A vezetéselmélet örök kérdése: Hogyan érhetjük el, hogy a megfelelő személy álljon megfelelő időben a megfelelő poszton? A felületes válasz szerint az alapos, minden szempontot figyelembe vevő kiválasztás oldhatja meg ezt a problémát. Azonban, ha jobban belegondolunk a probléma összetettségébe, ennyivel nem érhetjük be.
Ki dönt? Milyen értékrend alapján dönt? Milyen külső és belső tényezők „együttállása” közepette dönt? Milyen korlátokkal számolhat a döntéshozó? Milyen fajta követelményeket támasszon? Van-e egyáltalán optimális jelölt a számba jöhetők között?
És a kérdéseknek itt még nincs is vége.
Dr. Ujj András, a Tomori Pál Főiskola oktatója
Néhány hónappal ezelőtt Tomori Pálról írtam egy rövid, az ismeretterjesztés határait át nem lépő cikket, amelyben vázoltam életútjának főbb állomásait, valamint a tragikus végkifejlethez, a mohácsi csatamezőn elszenvedett hősi halálhoz vezető eseményeket. A munka során folyamatosan mocorgott bennem a kisördög: Hogyan válhatott egy érdemi egyházi múlt nélküli szerzetes a bácsi (ma kalocsai) érseki szék birtokosává, egy államvezetési tapasztalatokkal nem rendelkező valamikori sóispán délvidéki főkapitánnyá, egy műveleti szintet soha át nem lépő hajdani katona a törökökkel megütközni készülő királyi had egyik fővezérévé?
Amit biztosan tudunk, egyik méltóságot – s az azokkal járó felelősséget – sem ő kérte, sőt. Tiltakozott a felkérések, majd a kinevezések ellen, működése során pedig bizonyíthatóan legalább két alkalommal kérte felmentését is. Minthogy folyamodványai sem a magyar királynál, sem a pápánál nem találtak meghallgatásra, tette, amit tudott, amit tenni lehetett. Tehetett volna mást, többet annál, amit tett? Vesztett csata után – különösen, ha az egy nemzet bukásának veszélyét hozza el – ritkaság számba megy, ha nem a vezér felelősségét vizsgáljuk először. Így tettek a kortársak és igen gyakran az utókor is Tomori esetében. Némiképp árnyaltabb képest fest Fraknói Vilmos, a XIX. századi tudós egyházfi, aki sem nem vádolja, sem nem menti történelmünk tragikus alakját:
„Szerencsétlensége vala, hogy saját akarata ellenére a viszonyok hatalma oly állásra helyezé, amelynek nehézségeit talán más sem, de ő kevésbé, mint sok más, volt képes leküzdeni. Kiváló tulajdonai, lelkesedése és önfeláldozó buzgalma dacára, nem volt a rendkívüli idők embere. Nagy tetteket csak a magas ambició, vagy a felsőbb küldetés tudata szülhet. Tomoriban egyik sem volt meg. A kolostori élet elfojtotta lelkében a világi élet nagyravágyás szellemét, anélkül, hogy felébresztette volna azt az ihletet, mely Amiensi Pétert, vagy Orleáns szüzét az ég küldöttének hatalmával ruházta fel. A gondviselés eszközének tartotta magát, nem választottjának. Kész volt mindenre vállalkozni, de csak parancsnak hódolva, félig kelletlenül, nem lelke benső ösztönének sugalmazását követve. És kész volt minden pillanatban félrevonulni, nem áldozatkészség, de önbizalom hiánya miatt. A szerénység és alázatosság, mely dísze vala a zárdában, gyöngeség lett a táborban. Nélkülözte a hadvezér leglényegesebb tulajdonait: a szilárd akaraterőt, a külső körülmények befolyásától független erélyt. A nehézségek elől, melyekkel szembeszállania kellett volna, inkább kitért; a háborgó elemek által, melyek fölött uralkodni volt hivatva, inkább hányattatni engedte magát. Azonban, habár nem tartozik a történelem kimagasló nagy alakjai közé, nemes jelleme s valóban tragikus sorsa minden idők tiszteletét és részvétét biztosítja emlékének.”
Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból, Az „élet” könyvei sorozat; „Élet” Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság; Budapest, 1916, 336. o.
Fraknói több olyan állítást is tesz, amely a probléma továbbgondolására kényszerít bennünket:
„… saját akarata ellenére a viszonyok hatalma oly állásra helyezé …”
„Kész volt mindenre vállalkozni, de csak parancsnak hódolva …”
És most érkeztünk el a fentebb feltett kérdések lényegéhez, a döntéshozó, jelen esetben a vezetőt kiválasztó személy, személyek (vagy testületek) felelősségéhez.
Ha ők rosszul mérték fel a végrehajtandó feladat súlyát, az esetleges kudarc várható következményeit, ha nem voltak képesek – legalább önmaguk számára – objektív módon, világosan megfogalmazni a végrehajtásra kijelölni szándékozott személlyel kapcsolatos szakmai, személyiségbeli elvárásokat, ha nem tudták felmérni a feladat teljesítésének mindenoldalú szükségleteit, illetve ezeket nem voltak képesek időben és megfelelő mértékben biztosítani, akkor nagyon szűk látókörűnek kell lennünk ahhoz, hogy a kiválasztottat tegyük minden határon túl és kételyek nélkül felelőssé a bekövetkezett kudarcért.
A témáról bővebben: Dr. Ujj András, Tomori Pál – Hős vagy antihős, in: Tudományos Mozaik 17. kötet, 2019, 255-262.
A kiemelt képen: Füredi Richárd Tomori Pál című szobra, Kalocsa
