Viszonyunk a mozgóképek világához
Miért készítünk olvasónaplót?
Kis szerencsével nem csak azért, mert áltsulis, vagy gimis diákok vagyunk, akiknek kötelező a feladott nyári olvasmányokról naplót készítenie, hanem mert elsősorban igényünk támadt megérteni, és a saját nyelvünkön kifejezni az olvasott élményeinket. Vajon hogyan válhatna élővé a szöveg, ha az bennünk olvasókban nem ébredne valamelyest öntudatra? Vajon jelentenének-e önmaguknál többet a művészi gonddal papírra vetett mondatok, ha mi olvasók, nem helyeznénk el azokat a saját nyelvi kifejezésvilágunkban?
Miért nem készítünk filmes élményeinkről naplót?
A 2000-es évek elején talán mondhatjuk, hogy a mozgókép elég ideje eresztett már gyökeret a kultúránkban ahhoz, hogy megállapítsuk: hosszú életű, valamint terebélyes fát fog tartani ez a kialakuló gyökérzet. Azonban egyelőre ennek a kialakulásnak inkább az elszenvedői, mintsem a haszonélvezői vagyunk. Amíg a könyvekkel kapcsolatban az olvasónapló készítése bevett (ismeretes) gyakorlat, addig ugyanez a mozgóképes élményeinktől ma még idegen.
Vajon világos-e számunkra a különbség az esti híradó 2 perces, sokkoló képsorai, illetve a vásznon megjelenő, művészi elemekkel ábrázolt krimi között? Vajon van-e egyáltalán különbség? Mindkét kérdés fontos, de amíg passzív szemlélői vagyunk a mozgóképek világának, addig egyikre sem adhatunk kellő biztonsággal választ. Úgy gondolom, nem rendelkezünk elég jártassággal ebben a világban, ezért bár képesek vagyunk „olvasni” a képsorokat, azok saját szavakban történő kifejezésére – életre keltésére – már képtelenek vagyunk. A képsorokat nem tudjuk összefüggő filmszalagra fűzni, majd azt újra lejátszani, és így értelmezni a látottakat. A legtöbb esetben így a mozgóképek nem jelentenek önmaguknál többet. Az esti híradóban megjelenő erőszak, csak erőszakot, illetve a vásznon megjelenő brutalitás is, csak brutalitást jelent. Nem léteznek az értelmezési kontextusok, mert mi nézők nem teremtjük meg azokat! A képek bennünk, nézőkben foglyokká válnak, és ott is halnak meg feldolgozatlanul.
A fa – mely a mozgókép gyökeréből hajt – tehát egyelőre a groteszk fája, anélkül, hogy észrevennénk azt a rémületes (és egyben komikus) árnyékot, melyet a lelkünkre vet az egyre terebélyesebb lombozat.
Azt, hogy a mozi nem csak a nézőért van, talán akkor kezdtem megérteni, amikor másodszor láttam Milos Forman, Amadeus című filmjét. Amikor zeneiskolába jártam a szolfézstanárom úgy akarta közelebb hozni hozzánk Mozartot, hogy az egyik tanév elején, illetve végén, levetítette nekünk a filmet. Akkoriban gyerekfüllel nem értettem Mozart zenéjét, és amit nem értettem, az ellen kategorikusan elzárkóztam. A film első megtekintése után annyi pozitívum maradt meg bennem, hogy nem csak az „érthetetlen” Mozartról volt szó. Amikor az órán másodszor láttam a filmet, már vártam azokat az izgalmas és mozgalmas jeleneteket, amelyek az operarészleteket követték, azonban ahhoz, hogy megértsem a cselekmény folyását és körülményeit, muszáj voltam figyelni a köztes zenés betétekre is. Életem egyik legmeghatározóbb filmes élménye volt ez. Nem Mozartot értettem meg jobban, hanem hogy valami – a film – olyasvalamiről tudott többet mondani, amitől addig elzárkóztam. A film segítségével, de saját befektetett munkám által rugaszkodtam el egy merev helyzetből. Azóta nagy lelkesedéssel, számos más filmmel próbáltam újra ezt a „tornát”.
Ezeket a belátásaimat végiggondolva, illetve a filmek iránti lelkesedésem okán, blog formájában, filmes napló készítésébe vágok. Az egyes filmekkel kapcsolatos meghatározó élményeimről, elsősorban a saját nyelvemen keresztül szeretnék beszélni. Olyan értelmezést kívánok az olvasó elé tárni, amely élményszerűen, szubjektív módon, és saját értelmezést nyújtva, azaz napló jellegűen írja le a filmekkel kapcsolatos gondolataimat.
Blogbejegyzéseimmel szeretném napirenden tartani, illetve mások számára is fontossá tenni a kérdést: Érdemes-e filmes élményeinkről naplót készíteni?
