Több csapdára ránéztünk már, de még nem foglalkoztunk az egyik legravaszabbal. Remekül álcázza magát, minél nehezebb legyen észre venni. Ez a szolgálat csapdája.
Hadd kezdjem egy ki történettel. Adott egy nő, aki ledolgozza a 8 óráját, elrohan bevásárolni, majd siet haza, mert tanulni kell a gyerekekkel, közben odatesz egy mosást és megfőzi a vacsorát, ellenőrzi, hogy a gyerekek mindent bepakoltak-e a másnapi óráikhoz. Miután megetette a családját elmosogat és kivasalja a felgyűlt vasalni valót, közben igyekszik rendrakásra bírni a gyerekszoba lakóit. Zuhanyozás közben egy pillanatra eszébe jut, hogy milyen jó lenne összebújni a párjával, de fáj a dereka és hulla fáradt az egész napi pörgéstől, így hát csak beesik az ágyba és próbál aludni. Reggel korán kelés után egy kávéval igyekszik üzemi hőmérsékletre hozni magát, majd kikönyörgi a gyerekeket az ágyból, rohamreggelit rittyent, tízórait csinál, majd útnak indítja az iskolást, a kisebbet elviszi az oviba, majd elrohan dolgozni. És ez nagyjából hasonlóan így megy éveken át sok egyéb tennivalóval tarkítva. Igazából nyugodtan írhatnám azt is, hogy évtizedeken át, mert ugyan más – más formában, és tartalommal, de végeredményben folyamatosan egy mókuskerékben robotol. Később, mikor már kirepülnek a gyerekek és maradhatna ideje a pihenésre, önmagára, akkor is mindig talál valami elintézni, megcsinálni valót. Mindenre és mindenkire odafigyel, mindenkit kiszolgál, csak saját magára nem szán időt, vagy amikor mégis, lelkiismeretfurdalása van miatta. Lehetne még fokozni, de ennyiből is érthető mi az, amit sokan csinálnak, de nagyon másként kellene.
Eglesz Kálmán, a Tomori Pál Főiskola megbízott oktatója
Rengetegen – főként nők – élik úgy az életüket, hogy másokat szolgálnak. Ez az attitűd a legtöbbször családi mintát követ, vagy a tágabb környezet elvárásrendszerének való megfelelésből fakad. Ez a szokás olyan mélyen beivódott az élet szövetébe, hogy sokan kötelességüknek érzik ennek az életmódnak a teljes értékű felvállalását úgy, hogy több, teljes embert kívánó feladatot is visznek párhuzamosan. Jellemzően dolgoznak, támogatják a szülőket, családanyák, feleségek, de vannak, akik emellett társadalmi szerepeket, rosszabb esetben másod-, harmadállást is vállalnak stb. Mindezt még leírni is sok, nemhogy megcselekedni. Láthatunk számos példát, hogy kiválóan menedzselhető egy ilyen aktív élet, ők tudnak valami fontosat, a többség azonban csak belefárad, később akár bele is betegszik, mert a legfontosabbal nem foglalkozik: saját magával. Úgy éli az életét, hogy mindenkit maga elé helyez, mert úgy helyes, vagy mert ő úgy gondolja, hogy ez a dolga. Idős korára aztán megkeseredetté válik, mert „kidolgozta a lelkét a családjáért és még egy köszönömöt sem kap cserébe”. A férfiak esetében is találunk hasonló példákat, amelyek inkább a munkahelyi helytállásban, illetve a munka iránti buzgalomban öltenek testet. Vajon hányan érzik úgy, hogy őket is csak kihasználják? Ez az érzés egyáltalán nem véletlen. Akik így élnek, azok tudattalanul, de maguk tesznek meg mindent azért, hogy ez legyen a következménye.
Már többször érkeztünk el ahhoz a következtetéshez, hogy fontos lenne a fejéről a talpára állítani ezt a hozzáállást. Az önzetlen szolgálat valóban az egyik legnemesebb dolog, amit az ember az élete során tehet. Ha azonban közben saját magáról elfelejtkezik, akkor csak mártíromság lesz belőle. Ahhoz, hogy ne így legyen, teljesen fel kell forgatni a prioritásokat. Horribile dictu magát kell az első helyre tennie! Ez az a fontos dolog, amit szerencsére egyre többen tudnak, és eszerint is élnek. Szinte hallom, ahogy páran felszisszennek: „De hát ez önzés!” Véleményem szerint pedig éppen az az önzés, ha nem így teszünk. Persze megértem az álláspontot, hiszen amit állítok, az szembe megy a tradícióval, emellett számtalan példát láthatunk arra, hova vezet, ha valaki csak magára gondol. Azonban van itt egy lényeges különbség. Amikor magadat az első helyre teszed a saját életedben, azaz elfogadod a téged megillető főszerepet, az nem jelenti azt, hogy a többi szereplőt a továbbiakban figyelmen kívül hagyod, csupán azt, hogy megadsz magadnak mindent, ami ahhoz szükséges, hogy hosszú távon aktív, értékes és hasznos résztvevője legyél az élet nevű játéknak.
Fotós: Joshua Wilking, forrás: Unplash
Hogy lehet ezt elfogadni? Nagyon egyszerű. Egy példával illusztrálom: ülünk egy repülőgépen, ami éppen gurul a felszállópályához. Eközben zajlik a biztonsági bemutató, ami éppen ott tart, hogyha a kabinnyomás lecsökkenne, a fejünk feletti tartóból leesnek a légzőmaszkok, mindenki a hozzá legközelebb esőt tegye fel magára, majd nézze meg, hogy a szomszédja is fel tudta-e tenni az övét és segítsen, ha szükséges. Ezt hosszabb járatokon videón mutatják, ahol egy felnőtt és egy gyermek ülnek egymás mellett. Ott a felnőtt először magának teszi fel a maszkot, aztán segít a gyermeknek. Mi történne, ha fordítva cselekedne? Esélyes, hogy elfogyna a levegője és ő maga szorulna segítségre, de ennél rosszabb is megeshetne. Amikor magunkat tesszük az első helyre, az annyit jelent, hogy „feltettük a légzőmaszkot”, így bárkinek tudunk segíteni. Ha törődünk magunkkal és megadunk magunknak mindent, amire szükségünk van – igen a pihenést is, akkor rendben leszünk. Ha el is fáradunk időnként, de nem lesz belőle krónikus fáradtság. Szinte korlátlanul tudunk szolgálni másokat. Ezért állítom, hogy nem önzés, amire mindenkit bíztatok.
Ahhoz, hogy ezt jól tudjuk művelni, fontos, hogy figyeljünk oda magunkra! Figyeljük a gondolatainkat, az érzéseinket, ezek kiváló iránytűként szolgálnak ahhoz, hogy tudjuk mikor felejtkeztünk meg arról, hogy mi vagyunk az elsők, mikor kell megállnunk, megpihennünk, kicsit rendeznünk a sorainkat. Ez egyfajta egyensúlyi állapothoz vezet, amiben, ha vannak is kilengések, azok kitűnően ellensúlyozzák egymást. Ha el tudjuk fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és szeretjük azt, akik vagyunk, és azt is, akinek gondoljuk magunkat, akkor nem nehéz így élni. És láss csodát, az emberek sokkal jobban szeretnek olyan emberek társaságában lenni, akik ezt a fajta dinamikus harmóniát élik, mint a mártírokéban. Teljesen más a kisugárzásuk. A tiéd milyen?
A kiemelt kép fotósa: Sherman Yang, forrás: Unplash
