Burckhardt és Höfer könyve, a Minden és semmi zavarbeejtő írás. Úgy hívja fel a figyelmet a digitális világ csapdáira és lehetséges végkimenetelére, mintha valamiféle megoldás birtokában lenne, vagy ami még rosszabb, mintha sejteni vélne egy, a tendenciák mögött kirajzolódó globális hatalmat. A megoldandó probléma azonban úgy tűnik kortünet is egyben, így pedig képtelenség kívülállóként szemlélni és tanácsokat osztogatva abban bízni, hogy végül minden olyan lesz, mint a nyugodt és biztonságos XIX. században.
Miután a Minden és semmi a digitalizációt, a digitalizált világ létét, sőt a benne való létet feszegeti, úgy döntöttem, hogy a digitális egzisztenciáról kezdek írni, ami azért, lássuk be, egyelőre a fejlett világ privilégiuma. Arról van ugyanis szó, hogy bár továbbra is tudatában vagyunk a létezésünknek, és annak is, hogy a létünk manifesztációja a testünk, mégis a személyiségünk, sőt, a létezésünk egyes elemeit önként digitalizáljuk, így hozva létre lenyomatunkat a digitális térben.
Unalomig ismételt tény, hogy a zsebünkben hordott telefon továbbítja a helyzetünket, adott estben az egészségi állapotunkat olyan cégeknek, amelyek ezt az információt értékesítik. Mi több a programok további adatokat is értékesítenek, úgy mint az érdeklődési körünk (milyen dolgokra kerestünk rá a neten), a preferenciáink és szokásaink (szoktunk-e online bort vásárolni, milyen a politikai beállítottságunk), a bankkártya adataink (van-e pénzünk és mire költjük), stb. Ha ezt mind a digitális egzisztenciánk részének tekintjük, könnyen belátható, hogy mindezen információk birtokában nem csupán a digitális énünket, de akár a testi valónkat is fenyegethetik, bezárhatják, szélsőséges esetben megsemmisíthetik. Ráadásul a sok-sok egyén rendkívül változatos adathalmazát egyben vizsgálva sémákat lehet elkülöníteni, melyek mentén ugyanezen programok, amelyek az információkat gyűjtik, finoman terelhetnek bennünket az előrejelzések szerint nekünk eleve szimpatikus irányokba. Amíg régen az emberek a nekik tetsző identitásokat követték (legyenek azok bármennyire is populárisak), ma az algoritmusok egy nekünk minden bizonnyal tetsző egyéniséget építhetnek fel, így alkotva meg a vágyainkból létrejött embert, mint ikont. Talán azoknak van igaza, akik a digitális térben magát Istent vélik felfedezni?
A digitális világtól való félelem egyik mozgatórugója a hatalmas információhalmaz, amiben a dezinformáció és a hamisítványok nem csupán egyenértékűek a valósággal, de teljességgel megkülönböztethetetlenek tőle, sőt teljesen értelmét is veszíti a valóság szó. Vajon, ha minden egyes nap 40 millió új képet töltünk fel az Instagramra, és ebből 23.000 a Niagara vízesést ábrázolja, el akarunk még utazni a valódi Niagara vízeséshez? Ha pedig a válasz igen, vajon mi magunk nem csupán azért utazunk oda, hogy egy újabb fotót, szelfit készítve tovább gyarapítsuk a folyamatosan bővülő digitális világot, ami így végül elnyeli a valódit?
A fenti eszmefuttatás végső soron oda vezet, hogy az online közösségi platformok tulajdonosai valójában már nem termékeknek kínálnak valós piacot, sokkal inkább a cégeknek kínálnak valós, vagy inkább kevéssé valós figyelmet. Így válik áruvá maga a felhasználó, vagyis a digitális én és annak a figyelme. Nem véletlen, hogy pénzért bármennyi barátot vagy ismerőst vásárolhatunk magunknak, a digitális egzisztencia értékmérője ugyanis a figyelem, a lájkok és az ismerősök száma.
Hogyan kezelheti ezt egy médium, vagy még inkább egy újságíró? Lehet-e, kell-e etikusan eljárni? Egyáltalán, mi a helyes abban az esetben, ha mindezekkel tisztában vagyunk? Vajon hagyjuk el a SM felületeket, vonuljunk vissza analóg magányunkba, és Dosztojevszkijt olvasva harapjunk rá a ciánkapszulára? Aligha! A fenti rendszerből ugyanis nemhogy nem következik a mögöttes háttérhatalom, de sokkal inkább azt jelzi, hogy az emberi elme – végső soron pedig a természet – így teremti tovább önmagát. A digitális világ egyfajta evolúció, ami a kedvünkért nem fog sem megszűnni, sem etikussá válni. Amit tehetünk, az az, hogy igyekszünk minél jobban megismerni és minél tudatosabban használni.
A pontosság kedvéért valódi példát is hozok, mondjuk egy somlói borászt, aki családi birtokán gazdálkodva évente mindössze 15.000 palack bort készít és értékesít. Egyre többen ismerik fel, hogy a SM felületeken elért hatalmas visszhangnak nincs valódi hozadéka. Az új kulcsszó ugyanis a közösségépítés. Többet ér egy újság, egy újságíró ha csak 200 embert ér el, mint bármilyen influenszer 50.000 követővel, ha abból a 200 emberből 150 fogja magát egy cikk után, és valóban ellátogat a Somlóra.
A digitális világ előnyeit kihasználva, és felismerve az algoritmusokban rejlő lehetőségeket, ma sokkal több embert érhetünk el célzottan, mint valaha. Vicces belegondolni, hogy egy-egy jól sikerült cikkemet, írásomat százszor annyian olvassák, mint ahányan valaha is hallgatták Arisztotelészt. Ezzel együtt azt is fontos felismerni, hogy a figyelmünk értékes, és folyamatosan megpróbálják eladni valakinek. Ne adjuk hát túl könnyen oda, dolgozzon meg érte az algoritmus és a cég is, aki kifizeti azt a 10-20-30 dollárt, bízva abban, hogy végül vásárlói-olvasói-követői leszünk. Időről időre gyomláljuk az ismerőseinket, sokukról ki fog derülni, hogy csupán algoritmus által életre keltett robot, kövessük ki a már nem tetsző oldalakat, ahol pedig nem tartjuk szükségesnek, ne adjunk engedélyt az adataink felhasználására. Ne féljünk feleslegesen a rendszertől, amit az emberi elme, az evolúció, vérmérséklettől és hittől függően pedig végső soron Isten hozott létre, inkább éljünk a lehetőségeivel, nem megfeledkezve arról, hogy bár a digitális világ sokszínű és végtelen, az igazi élmények továbbra is ott várnak ránk, ahol a test születik, szenved, és végül elmúlik, ahol a lélek boldog vagy szomorú, de végeredményben szabad, talán szabadabb is, mint a digitális térben, ahol csupán egy adatsorként értelmezhető.
