1994 szeptembere, egy XV. kerületi általános iskola tornaórája. Ez volt az az alkalom, amikor komolyabb szinten kapcsolatba kerültem a sporttal. Testnevelés tagozatos osztályba jártam, ahova növendékek toborzásának céljából a Magyar Testgyakorlók Köre – avagy ahogy mindnyájan ismerjük: az MTK- akkori vívómesterei személyesen látogatták meg a kisiskolásokat. Emlékszem, a későbbi edzőm különböző ügyességi feladatokat adott a diákoknak – köztük nekem is -, amiket teljesítenünk kellett ahhoz, hogy kapjunk egy szórólapot, amely felért egy meghívással. Mivel sikeresen vettem az akadályokat, így nagy büszkeséggel hazavittem a papírt, amin a szülőknek szóló információk szerepeltek. Szüleim beleegyezésével, havi 500 Ft-os tagdíjért cserébe, csatlakozhattam a vívóklubhoz, ahol olimpiai,- világ és magyar bajnok sportolók tanítottak, edzettek. Fantasztikus élmény volt a folyosón találkozni Mohamed Aidával, Nagy Tímeával vagy Dr. Mincza-Nébald Ildikóval. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre nagyobb a tudásom, így a mesteredzőm elérkezettnek látta az időt a versenyzéshez. A „beosztás” alapján heti 4-5 edzésen vettem részt, majd hétvégente az aktuális versenyen kellett megjelennem, így bátran állíthatom, hogy minden szabadidőmet lekötötte az iskola és a vívás. Tizenévesen sokszor nehéz volt megmagyarázni az osztálytársaimnak, a barátaimnak, hogy miért kell a tanórák után hazarohannom (válasz: hogy ne késsek el az edzésekről) vagy miért nem tudok szombatonként a közös programokon részt venni (válasz: a versenynaptár nem engedte). Kiközösítve éreztem magam, néha megfordult a fejemben, hogy túl sok áldozattal jár az, hogy vívok. Sajnos 18 évesen végleg el kellett engednem életem ezen részét, a szívem egy darabját, a sorozatos sérülések, valamint személyes okok miatt. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, a vívás és az, amit ettől a sporttól tanultam, mindig velem marad, a részemmé vált.
A Tomori Pál Főiskola szabad bölcsészet szakos hallgatója vagyok, tanulmányaimat munka mellett végzem levelező képzési rendben. Az elmúlt szemeszter vizsgaidőszaka a megváltozott körülmények miatt sokkal nehezebbnek tűnt számomra, mint az előzőek. Éreztem, hogy nagyobb energiabefektetés mellett is lassabban ment a tanulás, voltak olyan napok, amikor azt gondoltam, hogy sohasem jutok túl ezen a negyedik féléven. Utólag jöttem rá, hogy mi segített: kitartottam a fáradtság ellenére is, mert megtanultam kitartani. Nem adtam fel a legsötétebb pillanatokban sem, mert megtanultam nem feladni. A sport tanított meg erre még 25 évvel ezelőtt. Olyan rejtett, tudatalatti fegyverekkel vértezett fel a vívás, amiket a felnőtt életem során hasznosítok, sokszor megküzdési stratégiaként. Az órám mindig 5 percet siet, mert megtanultam, hogy ha egy sportoló késik, az főbenjáró bűn. Képes vagyok koncentrálni, akkor is, ha fáj valamim, hiszen megtanultam a sérülések „segítségével” a fizikai fájdalmat elviselni (persze egy adott mértékig). Megtanultam tisztelni, gyorsan gondolkodni és nem utolsó sorban egy Cooper-tesztet lefutni.
Napjainkban a közösségi média felületei tele vannak különböző felhívásokkal, ajánlásokkal azzal kapcsolatban, hogy milyen testmozgást válasszunk az életmódváltásunkhoz vagy az egészségünk megőrzéséhez. Nagyon népszerű a jóga és annak összes fajtája, a futás, illetve az olyan csoportos órák hirdetése, mint a spinning. Már nincs szükség jövendőbeli bajnokok felkutatására, hiszen a facebook és társai reklámfelületként is szolgálnak a különböző klubok számára. Véleményem szerint mindegy, hogy mit választunk erről a széles palettáról, a lényeg az, hogy köteleződjünk el valami mellett. Ne ijedjünk meg attól, hogy nem adatott meg mindnyájunknak a gyerekkori sportolás lehetősége, hiszen sohasem késő elkezdeni, és tapasztalatból mondom, hogy megéri. A sport felbecsülhetetlen értékekkel, tulajdonságokkal ruházza fel a sportolót, amelyek által fejlődhet, többé válhat és nem utolsó sorban könnyebben veheti az akadályokat, akár egy főiskolai vizsgaidőszakban is!
