2022.12.05.
Tomori világÖnismeret“HASZNÁLNA?” – Már megint a félelemről

“HASZNÁLNA?” – Már megint a félelemről

 

A félelemnek sokféle változata van. A páni félelemtől az aggodalom míg sokféle módon megélhetjük. Ha például egy vizsgahelyzetben az izgalom, a lehetséges kudarctól való félelem eluralkodik rajtunk, azzal jelentősen megnöveljük a kudarc lehetőségét.  Az történik ugyanis, hogy a figyelmünk fókuszát a kudarc esélyeinek latolgatására, a következményektől való félelemre irányítjuk. A természeti törvény pedig azt mondja, hogy ahol a figyelem, oda megy az energia. Azaz amire figyelünk azt tápláljuk, annak a növekedését segítjük. Tessék csak belegondolni micsoda melléfogás: ahelyett, hogy arra figyelnénk, amire készülünk a bukásra tesszük fel a tétet. A Kémek hídja című filmben van egy jelenet, melyben az akár halálbüntetéssel is végződhető kiadatásra készülve a kirendelt ügyvéd megkérdezi a védencétől, hogy “Nem aggódik?” aki erre kérdéssel válaszol: “Használna?” (Aki kíváncsi a filmrészletre a linkre kattintva megnézheti, de az egész filmet jó szívvel ajánlom.) Nagyon pontos meglátás. Mi értelme van olyasmivel foglalkozni, időt, energiát pazarolni rá, ami érdemben nem segíti a törekvésünket?

 

Fotó: Takahiro Taguchi, Forrás: Unplash

 

Mi lehet ennek az egyébként tipikusnak mondható, mégis kifejezetten hibás viselkedésnek a hátterében?

A teljesség igénye nélkül elsőre azt mondhatjuk, hogy ez egy minta, ami generációról generációra öröklődik, mert a túlnyomó többség követi. Valóban, ez egy tapasztalati tény. Olyannyira az, hogy külön erőfeszítésre van szükség, ha valaki megpróbál kikerülni a hatása alól és akkor sem biztos, hogy sikerül. Különösen nehéz másként hozzáállni, ha a vizsga helyszínén (ami akár virtuális is lehet) jelenlévők többsége ebben a lázban ég. Volt olyan vizsgázó, aki egész testében remegett, nem tudott megszólalni sem, levegőt is alig kapott, annyira eluralkodott rajta a félelem, amikor kiült a vizsgabizottság elé. Mi minden táplálja ezt a félelmet? Az egyik tápláló tényező, hogy senki sem szeret kudarcot vallani. A kudarcnak általában az a következménye, hogy általa romlik az önképünk. Kiderül, hogy nem is vagyunk olyan jók, mint amilyennek gondoltuk magunkat, vagy látni szerettük volna magunkat. Egy másik tipikus következmény, hogy attól félünk mit szólnak hozzá, akik megtudják, hogy nem sikerült az amire törekedtünk. Szembe kell nézni önmagunkkal és mások véleményével, kéretlen “jótanácsaival”. A szembenézés pedig sokszor nehéz. Emellett fontos tényező, hogy amikor megméretjük magunkat (maradjunk a vizsga példánál) elvárásokat támasztunk magunkkal, a vizsgával, a vizsgáztatóval szemben. Ezek az elvárások aztán vagy teljesülnek, vagy nem. Utóbbi esetben pedig sokan elkezdik hibáztatni a környezetet, a vizsgáztatót, mert merészelt olyanokat kérdezni, amikre nem tudtuk a választ, a többi vizsgázót, akik a rémtörténeteikkel belénk plántálták a frászt és még rengeteg lehetőség van, amit szidhatunk és utálhatunk. A másik szokásos irány, hogy magunkba roskadunk és kikiáltjuk magunkat mindenféle tehetségtelen, béna, kudarcra ítélt balféknek. Belegázolunk a saját önbecsülésünkbe mintegy vezeklésként abban reménykedve, hogy ezzel feloldozást nyerünk a sikertelenség alól. Ez tényleg segít? Megkapjuk a feloldozást? Legfeljebb elhitetjük magunkkal, hogyha elég nagyokat rúgunk magunkba, akkor igen. Valójában csak rombolunk és ezzel a rombolással pont az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amire valóban szükségünk lenne. Egy ilyen helyzetben igazából arra lenne szükségünk, hogy mielőbb feldolgozzuk a történteket, levonjuk a tanulságokat és elkezdjünk azon dolgozni, hogy másodjára már ne fordulhasson elő velünk, hogy elbukunk.

Ezt sem könnyű megugrani, mert arra szocializálódtunk, hogy hibázni bűn. Ezért nemcsak a sokat emlegetett és ma még inkább érvényesülni látszó poroszos nevelés okolható. Az elmúlt évtizedek teljesítményközpontú világa is ezt a képtelenséget erősíti. Mert igenis képtelenség azt várni, hogy nem hibázzunk. Többek között éppen a hibázás az, ami motiválja a fejlődést. Szóval igenis hibázhatunk, sőt még azt is megkockáztatom, hogy hibázni kívánatos dolog. Nyilván nem arra gondolok, hogy hibát hibára halmozzunk, hanem arra, hogy tanuljuk meg, hogy a hibáink tanulási, fejlődési lehetőséget jelentenek. Mivel nem így neveltek minket, marad az önmarcangolás. Szerencsére olyanok is vannak, akiket ez az egész dolog nem érint, mert arra tanultak rá, hogy nem érdemes aggódni és ez jól megy nekik. Szinte sosem látni rajtuk, hogy begyulladtak volna egy vizsgától.

 

Fotó: Brett Jordan, forrás: Unplash

Minden kudarc, vagy hiba valójában egy útelágazás, ahol eldönthetjük melyik úton megyünk tovább. Van tehát választási lehetőségünk. Ez pedig igazán jó hír. Az sem baj, ha nem azonnal jut eszünkbe és egy kicsit dagonyázunk az önsajnálatban. A lényeg, hogy ne ragadjunk bele, hanem vegyük észre, hogy miben vagyunk és hozzuk meg a döntést. Dönthetünk úgy is, hogy az önsanyargatást választjuk. Ez az út szenvedéssel van kikövezve, de vannak, akik szeretnek szenvedni. A lényeg, hogy legyünk tudatában a döntésünknek, mert akkor nem fognak meglepni a következmények.

Már megint sikerült eljutni a tudatossághoz. Talán azért, mert a tudatosság sok mindenhez kulcs. Aki nem elég tudatos, annak az sem világos, hogy van választási lehetősége. Aki viszont az, annak nagyobb esélye van arra, hogy a számára kedvezőbb utat választja, de legalábbis érti mi történik vele.

Gondolom, az írás elejét olvasva sokaknak eszébe jutott, hogy fel kell készülni a vizsgára és akkor nincs kudarc. Ez nagyjából így is van, de nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy a vizsgázás is egy megtanulható működésmód, ami sokféle lehet és nagyon fontos, hogy melyik módját sajátítjuk el. Így lassan közeledve a vizsgaidőszakhoz talán nem haszontalan kicsit magunkba nézni és megvizsgálni, mi hogyan vagyunk ezzel! Még van idő arra, hogy változtassunk a hozzáállásunkon, ha szükségesnek látjuk. És még egy jó hír a végére: ez nemcsak a vizsgázásra igaz, hanem minden másra is, amiben potenciálisan benne van, vagy belegondoljuk a kudarc lehetőségét.

 

A kiemelt kép fotósa: Jordan Whitfield, forrás: Unplash

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.