2021.03.04.

A fele sem igaz

 

Ahogy ígértem, újabb csapda következik.

Kedves Olvasó,

kérlek, nézz kicsit magadba, és gondold végig, mi mindentől féltél már eddigi életed során! Lehet, nem tévedek nagyot, ha úgy sejtem, elég hosszú a lista. Nem vállalkozom arra, hogy minden lehetőséget felsoroljak, de ízelítőül álljon itt néhány. Félni szoktunk a fájdalomtól, a kudarctól, a visszautasítástól, a kritikától, a felelősségtől, a szenvedéstől, a sérülések lehetőségétől, a változástól, a biztonság elvesztésétől, az erőszaktól, a büntetéstől, az alkalmatlanságtól, az anyagi veszteségtől, egy vizsgától, attól, hogy mit szólnak mások, és még sorolhatnám.

Különböző tudományos eredmények bizonyították, hogy a félelem egyike az alapvető érzelmeinknek, szükségszerű velejárója az emberi életnek, a túlélési ösztönünkhöz kapcsolódik. Közmondásunk is van rá: „Jobb félni, mint megijedni.” Számtalan példa erősíti ezt a teóriát. Azonban nem feltétlenül mások példája alapján dől el, hogy mi magunk hogyan vagyunk a félelemmel.

 

Eglesz Kálmán, a Tomori Pál Főiskola megbízott előadója

Van, aki az írás elején tett becslésemet azonnal lesöpri, és diadalmasan rajtakap a tévedésemen, mondván, számára nincs az életében olyan, amitől kicsit is félne. Elfogadom, sőt, biztos vagyok benne, hogy vannak emberek – ha nem is túl sokan -, akik nem félnek semmitől! Ám mégis ott motoszkál bennem a kétely, vajon akik így gondolják, be merik-e vallani maguknak, hogy mennyi mindentől képesek félni? Ha bevallanák, mennyire rombolná ez az önmagukról alkotott képet?

Valójában számtalan, erősebben, vagy gyengébben felbukkanó félelmet alkottunk már magunknak belül, vagy látszólag, külső hatásra. Abban egyetérthetünk, hogy a félelem a mindennapi életünk része, kisebb-nagyobb mértékben és egyénenként is különböző módon. Gondoljunk csak a hírekre. A különféle médiumok gondoskodnak arról, hogy minden áldott nap kerüljön elénk elegendő mennyiségű félelmet keltő információ. Különösen színes forrást jelent a politika, ami a saját – érdekrendszerének megfelelően – bármiből képes generálni félelmet keltő mondatokat, amit a sajtó felkaphat, és kellően feltupírozhat a saját szája íze szerint. Ebből fakad, hogy az is félelemforrássá válik, hogy kinek hihetem el, amit leírt. Szinte bármelyik országban lehetünk a világon, ugyanezt tapasztaljuk.

Nem csak külső impulzusok hatására indulhatnak be bennünk félelmek. Ki ne gondolt volna már mondjuk dühében arra, hogy kikaparná a másik szemét, bemosna neki egyet, vagy: „Legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben”? Ki ne érzett volna már olyan késztetést magában, amivel, ha engedte volna megvalósulni, a súlyos kárt okozott volna, aztán a késztetés elmúltával igyekezett eltüntetni magában, hogy ilyen egyáltalán felmerülhetett. Pedig nagyon is megtörténhet. Úgy is fogalmazhatnám, hogy ez természetes. Az állatias ösztönök nagyon mélyen, de bennünk vannak. Rengeteg emberben feltörnek az ezekből fakadó gondolatok, késztetések. Ilyen esetben nem elfojtani kellene ezeket, és bűntudatot érezni, hanem szembenézni velük és elfogadni, hogy igen, ez is része az életnek. Ez nem jelenti azt, hogy az illető innentől romlott ember, vagy potenciális bűnöző lenne. Persze könnyebbnek, vagy egyszerűbbnek tűnik ettől is félni.

A legtöbb ember számára a félelem olyannyira áthat mindent, hogy az már-már az elviselhetőség határait súrolja, ezért kompenzáló eszközök tömkelegét fejlesztettük ki a félelemeink féken tartására, illetve elnyomására. Ilyen kompenzáció például, ha akciófilmeket, krimiket vagy horrorfilmeket nézünk, mert akkor kockázatmentesen megélhetők a kapcsolódó érzelmek. Amikor pedig a módszereink csődöt mondanak, és a félelem elárasztja az elménket, pánikrohamok törhetnek ránk. Innen már csak egy lépés, hogy a neurotikus személyiség vagy a pánikbeteg bélyegével illessenek minket.

