INTERJÚ EGLESZ KÁLMÁN VENDÉGOKTATÓVAL
Eglesz Kálmánt a hallgatók főként az Üzleti kommunikáció, az Interkulturális kommunikáció és a Karrierépítés kurzusokról ismerik. A Tomori Világ Önismeret című rovatában hónapok óta cikkeket oszt meg velünk, amely – csupán az olvasottsági adatok alapján – nagy népszerűségnek örvendnek. Olyan témákkal foglalkozik, amelyek mindannyiunkat érintenek, mindannyiunkban él egy természetes vágy az iránt, hogy hogyan lehetséges tudatosan és harmóniában részt venni a saját életünkben. Nagyon érdekelt, hogy milyen személyes tapasztalat áll Kálmán szakmai tudása mögött, mi motiválja, amikor a hivatását végzi, ezért az interjúban elsősorban erről beszélgettünk.
Végzettséged szerint coach vagy, ami azt gondolom, hitelt ad mindannak, amit tanítasz és amiről a Tomori Világnak írsz. Hogyan fordult az érdeklődésed a tanácsadói, tréner, és choaching tevékenység felé?
Amióta az eszemet tudom, szerettem emberekkel foglalkozni, a pályaválasztásomat is ez határozta meg. A második diplomám megszerzése után Kanadában trénerképzésen vettem részt, majd a budapesti Stratego Kft-vel dolgoztam 15 évig. Ők kommunikációval és szervezetfejlesztéssel foglalkoznak. Rengeteg tréninget volt szerencsém tartani egyedül, és a strategós kollégákkal közösen. Nagyon sokat tanultam a kollégáimtól és több továbbképzésen is részt vettem, amivel újabb módszereket tanulhattam és szélesíthettem a látókörömet. Igazából ebben az időszakban váltam professzionális trénerré. Nagyon sok céggel, szervezettel dolgoztam együtt, multikkal és magyar cégekkel, profitrorientáltakkal és közigazgatásban működő szervezetekkel, még szimfonikus zenekar is volt az ügyfeleim között. Voltak, akikkel éveken át tartott a kapcsolat, másokkal csak néhány tréning erejéig. Időközben nyolc éven át voltam másodállású főiskolai adjunktus a Dunaújvárosi Főiskolán, ahol vezetéssel összefüggő tárgyakat oktattam. Gyönyörű időszak volt, nagyon élveztem, csak magamra nem figyeltem, így sikerült rendesen kiégni. Évek teltek el az önsajnálattal, a semmittevéssel, és az érzelmi hullámvasúton való utazással, míg felismertem, hogy mi is történik velem. A “lábadozás” alatt szépen megmutatkozott, mi mindent nem tettem meg, amivel elkerülhettem volna ezt a nem is kicsi közjátékot. Arra gondoltam, ha nekem sikerült erre rálátnom, akkor talán tudok segíteni másoknak, hogyan előzzék meg a kiégést. Ekkor fordultam coaching felé és elvégeztem egy coachképzést. Azóta foglalkozom coachinggal.
Milyen tréningeket tartasz? Ilyenkor a megrendelő kérésekkel áll elő? Vagy beszélgetsz velük, felméred, milyen típusú problémája lehet egy munkahelyi csapatnak, és ez alapján áll össze a program?
Az, hogy egy szervezetnek mire van szüksége a vezetőkkel és a munkatársakkal történő beszélgetések után kristályosodik ki. A tapasztalataim szerint addig nem érdemes eldönteni, milyen tréningre, vagy workshopra, esetleg más beavatkozásra kerüljön sor, amíg alaposan nem tájékozódunk arról, mi a kiinduló helyzet, honnan hová szeretnének eljutni, milyen kérdésekre keresnek választ. Sokszor derül ki, hogy az eredetileg felmerült megoldási mód, vagy téma nem alkalmas a kívánt eredmény elérésére, másra van szükség. Miután sikerül feltárni a helyzetet, akkor van helye a konkrét javaslatnak, így biztosítható, hogy az adott szervezet számára leginkább megfelelőnek ígérkező programot valósítsuk meg. Ha elfogadják a javaslatot, akkor kezdődik a választott műfajnak megfelelő tematika összeállítása. Rendszerint jóval több “anyaggal” készülök a programra, mint ami a rendelkezésre álló időbe belefér, mert többféle irány is kirajzolódhat, ami a megoldás felé visz. Sokszor menet közben kerülnek felszínre olyan információk, amelyek megmutatják a valódi problémát, akár teljesen új helyzetet teremtve ezzel. Ilyenkor jó, ha kéznél vannak olyan feladatok, gyakorlatok, amelyek nélkül nem tudnék érdemben alkalmazkodni az új szituációhoz. Az is rendszeres tapasztalat, hogy egy tréning magában nem elegendő a megoldás eléréséhez, mert nem készségek fejlesztését kell megvalósítani, hanem attitűdök változására van szükség a kívánt cél eléréséhez. Ez pedig hosszabb folyamat. Ilyenkor több egymásra épülő beavatkozásra van szükség.
