Az emberek nagy része a 2020-as évet – a pandémia és a hozzá kapcsolódó kijárási tilalom miatt – a számítógépe és klaviatúrája mögött töltötte – mind a munka, mind a szórakozás idejében. A következőkben két filmet ajánlok, amelyek éppen ezt a viszonyt, a technika és ember kapcsolatát boncolgatják és karikírozzák, meglehetősen nyugtalanító módon. Az egyik fikció, a másik dokumentumfilm, mégis- mintha egymást igazolnák.
Körülbelül három-négy évvel ezelőtt találkoztam az első Fekete tükör (Black Mirror, 2011-19) epizóddal. Ellentmondásos, vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba miközben ültem a képernyő előtt. Szépen lassan, a történetek kibontásakor látom embertársaim, egyes ismerőseim; a társadalom furcsa tébolyát. Az elbeszélések görbe tükröt mutatnak a környezetünknek, a körülöttünk lévő embereknek és persze nekünk, magunknak is. Azt gondolnám, ez csak fikció, fricska; igen ám; de mégiscsak valóságosnak, túlságosan ismerősnek tűnnek ezek a mesék. A cselekmények a mai szociális kapcsolatok hiányát és a média hatalmát feszegetik. Amikor Anglia miniszterelnökének egy malac „által” kell segítséget nyújtania elrabolt hercegnőjéért – az emberek nem a tragédiát látják, hanem a show által felkínált műsort várják, mintegy szórakoztató partyként, nem foglalkozva az igazi, megtörtént eseménnyel. Maga a látszat – a felszínesség, a csillogás, a vidámság, csak ez az, ami érdekli őket. A médiában kreált show beszippantja a lakosságot. A média – hatalmával, befolyásával – önmaga személyesül meg. Idegenkedve néztem, miközben roppant kínosan és kellemetlenül éreztem magam és mégis vonzott ez a görbe tükör. Más részében néhol bizarr, a hétköznapjainkban és a nem oly távoli jövőben játszódó történetek révén bepillantást nyerhetünk az emberi gyarlóság, a manipuláció, a kihasználás, a kizsigerelés világába. Csöppnyi cellákban élő figurák, akik folyamatosan reklámokat és show-műsorokat néznek, aki ezt nem szeretné, annak fizetnie kell. A társas kapcsolatok a médiára épülnek, függünk tőle, amennyiben nem felhasználó az ember, nem is lehet a társadalom teljes értékű tagja, hisz az kiveti magából. Ez az összefüggés minden kapcsolatra, az élethez fűződő viszonyra rányomja a bélyegét, olyannyira befolyásol mindenkit, hogy már nem lehet eldönteni – a saját, szabad akaratunk mennyire valósulhat meg.
A műsor komolyságán lendítve, az angol sorozat ugyanakkor szarkasztikus humorral mutatja be – szinte minden epizódjában – a környezetünk vegyes értékrenddel felruházott szereplőit, és aprólékosan kidolgozva ábrázolja mindennapjaink álságos életét, melyben a média veszi át az irányító szerepet. Rá kell jönnünk, a tömegtájékoztatás olyan hatalom, ami beetetéssel teszi függővé a fogyasztóját. A minket körbe vevő híreknek, nemcsak ki kell elégítenie az érdeklődést, hanem folyamatosan fenn is kell tartania a kíváncsiságot. Azzal, hogy a média eltereli a figyelmet a racionalitásról – ezáltal a valódit, a létezőt kérdőjelezi meg; egyúttal a tévedések kockázatát is növeli a hétköznapi ember mindennapjaiban.
Hogy ki mikor kezdi a média és a közösségi felületek használatát, az már a saját, illetve a szülők felelőssége. A gyermek még nem tud különbséget tenni az érték és a médiából közvetített tartalom között, de még a fiatal felnőtteknél is megfigyelhető, esetenként nem tudják mi az eltérés a kreálmány és a realitás között. Akár az azonos című filmben: Társadalmi dilemma (amerikai dokumentumfilm, 2020) elé állítanak a tömegtájékoztatási eszközök. A film úgy mutatja be az információs társadalom működését, mintha már létező emberkísérletekről beszélhetnénk, amelyekben az áruk és a termékek is mi vagyunk. Olyan generáció nő fel, akikről elmondható, hogy az elméjük és az érzelmeik manipulációjával megszerzik és bekebelezik őket. Minden „kütyü” felhasználása mögött megtervezett, jól kiszámított kereskedelmi- és marketing terv található. Az alkalmazásuk örömöket ad, amely rövid távon kielégülést okoz, de eljutottunk oda, hogy a mesterségesen kódolt technológia átveszi a hatalmat a gyerekek önbecsülése és identitása felett. Ezáltal eddig nem látott mértékben szorongó és depressziós társadalom alakul ki. Ez már csak generálja a további felhasználást, hiszen, ha bizonytalan, magányos valaki, akkor „digitális nyugtatóként” – már csak a gép nyújthat segítséget. Végeredményképpen az ember életképtelenné válik.
Kegyetlen a kérdés: Szeretünk még tükörbe nézni?
