2022.10.01.

Ki vagyok én?

 

Ideje, hogy belecsapjunk a lecsóba és feltegyük a kérdést: ki vagyok én? Ez az önismeret alapkérdése. Ne tessék megijedni, nem e sorok írójáról szóló tudnivalók következnek. Mindenki magának teheti, teszi fel ezt a kérdést. Mondhatjuk, hogy EZ A KÉRDÉS minden önmagát kereső számára.

Eglesz Kálmán, a Tomori Pál Főiskola oktatója

Többnyire abból indulunk ki, ami magától értetődőnek tűnik, ezért sokkal inkább azt a kérdést szoktuk feltenni, hogy milyen vagyok. Már csak azért is erről az oldalról közelítünk, mert rendszeresen kapunk mindenféle visszajelzést arra, hogy mások milyennek látnak bennünket, és mi is kialakítunk egy képet magunkról. A visszajelzések és az általunk alkotott kép vonatkozik a kinézetünkre, a viselkedésünkre, a tulajdonságainkra és minden megragadható jellemzőnkre.

A magunkról alkotott kép sok esetben inkább azt mutatja, hogy milyenek szeretnénk lenni és csak ritkábban azt, amilyenek valóban vagyunk. Ennek a legtöbbször az az oka, hogy nem vagyunk elégedettek azzal, amilyennek látjuk magunkat, ráadásul a kritikus visszajelzések is azt erősíthetik bennünk, hogy az elégedetlenségünk jogos, mert lehetnénk sokkal jobbak is bármilyen értelemben. Így aztán arról, hogy valóban milyenek vagyunk, igazából csak keveseknek van valós képük, a többség viszont fél olyannak látni magát, amilyen, ezért inkább elfedni igyekszik még önmaga elől is. Bár ez a törekvés gyakorlatilag lehetetlen, mégis a figyelmen kívül hagyást művészi szintre tudjuk fejleszteni. A félelem abból fakad, hogy mi lesz, ha nem leszek szerethető, mert nem olyan vagyok, amilyennek lennem kellene. Ezért aztán elkezdem magamat fejleszteni és igyekszem olyanná válni, amilyennek adott szempontok szerint lennem kellene.

Milyennek kellene lennem? És ezt ki mondja meg? Egyáltalán valamilyennek kell-e lennem, vagy elegendő, ha olyan vagyok, amilyen? Mitől, kitől függ ez? Úgy tűnik, hogy tőlem. No de ki vagyok én? – Mivel erre nem igazán tudom a választ, ezért marad a megfelelni akarás. Elkezdek önsegítő könyveket olvasni, ezzel foglalkozó közösségbe járni, személyiségfejlesztő tréningre megyek. Erőfeszítéseim eredményeként változom, és ettől kezdem jobban érezni magam. Majd alakul az életem és más emberekkel kerülök kapcsolatba, akik felől más elvárások érkeznek. Ehhez is elkezdek igazodni. Erőfeszítésemet most is siker koronázza, a személyiségem megváltozik. Sőt! Elkezdek ragaszkodni az „új” énemhez, az „új” személyiségemhez. Harcolok érte, megvédem, ha kell, amitől még jobban érzem magam. Egészen addig tart ez, amíg újabb változás nem történik és újra neki kell látnom a személyiségem fejlesztésének. Ezúttal is sikerül. Az is előfordulhat, hogy történik valami számomra jelentős, amitől egy csapásra megváltozom, tennem sem kell érte. Ebből következik, hogy a személyiségem formálható, de azt is mondhatom, hogy változékony, hiszen szinte bármilyen környezethez, elvárásrendszerhez képes vagyok hozzáigazítani. Ha pedig változékony, akkor nem egy stabil, állandó dolog. Márpedig aki én vagyok az állandó kell legyen, mert a változások jönnek – mennek, én pedig itt vagyok és képes vagyok észlelni és követni azokat. Minden változás közben előbb-utóbb meg tudtam húzni a határaimat, kiálltam magamért, megvédtem az önbecsülésemet. Ezek szerint ez a törekvés önbecsüléshez is vezet. De ki az az ön, azaz én, akinek a megbecsülése olyan fontos, hogy még harcolok is érte, ha kell?