 

Fotó: Dmitry Ratushny, forrás: Unsplash

 

Bizonyított tény, hogy amit tartósan az elménkben tárolunk, figyelmünkkel kitüntetjük, azaz energiával tápláljuk, az előbb-utóbb manifesztálódik. Ebből kiindulva, ha a félelmünket tápláljuk, az erősödik és idővel bebizonyosodik a jogossága, hiszen bekövetkezik, amitől félünk. Ez a bizonyosság megerősít abban, hogy van mitől félnünk, és ez újabb félelmeket szül. Így működik. Innen nézve elég sötét ez a kép. Nagyon sokan csak innen nézik, ezzel kiváló táptalajt fejlesztenek a félelemkeltés számára. Pedig a világ nem feltétlenül ilyen. Megvan rá a képességünk és a lehetőségünk, hogy ilyennek is megélhetjük. De ha ez a lehetőség rendelkezésünkre áll, akkor jó eséllyel azt is megtehetjük, hogy másként álljunk hozzá a világhoz. Van tehát választásunk, csak képesnek kell lennünk rá. Azáltal válunk képessé, ha felfedezzük, valójában mi is a félelem.

Nem szeretünk félni, ezért valamilyen módon igyekszünk ellenállni. Megpróbáljuk elfojtani, negligálni. Ha ez sikerül, fellélegzünk és sikerként könyveljük el, pedig ezzel nem teszünk mást, csupán elhalasztjuk a félelemet és a megoldást is egyben. A megoldás pedig a megismerésben rejlik. Ha képesek vagyunk elegendő bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy feladjuk az ellenállásunkat, és megengedjük, hogy a félelem jelen legyen, nagy lépést teszünk, mert lehetővé válik, hogy megfigyeljük. A második nagy lépés tehát a megfigyelés maga. Akkor lehet sikeres a megfigyelésünk, ha valamennyire el tudunk távolodni a tárgyától. Nem biztos, hogy elsőre sikerül az eltávolodás, de ez gyakorolható, csak jusson eszünkbe, amikor megjelenik valamilyen félelem. Van, akinek hamar sikerül, van, akinek hosszú időbe telik, ezért jó, ha kitartóan törekszünk rá. Milyen eredménye lehet a megfigyelésnek? Végső soron felismerhető, hogy a félelem valójában egy érzelem, és az érzelmekről tudjuk, hogy ha hagyjuk őket lenni, de nem ragaszkodunk hozzájuk, akkor elcsendesednek, majd megszűnnek. Ez minden érzelemmel így van, miért lenne másként a félelemmel.

Az érzelmeink pedig minden esetben belülről fakadnak. Ez újabb lépés, hiszen kiderül, hogy nem a külső impulzusok hatására félünk, hanem amiatt, ahogyan ezekhez viszonyulunk. A külső impulzusok csak azokban keltenek félelmet, akik nincsenek ennek tudatában. Azt pedig mi magunk határozzuk meg, hogy mihez hogyan állunk hozzá. Ez így van akkor is, ha tudatában vagyunk, és akkor is, ha nem. Innen már csak egy lépés, hogy a tudatosságot választjuk. Ennek két eszköze van. Az egyik az éberség, hogy vegyem észre, mikor mi zajlik bennem, a másik pedig a megfigyelés, amivel felismerhetem a bennem zajló dolgok természetét. Ha pedig kiismerem ezeket, már nem fognak tovább gondot okozni.

A körülöttünk lévő világban sokan szeretnének befolyásolni minket különböző okokból. Érdemes kicsit elgondolkozni például a reklámok működésén. Az elmúlt években tendencia lett, hogy a reklámok is a félelmeinkre építenek, mert a félelmeinken keresztül lehet a leghatékonyabban befolyásolni másokat. A félelmeinkre apellálva igyekeznek eladni nekünk rengeteg terméket, szolgáltatást, erre építenek a biztosítótársaságok is és még sokan mások. Intenzíven törekszenek arra, hogy valamilyen módon függővé tegyenek. A bármitől vagy bárkitől való függés pedig valamilyen mértékben kiszolgáltatottá tesz. Ha nem figyelünk oda, könnyen belesétálhatunk olyan csapdákba, amik nemcsak elkerülhetők lettek volna, de az általuk megcélzott félelmet keltő problémákra is találtunk volna olyan megoldást, amivel megelőzhető a kiszolgáltatottság. Az éberség és a megfigyelés tudatosabbá tesz. Minél tudatosabb vagy, annál kevésbé vagy befolyásolható. Ez a kiút ebből a csapdából, ahogy az összes többiből is.

Aki idáig eljut, nagy felszabadulásként élheti meg. Mert nemcsak képes lesz helyükön kezelni az érzelmeit, köztük a félelmeit is, de rengeteg energiája megmarad, amit már nem kell tovább a védekezésre fordítania.

 

A kiemelt kép készítője: Hailey Kean, forrás: Unsplash

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.