Nagyon szeretek csapatépítő tréningeket tartani. Nagyon izgalmas, ahogy óráról órára alakul a csoport, kerülnek felszínre dolgok. A legtöbbször sikerül elérni, hogy megnyíljanak a résztvevők, mert akkor tudunk igazán dolgozni a csoportfolyamatokon, tisztázni helyzeteket, félreértéseket, és még sorolhatnám mi mindent. A kedvenceim közé tartoznak a különféle vezetői tréningek is, ahol arra igyekszem felhívni a résztvevők figyelmét, mi minden gátolja őket abban, hogy igazán eredményes vezetővé váljanak úgy, hogy közben a munkatársaik is jól érezzék magukat. Ugyancsak szeretem az együttműködést fejlesztő programokat, melyek segítségével elhárítjuk a gördülékeny csapatmunka akadályait. Ezek mellett sokféle tréninget tartottam már a kommunikációtól az időgazdálkodáson át a teljesítményértékelés módszertani programokig.
Ha belépsz a hallgatók közé előadást tartani, mire figyelsz először? Korlátozod magad, hogy mozgásba hozd az emberismeretedet, és az előadásodra koncentrálsz, vagy fontosnak tartod, hogy közösségként, csapatként kezeld a társaságot?
Amikor találkozom a hallgatókkal, elsőként arra figyelek, milyen a hangulat, milyennek érzem a jelenlévőket. Sokszor szóba is hozom, vagy rákérdezek a hogylétükre. Ettől függően aztán vagy bemelegítünk, néhány ice breakerrel próbálom oda hozni a figyelmüket, megerősíteni a jelenlétüket, vagy pedig felvezetem az aktuális témát. Olyan is előfordult már, hogy meg kellett mozgatnom őket, mert nagyon fáradtak, energiahiányosak voltak. Talán ebből is érzékelhető, hogy sokkal inkább csapatként tekintek rájuk és ennek megfelelően kommunikálok velük. Így szoktam viszonyulni a levelező hallgatókhoz is. Az a tapasztalatom, hogy ilyen légkörben könnyebben szóra bírhatóak, együttműködővé tehetőek. Nem okoz gondot, hogy hosszasan beszéljek az adott tantárgy témáiról, de a tréneri gyakorlatomnak köszönhetően nagyon inspirál, ha kialakul az interakció a hallgatókkal. Ezért előszeretettel használok ezt elősegítő technikákat. Miután sikerül a résztvevőknek leküzdeni a “Mi van, ha hülyeséget mondok”-tól való félelmüket nagyon érdekes beszélgetések tudnak kialakulni. Sok olyan felvetés érkezik, amelyek az enyémtől akár jelentősen eltérő nézőpontokra engednek rálátni. Ez nappali hallgatókkal is működik, de igazán sokszínű felvetések inkább a levelező hallgatókkal való együttlétek során kerülnek felszínre.
Mit gondolsz, mennyi időt kellene célirányosan az önismeretre fordítanunk? Ha valaki éber, és figyel magára, önkéntelenül fejlődik az önismerete, vagy szükséges kiemelt időt fenntartanunk ehhez? Esetleg minden héten pár órát, vagy legalább egy-egy hétvégét kifejezetten az önismeretnek kellene szentelnünk, mondjuk önismereti csoportok, tréningek segítségével?