Fotó: Iulia Mihailov, forrás: Unplash

Az élet rendkívül sokszínű, lehetőséget ad, hogy bármit kipróbáljak, hogy azt csináljak, amit szeretnék. Eljátszhatok különféle szerepeket. Az emberek lehetnek feleségek, férjek, szeretők és megcsaltak, beosztottak és vezetők, gazdagok és szegények, ismerősök és idegenek, ostobák és mindentudók, katonák és békeharcosok, tanárok és tanulók, aktivisták és passzívak, kíváncsiak és érdektelenek és a sor szinte vég nélkül folytatható. Amíg ezeket a szerepeket próbálgatom közben rengeteg érzés, és gondolat fut át rajtam. Egyszer boldognak érzem magam, aztán szomorúnak, öröm tölt el, majd dühös leszek…  Ahány szerepet játszom, ahány érzés, érzelem dominál bennem, annyiféleképpen látom a világot, annyiféleképpen élhetek. Ez esetben a szerepeim sem lehetek és az érzéseim, érzelmeim sem az énem, mert ezek mind múlandók, én pedig még mindig itt vagyok és képes vagyok mindezt szemlélni.

A testem lehet az, ami érzékeli mindezt? Végül is a test segítségével csinálok szinte mindent. A tükörbe nézve láthatom is. A látvány alapján rengeteg dolgot el tudok mondani róla. El tudom dönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Meg tudom mozgatni a különböző részeit, kellő erőfeszítéssel alakítani is tudok rajta, már ami a külalakot illeti. Némi odafigyeléssel azt is érzékelhetem, hogy egy csomó minden történik benne. Ver a szív, lüktetnek az erek, zajlik a légzés, az emésztés, különféle érzetek jelennek meg és múlnak el. Eközben a test szemein keresztül látok, a fülei által hallok, az orron keresztül szagokat érzek, a bőrön át a tapintás is lehetővé válik, érezhetek hideget, meleget, a száj segítségével ízlelhetek is és (főként) rajta keresztül hangot is ki tudok adni. Akaratommal irányítani tudom az izmokat. Különféle érzéseket érezhetek és az érzelmeim is hatással vannak rá. Úgy tűnik, mintha benne lennék a testben, így kézenfekvő azt hinni, hogy a testem vagyok. Van azonban egy apró probléma. Ugyanis a test is múlandó. Nemcsak amiatt, mert megszületik és meghal egyszer, hanem amíg él, 7 évente teljesen kicserélődik benne minden sejt. A test változásait is van, ami meg tudja figyelni, követni tudja. Ez a valami a korábbi logikát követve állandó kell legyen, mert csak az képes a múlandót érzékelni, a változást követni, ami állandó, amihez képest történik minden más.

Ezen a ponton megállapíthatom, hogy nem a testem vagyok, nem a személyiségem vagyok, nem az érzéseim, érzelmeim vagyok és – bár erről külön nem emlékeztem meg, de mivel nem állandóak – a gondolataim sem lehetek. Azt tudom csak, hogy valami állandó kell legyek. Akkor ki vagyok én?

Miért olyan nehéz választ találni erre a kérdésre? A legtöbben ott csúszunk el, hogy mindenáron azonosulni akarunk valamivel: a testünkkel, nevünkkel, a munkánkkal, valamelyik szerepünkkel, vagy akár többel is egyszerre a vágyainkkal, a gondolatainkkal, de nem vesszük észre, hogy ezzel így, vagy úgy, skatulyába is zárjuk magunkat. Pedig szabadok és boldogok akarunk lenni. A skatulya pedig korlát. Belőle kinézve csak annyit látunk, amit az látni enged, ami lehet egészen szűk vagy egészen tág, de akkor is csak egy kiragadott szelete lesz a minket körülvevő világnak. A kulcslyukon átnézve a másik oldalon lévő világ csak annyi számunkra, amennyit a látóterünkben felismerünk, a többit csak képzelni tudjuk hozzá emlékeink, tapasztalataink alapján. Azok volnánk, tehát aki ebben a skatulyában él? Mennyire szimpatikus ez a perspektíva? Nekem nem igazán az, de ez rólam szól. A kedves Olvasó pedig alakítsa ki a saját hozzáállását. A lehetőség nyitott, a válasz pedig létezik, csupán az a kérdés, ki kíváncsi rá annyira, hogy utána is járjon.

 

A kiemelt kép Brett Jordan fotója, forrás: Unplash

 

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.