2021.10.27.

Ragaszkodás

 

Legutóbb a félelemről volt szó. Néhány gondolat erejéig térjünk vissza hozzá. Annál is inkább, mert egy éve már, hogy van egy központi tárgya a félelemnek, ez pedig a vírus és a hozzá kapcsolódó rengeteg féle információ és dezinformáció. Azért fontos erről szólni, mert immár része lett az életünknek ez a téma, és ennek kapcsán a hozzá kötődő félelem is. Ami tartósan és érdemi változás nélkül velünk van, azt hajlamosak vagyunk megszokni. A megszokástól már csupán egy lépés, hogy ragaszkodjuk is hozzá. Hallom a felhördülőket, hogyan lehetne ehhez hozzászokni, na de pláne ragaszkodni hozzá, ezt a baromságot! Valóban, annak hangzik. Mégis érdemes belegondolni mennyi mindennel kapcsolatban tapasztalható az életben ez a folyamat, aminek a vége a beleragadás.

Remekül bele lehet ragadni bármibe. Például egy rossz párkapcsolatba, vagy másmilyen kapcsolatba. Időről időre találkozhatunk a hírekben a helyzettel, amiben valaki hosszú boldog kapcsolat után kárt tesz a másikban, így vetve véget a „boldogságnak”. Tanúk is vannak, akik elmondják, hogy minta kapcsolatban éltek, soha egy hangos szó stb. Aztán sokan ragadnak bele olyan munkakörökbe, amelyek nemcsak nem okoznak örömet számukra, de kifejezetten rosszul érzik magukat tőle, vagy a környezettől, ahol, vagy akikkel ezt a munkát végzik. Mivel nincsen alternatíva számukra – legalább is így látják –, beletörődnek, hogy nekik ez jutott, ezt dobta a gép. Valóban úgy tűnik, hogy a környezet, az adott körülmények okolhatók. Ezekkel még csak a felszínt karcolgatjuk.

Hajlamosak vagyunk ragaszkodni emberekhez, tárgyakhoz, mert birtokolni szeretnénk őket. Ebből kiindulva logikusnak tűnik, hogy ragaszkodunk helyzetekhez, szokásokhoz, megoldási módokhoz, emlékekhez. Ezek között számos olyan lehet, amelyekről rajtunk kívül szinte mindenki tudja, hogy árt nekünk, vagy csak nem enged változni, fejlődni. Beleragadhatunk olyan régi szabályokba, amelyeket már túlhaladott az élet, megoldásokba, amik valaha jól működtek, de azóta sok új és egyszerűbb, jobb mód is született. Olyan viselkedésmintákba, amiket szüleinktől tanárainktól tanultunk meg, de valójában csak korlátoznak, olyan hozzáállásokba, amelyekkel falakat emelünk magunk köré. Sokszor tartunk az elménkben olyan visszatérő gondolatokat, amelyek nyomán kellemetlenül érezzük magunkat, tartósan feszültséget érzünk. Tipikus jelenség, hogy a valaha volt sértődéseinken rágódunk magunkban, újra és újra átélve a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket, amelyektől akkor is szenvedtünk és elítélve mindazokat, akiknek vagy amiknek tulajdonítjuk ezeket. A pozitív emlékeinket szívesen megismételnénk, a negatívak ismétlődését pedig szeretnénk elkerülni, pedig mind hallottuk már, hogy kétszer nem léphetünk ugyan abba a folyóba.

 

 

 

Az igazi gondot a tapasztalatok szerint az okozza, hogy a sokan nincsenek tudatában annak, hogy azt a mókuskereket, amiben olyan rosszul tudjuk érezni magunkat valójában önmagunk hoztuk létre. Amire nem látunk rá, azzal nem tudunk semmit kezdeni, azaz „jól megtervezett” csapdában vagyunk. Van egy másik tipikus jelenség is, ami szerint tudatában vagyunk a mókuskeréknek, de valamiért képtelenek vagyunk változtatni rajta. Az ismert, a megszokott, a biztonságos még akkor is kényelmesebb, ha nem szeretjük ahhoz képest, ami ismeretlen, bizonytalan, új és nem tudni, mit fog hozni. Ez egyfajta tehetetlenségi nyomaték, ami benne tart valamiben, amitől a szívünk mélyén szabadulnánk, vagy akár már másról sem tudunk beszélni, mint mennyire utáljuk ezt a helyzetet, de mégsem teszünk semmit, hogy kimásszunk belőle. Valami folyton visszatart.

Ez a valami a legtöbbször a félelem, leginkább valami, vagy valaki elvesztésétől való félelem. Mit veszíthetünk? Például a kényelmünket, komfort érzésünket, a biztonságérzetünket, embereket, akikhez kötődtünk, tárgyakat, amiket magunkénak éreztünk. Ezek annyira értékesnek tűnnek, hogy elhalványítanak egy csomó más értéket és lehetőséget. Az ilyen állapotok oda vezetnek, hogy nem vesszük észre, ha elénk tárul egy lehetőség a szabadulásra, vagy észleljük, de nem merünk élni vele. A végeredmény ugyanaz, minden marad, ahogy volt.

A kiút egyszerű és bonyolult, könnyű és nehéz egyszerre. Egyszerű és könnyű, mert belátható mire van szükség, hogy elmozduljunk. Nehéz és bonyolult, mert először el kell jussunk a felismerésig, hogy miben vagyunk benne, ezt mi, illetve ki hozta létre számunkra, majd túl kell jutnunk a változtatástól visszatartó erőkön. Ha erősebb a vágy a szabadulásra, mint a félelmeink, akkor kinyílik az ajtó, amin keresztüllépve lefejthetjük magunkról mindazt, amit teherként cipeltünk. A felismeréshez pedig a tudatosságunk változásán keresztül vezet az út. Albert Einsteinnek tulajdonítják a mondást, hogy „egy problémát nem lehet megoldani azzal a tudatossággal, amivel létre hoztuk”. Az élet naponta bizonyítja e meglátás igazát. Akkor tudunk tehát túllépni dolgokon, elengedni bármit, ha képesek vagyunk a megszokottól eltérő nézőpontokból is megvizsgálni. Az új nézőpontok segíthetnek megváltoztatni a hozzáállásunkat, ami pedig ahhoz kell, hogy változtatni, változni tudjunk. Mert bennünk van a kulcs.

Az élet nem unalmas, ha nyitottak vagyunk, ha hajlandóak vagyunk kipróbálni új dolgokat, ha merünk kockázatokat vállalni. Ehhez pedig kétségkívül bátorságra van szükség, valamint arra, hogy ne ragaszkodjunk semmihez. Azok a dolgok, emberek, körülmények, amelyek hozzánk tartoznak mindaddig velünk fognak maradni, amíg feladatunk, tanulnivalónk van általuk, de nem vihetjük magunkkal mindet életünk végéig. Ha nem tudjuk elengedni őket, akkor szenvedni fogunk, ráadásul amíg foglalják a helyet, nem tud megjelenni számunkra az új, aminek a helyükbe kellene lépni.

Persze ezek csak szavak. Könnyű annak, aki csak beszél róla, átélni, eljutni a szükséges felismerésekig, változni már koránt sem ilyen könnyű. Így van! Valójában bármi történik velünk, lehetőséget kínál arra, hogy többet tudjunk meg önmagunkról. Tehát amikor ragaszkodunk, vagy beleragadunk, ez is alkalom az önismeretre, csak az a kérdés erre használjuk-e vagy sem.

 

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.