandon tölti… Nagy pojáca. És vajon ez hozzátartozik a szakmájához, vagy csak pechem van? Mondja, Bohumil, hogy s mint van ez?”

 

Kurt Vonnegut – Kékszakáll

Ez a könyv egy örmény származású amerikai festő, Rabo Karabekian életét egyes szám első személyben meséli el. Rabo Karabekian elvesztette az egyik szemét a második világháborúban, majd népszerű absztrakt expresszionista festő vált belőle, képeit nagy intézmények vásárolták meg és aulákat, kongresszusi termeket díszítettek velük, aztán nem sokkal később a festmények a vásznak méretezése, az akrillfesték és a rájuk applikált színes szalagok közötti előre nem látható kémiai reakciók következtében kivétel nélkül lerombolták önmagukat. A vásárlók egyszer csak azon kapták magukat, hogy a falon csupasz vásznat bámulnak, amire nyugodtan új képet lehetne festeni, a padlón pedig színes szalagok gyűrűit, meg valamit, ami úgy néz ki, mint a megpenészedett rizspehely. Rabó Karabekian most magányosan él egy nagy házban a tengerparton, egy íróbarátja átjár hozzá, aki ugyancsak háborús veterán, neki az egyik mellbimbója hiányzik, egy háromszemű, hárommellbimbójú egységet alkotnak ők ketten. A szöveg fordítása is művészi. Életem során ebből a könyvből idéztem a legtöbbször, azt hiszem.

 

Barnás Ferenc – Életünk végéig

Barnás Ferenc 2019-ben megjelent családregényének olvasását még csak tegnap fejeztem be. Elmondom, mi tetszett nekem a könyvben: a rideg apa tizenegy gyereke, és a tizenegy gyerek harminc gyereke között szakadatlanul zajló realista párbeszéd.

„Büdösbogárral szoktál beszélni?”
„Szoktam. Nagyon csendes. Hetente beszél Skype-on Edinával, meg az unokáival, ami sok örömet okoz neki, de Ervinkével nagyon nehéz. A múltkor is ezzel fogadta: „Apu, lehet, hogy öngyilkosnak kéne lennem.” Megkérdeztem Ervint, hogy reagált erre. Képzeld, ezt válaszolta: „Igen, kisfiam, lehet, hogy annak kéne lenned.”

 

Slawomir Mrozek – Az őrangyal

Egy apró novella, alig hosszabb negyven sornál. Egy láthatatlan erőről szól, aki megelégeli a gondjaira bízott kisfiú rosszalkodását és lehúz neki egyet. A semmiből érkező csapástól a gyerek rögtön engedelmesebb lesz. „A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti: különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.” A gyerek azután hozzáigazítja magát ehhez új pedagógiához, bár nem egészen úgy, ahogyan az angyal lelki szemei előtt ez korábban megjelent.

 

Caroline Kepnes – You

A Te című könyvet 2014-ben adták ki, idén, a vírus első hulláma alatt olvastam el, az írója egy nő. Nem kívülről analizált, nézőként figyelt egy alighanem antiszociális személyiségzavarral küzdő fiatal, szerelmes, sorozatgyilkos férfit, hanem magára öltötte őt, és azután odabentről meglepően empatikusan bánt ezzel az emberrel. A négyszáz oldalas könyvet én egy nap alatt olvastam el, azután egy további napot pironkodtam amiatt, hogy ennyire szórakoztatónak találtam egy romantikus pszichotrillert.

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.