Az önismeret nagyon izgalmas terület, rengeteg összetevője van, amelyeken érdemes valahogy “keresztül rágni” magunkat, ha érzünk rá késztetést. Úgy látom, nincsen recept, ami mindenkire egyformán érvényes. Ahány ember, annyi féle út, vagy mód van, a megfelelőre mindenkinek magának kell rátalálni. Számtalan önsegítő könyv született, vagy vált hozzáférhetővé az elmúlt évtizedekben, a számuk napjainkban is nő. Ezzel párhuzamosan sok tanító, guru és mester tanítását lehet követni, iskolájához lehet csatlakozni. Gombamód szaporodnak a life coachok, életvezetési tanácsadók is és bőven válogathatunk a különféle önismeretei csoportok, tréningek közül is. A kínálat hatalmas, mondhatjuk, hogy mindenki megtalálhatja a számára leginkább közel állót. Egyre többen specializálódnak egy-egy területre és válnak szakértőivé. Van azonban valami, amiről nem érdemes elfelejtkezni: sem a könyvek, sem a mesterek, sem senki más nem tudja megtenni helyettünk azokat a lépéseket, amelyek szükségesek az önismeretünk bővítéséhez, elmélyítéséhez. A meditáció hasznos eszköz ehhez, rengeteg fajtája létezik. Hogy kinek melyik működik és hogyan fér bele az idejébe, az nagyon egyéni. Nem mindegy, azonban, hogy amikor meditálunk, azt hogyan tesszük. A meditáció nem olyasmi, amit csinálni kell, inkább egy állapot, amire jó, ha nyitottak vagyunk, ha megengedjük magunknak, hogy létre jöjjön. A nyitottságunk eleinte abban nyilvánulhat meg, hogy teret és időt adunk ehhez, és megfigyeljük, mi zajlik bennünk. Később már nem szükséges külön dedikált alkalom erre, hanem lassan beépül a mindennapi működésünkbe. Innentől inkább egyfajta éberségként élhetjük meg. Ennek a segítségével szerzünk egyre mélyebb rálátást arra, mi minden van bennünk, mire hogyan reagálunk és az hogyan hat vissza ránk. Ezekből a tapasztalatokból kiindulva felfedezhetjük, hogy a reakcióink mögött milyen indítékok, érzelmek, gondolatok húzódnak meg. Kísérletezhetünk velük, megtanulhatjuk, hogyan vegyük el tőlük az irányítást. Megszabadulhatunk az álarcainktól, a szerepeinktől a magunk köré húzott falaktól. Megtanulhatjuk elfogadni és szeretni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Felfedezhetjük, milyen változások történnek az életvitelünkben, az életminőségünkben mindezek által, végső soron egyre közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy kik is vagyunk valójában. Erre törekszem én is. Kicsit több, mint húsz éve foglalkozom ezzel, sikerült néhány vargabetűt is tennem közben. Sokat olvastam a témában, csatlakoztam iskolához, követtem tanítókat, megismertem módszereket, technikákat, ennek kapcsán beutaztam a fél világot. Ez a folyamat ma is tart. Örömmel fedezem fel magamon a változásokat. Ha erre igény mutatkozik próbálok támpontokat adni másoknak is.
Hogyan birkóztál meg az online órákkal? Megkedvelted ezt a formát is? Hogy érzed, vannak olyan technikák, amelyekkel aktív, koncentrált órákat lehet tartani?
Eleinte nagyon hiányzott a személyes részvétel. Amikor egy légtérben vagyok a hallgatókkal érzékelem minden rezdülésüket, reakciójukat, ehhez tudom igazítani a saját működésemet. Az online térben való kommunikáció ebben jelentős korlát, különösen, mert a hallgatók eleinte nem nagyon voltak hajlandók képet adni magukról, így a legelején előfordult, hogy monogramos köröknek tartottam órát. Aztán lassan kezdtem kitapasztalni, a Teams nyújtotta lehetőségeket és legtöbbször sikerül a kontakt órákon megszokott interaktivitást megvalósítani. Persze nem minden csoportban vannak könnyen aktivizálható emberek, pedig akik veszik a bátorságot és hozzászólnak, mélyebb megértésük alakul ki az adott témáról és a tanulási élményük is pozitívabb lesz. Minden órán arra törekszem, hogy lehetőség szerint minél több konkrét, gyakorlati példával támasszam alá a mondandómat. Nagyon örülök, hogy végre a Teamsben is lehet kisebb csoportokat kialakítani, akik önállóan dolgozhatnak egy-egy feladaton, vagy témán és azt prezentálhatják egymás előtt. Figyelemmel tudom követni a munkájukat és tudok segíteni, ha esetleg elakadnak. Szerintem ez is remek eszköz, amivel érdemes élni. Szép sorjában készítem az ilyen típusú feladatokat az általam oktatott tantárgyakhoz. Ez a lehetőség inkább a nappali hallgatókkal működtethető jól, a levelező órák időkerete sajnos túl rövid hozzá.
A saját életedbe milyen dinamikát visz egy-egy tréning? Alakítanak-e rajtad azok a programok, amiket te tartasz?
A rövid válasz: határozottan igen. A tréning műfaj sajátossága, hogy viszonylag rövid idő alatt kell olyan légkört, kapcsolatot kialakítani a résztvevőkkel, ami által valamennyire megnyílnak és ilyenkor sok mindent megosztanak a jelenlévőkkel. Sok nagyszerű emberrel találkoztam ezeken a programokon, akik hatottak rám. Nem csak a tréningek résztvevőitől, hanem a hallgatóktól is sokat tanulok. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az lehet a hivatásom, amit igazán szeretek: az emberek támogatása abban, hogy változzanak, fejlődjenek önmagukhoz képest.
