2022.11.26.
Tomori világPocket ScienceA síró és a nevető filozófus

A síró és a nevető filozófus

 

Frenyó Zoltán főiskolai tanár, tanszékvezető

Egyesek szerint a filozófus rendíthetetlen, szilárd lelkületű, mások szerint a filozófushoz is hozzátartoznak a szenvedélyek. Szent Ágoston úgy gondolja, hogy a helyes élet szenvedélyei helyesek, a helytelen élet szenvedélyei helytelenek. Fichte szerint az, hogy valaki milyen filozófiát választ, attól függ, milyen ember.

Számtalan filozófus alakja és különböző kedélye tűnik elénk a tárgyalt szempontból. Kitioni Zénón és Schopenhauer például zordon, búskomor férfiú. Pauler Ákos szomorú lelkületű a romlás, a mulandóság, a pusztulás metafizikájának élményét szemlélve. Mások, miként Arisztotelész vagy Jaspers, kiegyensúlyozott egyéniségek. Órigenész „adamantiosz”, gyémántkemény, sziklaszilárd jellem. Sokan zaklatott, vívódó, nyughatatlan lelkek, mint Bruno, néha az őrületig menően, miként Nietzsche.

A filozófus lehet kiegyensúlyozott s lehet zaklatott, mégis, a filozófiát leginkább talán a komolyság jellemzi, ahogy azt Platónon és Arisztotelészen vagy Hegelen és Heideggeren keresztül érzékeljük. Platónt a hagyomány szerint soha senki nem látta (szertelenül) nevetni. Sőt, a komolyságon túlmenően a filozófia, egyáltalán a kiválóság egyenesen a melankóliával áll mélységes összefüggésben.

Cicero a Tusculumi beszélgetésekben hosszan foglalkozik a filozófus lelkivilágával. Kifejti, hogy a bölcs emberen is erőt vehet a bánkódás, viszont vallja, hogy a filozófia a lélek gyógyszere, s a bölcsesség a lélek egészsége, ami egyfajta nyugalom és szilárdság. A melankóliáról szólva ˗ ennek görög fogalmát ˗ elemezve Cicero megkülönbözteti az esztelenséget (amentia) az őrjöngéstől (furor). Kijelenti, hogy a bölcset őrjöngés sújthatja, esztelenség viszont nem.

A filozófia, a filozofálás igazi természetét tekintve drámai. A lét és az élet értelmére irányuló értelem és lélek megrendül a végső kérdésekig jutván. A heideggeri gond elgondolásával, vagy általában a világ fölé emelkedő szemlélet révén a nyugtalanságtól a megnyugvásig haladó tudat szemléléssé és tűnődéssé alakul. A szellemnek egy adott kezdeti állapotból kell kiszakadnia, idegenként fel kell emelkednie és egy ciklust kell bejárnia. Ezek a gondolati vagy lelki utak mindenesetre magányos erőfeszítést és vívódást jelentenek, amely legalábbis komoly lelkiállapotot feltételez, illetve von maga után.

Általános filozófiai szempontból tekintve, közelebbről metafizikai és egzisztenciális értelemben azt kell mondani, hogy jogos és természetes egyfelől a nevetséges és a komikus, másfelől a sírnivaló és a tragikus összefüggése (bár hatását tekintve a nevetségest is lehet komolyan, a sírnivalót is olykor kacagva kezelni), végeredményben pedig a nevetés és a sírás összetartozása, mert egyaránt a furcsát, az esendőt, az esetlegest, a renden kívülit fejezik ki.

Platón az Államban rá is mutat a nevetés és a sírás hasonlóságára, mert mindkét esetben meglazul a lélek feletti felügyelet. A Philéboszban hasonlóképpen a gyönyör és a fájdalom vegyületéről beszél, emlékeztet arra, hogy sokszor gyönyörükben sírnak az emberek, s a jelenséget így magyarázza:

„A nagy változások keltenek bennünk fájdalmat s gyönyört; a lassúak s csekélyek azonban sem egyiket, sem másikat.”

Johannes Moreelse, Démokritosz, 1630k.

„A lélek és a test bizonyos romlottságában, nem pedig ép állapotában támadnak a legnagyobb gyönyörök s a legnagyobb fájdalmak.”

A nevetés és a sírás tápláló gyökere a rendkívüli lelkiállapot, a dolgok nem megfelelő viszonya, a nem-normális helyzet, az alaphelyzetből való kiszakadás, a meg-nem-felelés, s mindez bizonyos sajátos pillanatnyi és feltöltődött helyzetben és főként közösségi dimenzióban, szemben a szokványos állapottal, amely az esetlegesség mentén az egykedvűségben és a közömbösségben telik.

Ha mérlegre tesszük a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat, a szépet és a rútat, végtelen előfordulásuk miatt elvekkel kerülhetjük el, hogy mechanikusan a semleges középre helyezkedjünk. Szerencsés esetben és sok belátás eredményeként ekkor alakulhat ki a gondolkodóban a derű, amely a közömbösségtől való pozitív elmozdulás. Ez lebírása a csüggedésnek, mint a legfőbb veszedelemnek, amely az embert érheti.

 

A teljes tanulmány itt található:

Frenyó Zoltán: A síró és a nevető filozófus

Uő., Korfordulón. Filozófiai tanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet, Budapest, 2015. 111-125.

Rövidebb változatban:

Bakos Gergely (szerk.): Teória és praxis között, avagy a filozófia gyakorlati arcáról. L’Harmattan Kiadó – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, 2011. 47-57.

 

A kiemelt képen: Donato Bramante, Herakleitosz és Démokritosz, 1477

 [/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.