Tavasszal készítettünk egy interjút Eglesz Kálmánnal, akkor főként az Önismeret rovat kapcsán beszélt a tréneri munkájáról, a karrierépítésről, a kiégésről, arról, hogy milyen szerepet tölt be a coaching egy coach életében. Amikor már az utolsó simításokat végeztük a szövegen, derült ki számomra, hogy Kálmán játszik egy zenekarban, akiknek ráadásul egészen különleges hangulatú számaik vannak, ezért elhatároztam, hogy erről egy külön beszélgetést kezdünk majd. Hobbi, zene, felszabadultság, igazi nyári téma, erről olvashatnak a továbbiakban.
Mikor kezdtél zenével foglalkozni?
4 éves koromban kaptam egy tangóharmonikát. Annyira nehéz volt, hogy nem tudtam tartani, ezért apukám egy bőrszíjjal fellógatta az ajtófélfára, és az tartotta helyettem. Anyai nagyapám tudott hegedülni, és amikor rájöttek, hogy van valami affinitásom, akkor vele kezdtem el ismerkedni a zenével. 6 évesen már zeneiskolába jártam és zongorázni tanultam, és emellett zenei általános iskolába jártam. Később gitározni kezdtem, az első akkordokat nyári táborokban nálam idősebb srácoktól tanultam. Középiskolába kerülve abbahagytam a zongoratanulást, de továbbra is emelt óraszámban tanultam ének-zenét. Székesfehérváron a Fiatal Dalosok Országos Találkozóján harmadikok lettünk az Ér-duó nevű formációval, és akkor az a dal a rádióban is szerepelt, meg interjú is készült velünk. A kórustagság is nagyon hosszan 16 évig az életem része volt.
Ezek szerint a zene töretlenül jelen van az életedben?
Majdnem. A főiskola alatt népművelőként dolgoztam, mellette zongorát tanítottam. Ez Dombóváron volt, ahol akkor nem volt elég zenetanár. A katonaság alatt katonatársaimmal gitárkísérettel énekelve megnyertük a Hadsereg Ki-Mit-Tudot. Leszerelés után Pécsen a Helyőrségi Klubban dolgoztam, ahol volt egy csapat fiatal, akik akkor polbeat zenét játszottak, megzenésített verseket, saját dalokat. Ez a közösség néhány év után feloszlott, de a jó kapcsolat megmaradt többekkel. Hosszú idő telt el, amikor az egyikük, Tóth Árpád felhívott, és kért, hogy zenéljek az új formációjában. Akkor ők Pécsen működtek, én Dunaújvárosban éltem, és nagyon sok munkám volt, úgyhogy nem vállaltam be. Három éve újra megkeresett azzal, hogy megint új csapata van, a Nuntius Együttes. Akkor gitár (Tóth Árpád), bőgő (Hoffmann László) és ütőhangszerek (Divják László) volt a felállás, ehhez jöttem én a „villanyzongorával” – ahogy Árpád szokta nevezni. Azóta Pécsre járok próbálni. Amíg összeállt a műsor gyakrabban játszottunk együtt, mióta rendszeresek a koncertek, kevesebb a próba is.
Hogyan tudod azonosítani a zenétek stílusát?
Nem hagyományos könnyűzenei koncertekről van szó, annál elmélyültebb, azt hiszem, ez jó meghatározás, inkább színházi körülmények közé való. Jelenleg van egy kétszer egy órás műsorunk. Egy órát folyamatosan játszunk, majd szünet után a következő órát szintén megszakítás nélkül. Nincsenek a számok között felkonfok, hanem monológok tekintenek előre a következő dalok tartalmából szemezgetve. Árpád versei inkább irodalmi alkotások, mint dalszövegek, ez áll a középpontban, a zene ehhez képest aláfestés. Az egésznek meg van a maga intimitása. Úgy tapasztaljuk, maximum 80-100 hallgatóval működik jól, mert a sokszor nem egyszerű szöveg a közönség részéről is intenzív figyelmet igényel.
A repertoár egy részét és a hangulatot Tom Waits számai adják. Nem egy az egyben játsszuk őket, hanem saját képünkre formálva. A szövegeket is átírtuk, hogy az itthoni közönség számára átérezhető legyen. A többi számot Árpád írta. Tom Waitsnek sajátos világa van, azt mondhatnám, tipikus kívülálló. Én főként a zene öröméért vagyok a csapattal, és az a pesszimista világkép, ami átjön a dalokon, nem igazán az enyém. Elsősorban a közös zenélés folyamata okoz számomra örömet, ahogyan kialakulnak a dalok, ahogy megszületnek a zenei poénok, és főként, amikor kiderül a koncerten, hogy ezek működnek. Szeretem azt a hangzást, amit létrehozunk, meg persze az a tudat is fontos számomra, hogy a hangzás része vagyok.
Kiket szólít meg ez a zene elsősorban?
Kezd kialakulni az a közönség, akik visszajárnak hallgatni bennünket, főként a mi korosztályunkból. Amikor Kapolcson léptünk fel, ott fiatalok is hallgattak bennünket, és sok pozitív visszajelzést kaptunk, mégis azt hiszem, a mondanivaló inkább a korunkbelieké. Ez a fajta zene azért erősen rétegzene, nem várjuk, hogy tömegeket vonzzunk, mégis nagyon sokat jelent számomra az az energia, amit a közönségtől kapunk. A fellépés szünetében rengetegen jönnek érdeklődni, beszélgetni, és ez sokat ad.
Hogyan befolyásolta a járvány a zenekar életét?
Másfél év után először játszottunk együtt június 26-án, ez volt az első koncertünk a járvány óta. Előtte jobb híján külön-külön próbáltunk, illetve 2-es, hármas felállásban, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy nagyon jól szólt megint, csupa pozitív visszajelzést kaptunk.
Követi a családod a koncerteket?
Igen, bár nyilván nem az összes fellépést. A kisebbik fiam hangmesternek tanult, az egyik koncertünket ő vette fel. Ő zenél is, jazz-gitáros, időnként ő is fellép. Az ő véleménye nagyon sokat számít nekem, ezért ki szoktam kérdezni egy-egy koncert után, ha ő is hallotta.
Látsz összefüggést a tréneri munkád és a zenészi tevékenységed között?
Érdekes, ahogyan a tréneri tevékenységem és a zene kiegészítik egymást. A zene elsősorban örömforrás, de óhatatlanul hat egymásra a két terület. A figyelmem tudatos irányítása szerves része a zenélésnek, és a megszokott munka mellett a koncertezés igazi felszabadulás. Amikor az ember zenél, vagy énekel, az egész test benne van, olyan mintha minden sejtem örülne ilyenkor. El lehet jutni a zenei koncentrációban egy olyan szintre, amikor belsővé válik a zene, akkor már igazán örömmel csinálja az ember, a figyelem és az öröm együtt adja azt az élvezetet. Ha jobban meggondolom, ez a munkámra is igaz. Szerencsésnek érzem magam, hogy számomra mindkét területen olyasmit csinálhatok, amit igazán szeretek.
A kiemelt képet Huber Kolozs készítette.
